Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
10. oldal ttlftVAKÖkf ben, stb., stb. csak magyarul beszélnek. Ezt a jelenséget más szocialista államokban nem lehet észlelni: egy nemzeti kisebbség a helybeli lakosságot provokálja. A fent vázoltak alapján azzal a kéréssel fordulunk Önhöz, elnök úr, szíveskedjék a nemzeti jogokat és érdekeket a Csehszlovák Köztársaságban, a Magyar Népköztársaságban és Szlovákia nemzetiségileg kevert vidékein figyelembe venni, különösen ott, ahol azok veszélyben forognak és megsemmisítés fenyegeti azokat. Megbocsájthatatlan hiba lenne a jelenlegi generációtól, ha nem tudná megsegíteni az idegen nemzeti környezetben és a nemzetiségileg kevert területen élő szlovákokat. Felhívjuk Önt, elnök úr, ne engedje, hogy ezek a veszélyeztetett szlovákok mostohaanyaként tekintsék Szlovenszkót és vezetőit. A nemzetek egyenjogúsága ugyan olyan fontos, mint a nemzeti kisebbségek kérdése, amelyek előfeltételei a békének és a szomszédnemzetek békés együttélésének ebben a komplikált európai térben. Reméljük, hogy tudatában van a szlovákok komoly helyzetének és ennek következtében figyelemmel fogja kísérni sorsukat. St, Riman elnök (sk) Tóth, főtitkár (sk)” * * * A DUNA keserű kommentárja helyett ide kívánkoznak ILLYÉS GYULA sorai a “Szellem és erőszak” c. otthon kinyomott, de az utolsó pillanatban a — “szocialista testvériség” elvének hamis prófétái által a könyvpiacról visszafogott, majd zárolt, végül pedig “disszidált” kötetéből. E könyvében az elszakított területeken élő ősmagyar lakosság nemzeti, kisebbségi sorsának szomorú valóságáról “dörömbölne”, és jogos aggodalmait fejezi ki. Idézet a 36. oldalról: “Csehszlovákia területén engem megaláztak. Rám szóltak ott is, hogy ne beszéljek az anyanyelvemen. Ilyen szavakkal rápirítottak a társaságomban levő nőre, a feleségemre is anélkül, hogy módomban lett volna őt megvédenem. Tudtomra adták tehát nem is egyszer, hogy nem látnak szívesen. Mivel ezt oly városban, illetve olyan tartományban közölték velünk, ahol mondhatnám mindenki az általunk használt nyelvet beszélte, a magyart, arra kellett következtetnem, hogy abból a városból, illetve abból a tartományból mindenkit a saját otthona elhagyására késztettek. Ez zavarba ejtett, annál erősebben, mert az utcákon mindenütt feliratok voltak, a humanizmus felső fokának, a szocializmusnak szent varázsmondataival; igaz, hogy nem a lakosság anyanyelvén. Idézet az 52. oldalról: “.. .a mai értelmű nacionalizmus a francia forradalom idejétől számítható (így), nagy óvatossággal kell értelmeznünk az azt megelőző nemzetiségi, illetve anyanyelvi sérelmeket. Az elnyomhatót akkor is elnyomták, s a gyengét akkor is pontosan a gyengesége arányában gyötörték. De elsősorban osztályhelyzeti és vallási tekintetből. A történelem arról vall, hogy sem a jobbágyi rendbe való leszorításnál, sem a nemesibe való felemelésnél anyanyelvi rosta nem volt. Főuraink jelentékeny része eredetileg idegen nevű: később magyarosodon el. Magyar eredetű nemesi családok ezerszámra vették át a szlovák vagy a román nyelvet. Mai, illetve XIX. századi sérelmet visszavetíteni, mondjuk a XVI. századba, veszélyes fényvisszaverődést okoz, mégpedig úgy, mint a ködben haladó gépkocsik reflektorai: minél erősebb a fény, annál rosszabb a látáslehetőség. Magyar diák csak a felső egyetemi fokon hökken rá — ha egyáltalán van ilyenre érzékenysége —, hogy első ‘nemzeti’ királyunk, Szapolyai János családjában, környezetében nem magyarul beszéltek. Nem Ulászlóéban, Ferdinándéban sem. A magyar államiság a XVI. században bukik el; ez azzal kezdődik, hogy népünk legnagyobb forradalmát véresen leverik, még véresebben megtorolják. Nacionalista izgatásra roppant hálás jelenet volna Dózsának és társainak mártíriumát úgy ábrázolni, hogy vastrónra és karóba húzó kínzóik őket, a magyarul jajgatókat idegen szavakkal átkozzák és gúnyolják. Ilyen jelenet nincs irodalmunkban. Hasonló volt a szavak érintkezése a kuruc hőseink, majd 48-as mártírjaink kivégzése és halálra kínzatása során. Megaláztatásunk e külön körülményeiről sincs irodalmi emlék. Holott szenvedélyekben nem volt hiány. Mindennek elmondtuk Szapolyait, azaz Zápolyát, Dózsa megkínzóját, mert elmondhattuk ezt a homoszexuális, szadista tolvajt, el a bárgyú Ulászlót is; Carafát, Bástát, Windischgratzet, de bűneik között, sőt bűneik oka között sosem emlegettük azt, hogy más nyelvűek voltak; holott Zápolyát például kortársai ‘tót-király’-nak hívták (a tót akkor jobbadán délszlávot jelentvén), de nem gúnyból, nem megrovásul. Óriási bizonyítéktárunk van. Irodalmunk — népköltészetünk csakúgy, mint műköltészetünk — felmutat más népre vágó műveket: tatárra, törökre, németre; ‘hazán’ kívülire. Nincs egyetlen szlovák- vagy román vagy délszlávellenes népmesénk vagy népdalunk. Ilyet írott irodalmunk nem ismer. Melegen szívünkbe ágyazta viszont e népeknek nem BLASKOVICS JÓZSEFRŐL AZ IMELYI KOVÄCSMÜHELYTÖL A PRÁGAI EGYETEMI KATEDRÁIG Osztálytársak voltunk valaha a most hetvenéves Blaskorics Józseffel, a komáromi bencés gimnáziumban. Naponta együtt bandukoltunk a Vágduna-sori diákinterná tusból hosszú utcákon át a Jókai szülőházával szemben magasodó vöröstéglás Alma Materba. Az ősi, 1641-ben alapított gimnáziumban sok nagyhírű tanár tanított, és sok tanítványból lett neves magyar tudós. A még élők közül Selye Jánost és Blaskorics Józsefet kell megemlítenem; mindkettőjüket igen jól ismeri a világ. Blaskovics professzorral legutóbb a Komáromban tartott ötvenéves érettségi találkozón beszélgettem. Munkásságának egy részét már régebben ismertem, de csak ekkor került a kezembe egyik nagyobb munkája, a Rimaszombat az oszmán— török uralom alatt (a pozsonyi Obzor kiadásában, 1974-ben jelent meg szlovák nyelven). A napokban kaptam meg tőle az Asian and African Studies ez évi 18. számát, amely a hetvenéves Blaskovics Józsefről emlékezik meg. E megemlékezés a turkológus Blaskovics irodalmi munkásságát is felsorolja 130 tételben. Első tanulmánya 1931-ben jelent meg, azóta munkái magyarul, csehül, szlovákul, oroszul, németül, bolgárul és angol nyelven láttak napvilágot. Imely községben, Érsekújvár mellett született. Édesapja falusi kovács volt, aki az első világháborús hadifogságból hazatérve sokat mesélt fiának a türkménekről és az üzbégekről. Szülőfalujában több családnév és dűlő is a török nyelvcsaládhoz tartozó kunok emlékét idézte fel benne. A török nyelv iránti érdeklődését azonban kisgimnázista korában a regények keltették fel. Elsősorban Gárdonyi Géza Egri csillagok-ja és Jókainak a török világról szóló regényei. Jól emlékszem arra, hogy Józsi barátunk a Figyelmetlenebb tanárok órái alatt a török nyelvkönyveket bújta a pad alatt. Ezen mi akkoriban bizony mosolyogtunk. Aztán leérettségiztünk. Ki-ki a maga életútjára ment, ki Prágába, ki Pozsonyba, ki Brünnbe, ketten Budapestre. Blaskovics a pozsonyi tanítóképzőbe ment, ahol Szalatnai Rezső tanítványa volt. A tanítóképző elvégzése után először a csallóközi Vásárúton tanított, majd a galántai polgári iskolába helyezték át. Szegeden és Budapesten elvégzi egyetemi tanulmányait. Budapesten Fekete Lajos és Németh Gyula neves turkológus professzorok tanítványa volt. 1945 után rövid ideig még a Pozsony melletti Főrévben tanít, innét került Prágába, az ősi Károly Egyetemre Ripka professzor mellé. Vezeti a turkológiái szemináriumot, majd 1950-ben megbízást kap a magyar szeminárium megalapítására is. Ez a szeminárium lett az egyetem magyar tanszékének később az alapja. 1950- ben avatják doktorrá a Károly Egyetemen. Később kandidátus lett, ésj. Ripka akadémikus halála után a turkológiát tanította nyugdíjazásáig. A prágai magyar turkológust világszerte ismerik. Számos kongreszszuson, sok külföldi egyetemen tartott előadásokat a XVII. századbeli török nyelv, a török —magyar, a török—szláv nyelvi kölcsönhatások kérdéseiről. Jól ismerik őt Moszkvában, Berlinben, Londonban, Budapesten, Ankarában, Amszterdamban, Szófiában és több amerikai egyetemen is. A Török Nyelvtudományi Intézet tiszteletbeli tagja, magas kitüntetést kapott a Török Köztársaságtól is. De nemcsak a turkológia “berkeiben” ismerik. Sokévi pedagógiai tevékenysége során a Károly Egyetemen, a prágai Magyar Kultúra népszerű magyar nyelvtanfolyamain ezreket vezetett be a magyar nyelv titkaiba. Nemcsak a turkológia köréből ír egyetemi tankönyveket, magyar nyelvkönyveit a prágai Állami Pedagógiai Kiadó jó néhány kiadásban, húsz év alatt tizennégyszer jelenteti meg. 1975-ben a Kulturális Kapcsolatok Intézete részesíti ezért a munkájáért kitüntetésben. Az utóbbi időben — széles körű tudományos munkássága mellett — nem kerülte el a figyelmét az 1543- ból, Székesfehérvár török elfoglalásának idejéből származó, egy latinból törökre fordított magyar őstörténeti forrás. A latin nyelvű kódexet I. Szulejmán tolmácsa és íródeákja, Tardzsüman Mahmud “Tárih-i Üngürüsz" (A magyarok története) címmel fordította törökre. A régi, nehezen olvasható török írásmóddal írt fordítás a múlt század hatvanas éveiben került Budapestre (jelenleg az Akadémiai Könyvtár tulajdonában van). Vámbéry Rusztem és Budenz nem tartotta akkoriban érdemesnek, hogy ezzel a nehezen megfejthető kézirattal foglalkozzanak. Blaskovics viszont — egyik hozzám írt levelében jelzi — “elérkezettnek látom az időt, hogy a régi reakciós és korhadt nézeteket félredobva, a nemzetnek hozzáférhetővé kell tennem. Csak egy akadály volt: — írja tovább — egy 500-éves török nyelven írt munkát eddig nem tudott senki sem desifrálni, és nem volt képes lefordítani. Hát ezt a munkát vállalom én. ” Közben Blaskovics professzor Isztambulban egy másik magyar “ősgesztát” is talált. Az ugyancsak török nyelven írt másik “Tárih-i Üngürüsz” mikrofdmje, bár nagyon) körülményes úton, de szintén Prágába került. Blaskovics most dolgozik a két “ősgeszta” magyar fordításán. Az elsővel már csaknem elkészült. A rendkívül érdekes anyagba módom volt betekinteni. Gördülékeny, kiváló magyar fordítás. Magyar kiadóra vár, hiszen rólunk szól. Szabad idejében gyakran jár a Prágában tanuló magyar diákok közé. A prágai Ady Endre Diákkörnek kezdettől fogva nagy pártfogója. Hatalmas ívű tudományos munkásságának méltatása nem az én feladatom. Ezt már mások megtették. Csak köszönteni kívántam — az osztálytársak nevében — hetvenedik születésnapja alkalmából. Dr. Hantos László (Magyar Nemzet, 1980. okt. 10.) egy alakját Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Krúdy, hogy itt csak a lista elejét mondjam. ” Idézet a 70. oldalról: “Könnyezni se könnyezzünk; elvesztett illúzióink miatt. S amiatt, hogy új illúzióban tán még jó ideig nem lehet részünk, pszichológusoknak, íróknak, nemzetiségre való tekintet nélkül. Hisz lám jóformán eszmecserére sincs kellő: benső érintkezésünk. Miért? Vitatársaink birtokon belül vannak. A hitünk szerint való igazságainkat is csak kérhetjük, esedezhetjük: s nem érvényesíthetjük. Eszmecserét pedig így nem lehet folytatni, hisz ekként az első vitapontnál megreked. (Duna kiemelése — Sz.) Mit beszélhetünk meg azzal, akivel nem egy alapon állunk? minden tekintetben egyszintű alapon. Aki — hogy így mondjam — szenvedélyével is birtokon belül áll. Semmit lényegest. De a birtokon kívüli nincs kívül az emberi méltóságon. Sőt ez őneki nagyon is birtoka: ez a vára. Egyenjogúságunk kinyilatkoztatásául mi csak őszinteségünket nyújthatjuk. Számolunk a ténnyel, amelynek okait az eddigieknél mélyebben próbáltuk meglelni, hogy anyanyelvűnk határainkon kívül valamiféle ítélet alatt áll. Világosan kimondom, tudatos vagy tudattalan szándék az eltüntetésére tör... (Duna kiemelése — Szerk.) Ezt tévesnek érezzük, emiatt ma ártatlan milliók szenvednek, dolgos tömegek. írók, írástudók eszmecseréjének célja nem az, hogy a helytelen szándék — egy vagy száz — enyhüljön. Az megint csak az abszurditás keserű humora, ha egy színpadi jelenetben a rabtartó azért nyújta a hála kézcsókjára a kezét, mert az addigi tizenkét ostorcsapás helyett már csak tízzel kelti áldozatát. Főmestereink, a forradalmárok nem az igazságtalanságok enyhítésére oktattak és buzdítottak valamennyiünket. Az eltüntetésükre. Nem remélhetvén megfelelő vitatársat, hogyan remélhetünk szóértést? Egyelőre magunk között; itt még fokozottabb őszinteséggel. * Először is egy csődöt kell bevallanunk egymásnak és olvasóinknak; egy kudarcot kell tudatosítanunk. Szellemi és irodalmi életünk nem is egy, hanem három — ha ugyan nem négy — nemzedékének egy vállalkozása szenvedett szekértörést. (Duna kiemelése) ...Elhitettük, testvéri kezek fogadják majd a kinyújtott kezüket. Meleg pillantás gyúl pillantásukra, ha vigyázó szemüket immár nem Párizsra, hanem Pozsonyra, Bukarestre, Belgrádra vetik. Mi erre más választ érdemeltünk volna. így kompromittálódtunk áttételesen írói mivoltunkban is. ...Emlékszem a pillanatra, midőn megtudtam, hogy a szlovákiai magyarok deportálásának kormánybiztosa az egyik neves szlovák költő; miniszteri felelőse pedig egy másik, nála is jelentősebb költő. Költőként is kisebbnek éreztem magam. Persze, hogy szégyenkezem, először is azok előtt, akik hallgattak ránk. Mint akit hazugságon kaptak. Magam előtt azután, mintha ki arra ébredt, hogy rossz művet írt. A ‘nép’ kétszer realizálódik az író köré; amikor maga elé képzeli, mint ábrázolandót; azután, mint az olvasóit. Nem merek az olvasóink elé lépni, ha nem ábrázolom jól a népemet; ha nem állok helyt érte. Velük van dolgunk. Vigyázó szemünket rájuk kell irányoznunk, hogy megvédjük ezt a mi helyünket századunk ragályától, ettől a mély-okozatú ámokfutástól, attól is, hogy mi fussunk, attól is, hogy ránk fussanak. ” (Duna kiemelése — Szerk.) 1982.január hó
