Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
1982.január hó «ITTVAKÖftt 11. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: SZÉP VÁROS KOLOZSVÁR... Ez George Sbarcea kolozsvári születésű román író (és zeneszerző) magyarul írt könyvének címe, amely Bodor Pál utószavával a Kriterion kiadásában jelent meg 1980-ban, Bukarestben. (Előző műve: “Befejezetlen Emlékirat. Magyar Írókról és művészekről.” Kriterion, 1971, Bukarest.) Sbarcea saját szavait idézzük bevezetésül: “A Feleki-tetőn kértem a kocsivezetőt, álljon meg egy pillanatra. Kiszálltam és az út kőkorlátjának támaszkodva lenéztem a völgybe. Kolozsvár az északi hegyvonulat alján lilás ködbe burkolózott. A nap nemrég áldozott le: az utolsó derengésben még láttam a vasúti műhelyek füstölgő kéményeit. A Szamos ezüst szalagként kanyargóit nyugat felé, a Házsongárd felől magányos harang szólt. A pályaudvaron szomorúan elbődült egy tolató mozdony, majd az is elnémult. A város kezdett elcsittulni hétvégi pihenőjére. Részemre az élet valamennyi fontosabb eseménye, csodája, küzdelme és veresége ott volt ebben a patkó alakú hegykatlanba zárt településben. Ahogy a neve is jelezte, valóságos vár volt, a szépség és nagyszerűség vára: Kolozsvár!” Olvassunk el Bodor Pál utóiratából egy kis szakaszt még, mielőtt rátérnék a saját mondanivalómra: “George Sbarcea nemcsak két és többnyelvű román író. Sbarcea a magyarságunkat belülről ismeri. Az észjárásunkat, a nosztalgiánkat, az indulatainkat. Azt, amit kimondunk, és azt amire nincs szavunk. Tudja, miként hat ránk egy dallam kósza foszlánya, egy ízes szó, egy név. Tudta már a szép Bodó Anna előtt — de tőle még mélyebben, a hallgatás mélységével is megtanulta. Sbarcea jó román. Olyan jó román, hogy abból erre is telik. ” Talán vannak még olvasóink között olyanok, akik emlékeznek a kolozsvári nagy múltú, Bartha Miklósalapította napilap, az “Ellenzék” könyvkereskedésében kiszolgáló, mosolygószemű fiatalemberre: vagy magyar nyelvű cikkeire; meg románnyelvű interjúkra, magyar írókkal, művészekkel a “Tribuna” hasábjain? Avagy zeneszerzeményeire, magyar és román dalairól, majd pedig a Magyar Színházból, ahol karmesterkedett? Egyesek szerint ő maga, “a Barcsay-nemzetség román ágából” származónak mondta családját. Ez azért is érdekes, mert történetírók állítják, hogy a Barcsayak egyike a megnemesített, román eredetű családoknak, mely nagy szerepet vitt Erdély történelmében. További életrajzi vonatkozások legfontosabbikát kell még megemlítenünk: felesége, gyermekeinek anyja, “a szép Bodó Anna” természetesen magyar. Ezt mind megtudjuk életregény-szerű írásából, a régi Kolozsvár hangulatának visszaidézéséből, az utcák, terek eredeti magyarnevű felsorolásából. Nem csak könyv ez, hanem hitvallás és cselekedet Erdély mellett, annak legnehezebb válságában. Nem egyszer nehezményeztem, hogy csak a kisebbségben élők szellemi menedéke a transzilvánizmus (így 1918 előtt a románoké és a szászoké, majd e dátum után a magyaroké és szászoké). Nélkülözzük az erdélyi és regáti román értelmiség kiállását a háromnyelvű “kis haza” érdekében, vagy a jogfosztott magyar nemzetiség mellett. Ezért, mint oázis a Szaharában, olyan Sbarcea könyve a mai Romániában! A XVI —XVII. századi erdélyi sorsból ered és táplálkozik ez a transzilván szellem, mely az 1918-as tragikus fordulatok után legtisztábban a sorsvállaló magyar irók írásaiban érte el csúcspontját (Reményik, Áprily, Kós Károly, Tompa László, Dsida, Nyíró, Tamási Áron, Makkai Sándor, Moher Károly, Kemény János, hogy csak a legismertebbeket említsem e nem teljes felsorolásban). És a maiakban, Sütő Andrásban, Kányádi Sándorban, Farkas Árpádban, Beke Györgyben, Bálint Tiborban, Király Károlyban és a többi, népét szolgáló, áldozatos lelkű erdélyi és óromániai magyarban. És ha akadt is kivétel az uralomra került románság soraiban, egy Goga, Emil Isac, Chinezu, Victor J. Popa, Bucuta, stb., akik a magyar irodalomból tolmácsoltak és a két nemzet közeledését szorgalmazták — valójában, épp úgy, mint a mai román értelmiség és politikai vezetők, nem bírtak, vagy nem mertek elszakadni a hamis kiindulási alaptól, a dákó-román folytonosság tudománytalan eszméjétől, sem a történelmi konjunktúrák véres szerencsejátékán pillanatnyilag elnyert Nagy Román gyakorlatától. Se Gróza, se Goma kezdeményezésének nem volt folytatása. És bár a román nép 98%-a elégedetlen a politikai és gazdasági vezetéssel, nem mer közülük senki Király Károly vagy Sütő András módjára kiállani, sem Ceausescu szemfényvesztései, sem a magyar őslakosság jogtiprása, sem Erdély elnyomása, elidegenítése ellen. A romániai magyar értelmiség bátor és szívhezszóló felhívása a román intellektuelekhez, pusztába kiáltó szó maradt csupán! Ezért olvastuk örömmel George Sbarcea gyönyörű és kitűnő magyarsággal írt könyvét Erdély fővárosáról, Kolozsvárról. Végre valaki a többségi népből! Nem politizál, nem agitál. Egyszerűen, világosan, de nagy szeretettel ír magyarról, románról és szászról. Ez az igazi erdélyi szellem, a transzilvánizmus. Amiként nem lehet Erdély ezer-és-száz évekre terjedő magyar történelmét, a szászok kilencszázados kultúráját és szerepét agyonhallgatni, vagy pláne kiradírozni Erdély, Magyarország, Európa és az emberiség emlékezetéből — ugyanúgy nem lehet a XIII. századdal kezdődő oláh (vlach) letelepedést, művelődést, majd népi többséget elvitatni. Meg kell azonban azt is mondanunk, hogy országvesztésünk, kezdve Gyula idejétől, az elsietett Unió (1848) és a Kiegyezésig (1867), Erdély különleges helyzetben volt a Magyar Birodalomban: Ez a mai felfogású táji-önkormányzati rendszerhez hasonlítható leginkább és ezt kell ismét helyreállítani, valamilyen modern formában. Magyar, román, szász önkormányzat, egymást váltó és kiegészítő vegyes nemzetiségű kormánnyal, három hivatalos nyelvvel, kulturális és közigazgatási egyenlőséggel, tehát mindazzal, ami a mai Romániában hiányzik. A határok megszüntetése és a két állam, a két nemzet egyedülálló megbékélése: Erdély önállósításával, melyet az Egyesült Nemzetek garantálnának minden vonatkozásban. Ebben a kérdésben éppen nekünk magyaroknak kell a kezdeményezést kezünkbe vennünk, akik legtöbbet szenvedtünk az igazságtalan és korszerűtlen békék következtében. Emlékeztetnünk kell az egész világot, hogy államfér fiaink (például ifj. Wesselényi Miklós) korukat megelőző tanulmányokban, törvényekben, javaslatokban járultak hozzá a nemzetiségi problémák tisztázásához. Erdély ügyében a másik példát Kossuth Lajos kormányzó és C. Boliac, a Kárpátokon-túli román forradalmi ifjúság képviselője által 1849 nyarán aláírt “Magyar—Román Megbékülés” alapokmány adja. Ugyancsak 1849 júliusában a szegedi országgyűlés utolsó ténykedéseinek egyike az első és mai napig utolérhetetlen kisebbségi törvény meghozatala volt, mely a nemzetiségek kulturális és helyi önkormányzatáról rendelkezett igen nagyvonalúan. Kossuth Lajos pedig (okulva a történelmi ballépéseken) 1851-ben, már emigrációban, kidolgozta új magyar alkotmány tervezetét, mely minden nemzetiségnek teljes egyenlőséget biztosított volna Magyarországon. Végül pedig az orosz és német veszély meglátásában kidolgozta Dunai Konföderáció tervezetét, mely Magyarország, Románia (akkor Oláh Fejedelemség), Horvátország és Szerbia szövetségében, Közép-Európát szervezte volna politikai, katonai és gazdasági tömbbe és biztosította volna jövőjét a nagyhatalmi egyeduralkodókkal szemben. Érdekessége, hogy Erdély önállóan csatlakozott volna a szövetséghez, tehát a legsúlyosabb probléma méltányos és igazságos módon nyert volna megoldást, a Kárpát — Duna-táj népeinek megbékélésében, egyetértésében. Mivel ez a tervezet, miként előzői (pl. Gioberti piemonti miniszterelnök “Magyar —Román —Délszláv Szövetség” gondolata, 1848-ban), vagy az utána következők (pl. Jászi “Keleti Svájc” eszméje /1918/, Eötvös nemzetiségi törvénye /1868/, Szálasi “néptestvériségi” elgondolása /1935/) soha nem kerültek nemzetközi fórumok tárgyaló asztalára. Helyettük trianoni és párizsi, gyűlőltséggel telített, bosszúálló békéket kaptunk. Erőszakot követve el a történelmen, népeken és a tájon, átvitték a háborús szellemet a békékbe. Két emberöltő óta tartó állandó bizonytalanság állapotába hozták Közép-Európát, és annak keleti bástyáját, Erdélyt, a nagyhatalmak játékszerévé tették. Ezért kell hangsúlyoznunk, amíg az egész világ tudomásul veszi már egyszer, hogy a mi államfér fiaink, teorétikusaink igazságos megoldásokat ajánlottak e szöges kérdésben. Viszont az úgynevezett “utódállamok” még ma is ott tartanak a századvégi soviniszta gyakorlatnál, amit annyira kárhoztattak, amikor ők voltak szenvedő alanyai. Azóta hét-nyolc évtized szaladt le a történelem homokóráján, ideje lenne megfordítani azt! De, amint mondottam az elején, nagyon kevés megértő, bátor, pozitív hangot regisztrálhatunk a román oldalon. Magatartásuk nem változott Klapka tábornok Cuza, román fejedelemmel való tárgyalásai óta (1859 — 61 között). “Bármi árulásra azonnal készek” — írta a komáromi hős Kossuthéknak. — “Reszketnek az oroszoktól, félnek az osztrákoktól, minket pedig gyűlölnek. Különösen Erdély birtokára vonatkozó jogunkat vonják kétségbe és ez országot annektálni még a legmérsékeltebbeknek is vágya. Ezen uraknak reménykedésük körülbelül oda megy ki, hogy ha majd Ausztria, Magyarország is elvérzik, akkor Erdély érett gyümölcsként fog lábaik elé hullani. ” És alig több mint félszázad után, bekövetkezett, amit a honvéd tábornok oly világosan látott, 1918, Erdély elfoglalása, Nagy Románia. E dátumtól a mai napig az erdélyi kérdés nem oldódott meg, csak súlyosbodott; az ott élő népek, a románokat is beleértve, teljes jogbizonytalanságba süllyedtek, kiszolgáltatva a vékony nemzeti-kommunista uralkodó réteg kénye-kedvének. Am különösen nehéz e kettős igában az őslakó magyar nemzetség sorsa, mert csak magára számíthat. A magyarországi rendszer nem meri szavát a határontúl élő milliók érdekében felemelni. De ha néha megteszi, foganatja nincs! A közvélemény és az uralmi rendszer közti szakadékot a közelmúlt egyik eseménye illusztrálja legjobban. A Budapesten 1981 nyarán lezajlott magyar—román válogatott labdarúgó mérkőzésen a százezres tömeg az első perctől az utolsóig tüntetett a románok ellen. A meccs után pedig valóságos zendülésben robbant ki a tömegszenvedély, amit a rendőrség alig bírt megfékezni. Mit jelent ez a talán nem sportszerű, talán nem épületes, de annál őszintébb érzelmi kitörés? Azt, hogy a hazai közvéleményt nagyon is foglalkoztatja az erdélyi és romániai magyarság elnyomatása, kínoztatása, jogfosztottsága! Pontos tudomása van minden visszaélésről és nem bo-. csájtja meg kormányának azt, hogy (Folytatás a 12. oldalon) Határok nélkül Egy hónapig bábeli nyelvzavarban zsibongott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem gyönyörű, klasszicista stílusú épülete. Szinte a világ minden tája képviselve volt: Bulgáriától Kanadáig, Japánig sok ország fiataljai-idősebbjei gyűltek össze egy hónapra az alföldi városban, hogy a Nyári Egyetem keretében megtanulják a magyar nyelvet, megismerjék Magyarország kultúráját, már amennyire ez négy röpke hét alatt lehetséges. A szomszédos országokban élő magyar nemzetiségeknek — jugoszláviai, szlovákiai, a szovjetunióbeli magyaroknak (Erdélynek, fájdalom, nem volt képviselője) alkalmuk nyílt arra, hogy megismerkedjenek egymással, illetve, hogy tudomást szerezzenek egymásról —, mert mármár tragikus az összetartozásnak ez a nem-tudata. Mert ugyan mit tudunk például az ungvári magyar tanszékről? vagy a prágai Hungarológiai Intézetről? Hogy milyen problémákkal küzködnek a szlovákiai magyarok. Miért nincs semmiféle együttműködés a csehszlovákiai Irodalmi Szemle és a mi folyóirataink között? A Debreceni Nyári Egyetem szervezői gazdag programot állítottak elő, sok szép kirándulást szerveztek. Sárospatak, Nyírbátor, Eger, Hortobágy, Budapest volt az úticél. Olyan elismert előadók voltak a meghívottak között, mint Czine Mihály, Tamás Attila, Szathmári István, Lőrincze Lajos, Kovács Kálmán. A külföldiek a nyelvórákon kívül olasz, német, angol, finn nyelvű előadásokat hallgathattak. Csak épp a szomszédos országokban élő magyarokról feledkeztek meg a szervezők. Nekünk, akiknek anyanyelvűnk a magyar, és legtöbbünk egyetemi szinten foglalkozik a magyar irodalommal, nyelvvel, vajmi kevés újdonságot nyújtottak az előadások, a legtöbb előadó haladóként kezelt bennünket, mintha nem tudná megérteni, hogy az országhatáron kívül is lehet valaki magyar. Alig hallottunk valamit a mai irodalmi életről, pedig erről bizonyára sokat tudtak volna mondani azok, akik szemtanúi a zajlásoknak, s amiről mi csak a hébe-hóba átkerülő folyóiratokból értesülhetünk. Szerettünk volna részt venni egy pár író-olvasó találkozón, hogy megismerkedjünk a fiatal magyar író emberekkel, de igényeinket, úgy látszik, igencsak alábecsülték az illetékesek. Ennek ellenére élményekben gazdagon és szomorúan hagytuk ott Debrecent. Ér annyit az ilyen rendezvény, mint akármilyen hivatalos békekongresszus. Ugyanis megtaláltuk a kiskaput. Sok barátság, ismeretség szövődött, és a Pálma eszpresszóban beszélgetve többet tudtunk meg egymás helyzetéről, mint akárhány újságból, akárhány szóvirágos előadáson. Megértettük Osztojkán Bélának, a fiatal debreceni költőnek szavait: “Nincs az rendjén láthatod és látnod kell, mennyi kasza úszik el a holdvilágnál — míves néma kalapácsa könyvespolcokon hever, s ki jó teát iszik, nem gondja néki, jól jegyezd föl ezt is, tengernyi hal kap-é vizet, és marja-é rozsda szerelemnek nyűgös láncát ott az Óceán alatt.” RADICS VIKTÓRIA (Magyar Képes Újság, 1981/9/1.)
