Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-12-01 / 12. szám

1982. december

«ITTVAKÖfcT

5. oldal

\GY PETER:

íYITRA------------------------eszek elképzelései nyomán.)

Anavumtól, melyek később a dunai limes tartozékaivá lettek — Ptolemaios csupán egy belső kvád várost említ. Ez a város Singona. Földrajzi adatai szerint a Vág és Garam közt feküdt. Tekintettel arra, hogy a kvád királyság területén csupán ezt az egy belső várost jelzi Ptolemaios, okkal tételezhetjük fel, hogy ez volt a főváros, a Morva —Garam közti kvád királyság székhelye. Fentebbi feltételezésünk, hogy a kvád királyság az első században keleti irányban átlépte a Vág vizét, ezzel írott bizonyságot nyert.

A város neve, képzőjének alapján (-ona) megegyezik a Nagy Germánia több városnevével, tehát szabályos germán típusú név, úm. Leaph-araa, Starg-ona, Gravi-ona-rium, Dev-ona és Sing-ona. Úgy véljük, nem lesz túlzott merészség Singona város Sing szavában Sido kvád király, Vannius utódjának nevét sejtenünk. Feltételezésünknek látszólag ellentmond Vannius királyságának felbomlását kísérő esemény, az ország kettészakadásának ténye. Ez ugyanis még egy várost igényelne, mégpedig a Morva és a Vág folyó közében, vagyis Vangio király székhelyét. Ne feledjük azonban, hogy Ptolemaios műve 135— 140 körül készült. Róma ekkor már megtette az első lépéseket a mai Nyugat-Szlovákia területének romanizálására és egyesítette a két kvád királyságot. Az első provokációs lépést 89-ben Domitianus császár tette meg. Azzal az ürüggyel, hogy nem támogatták őt a dákok elleni harcában, megtámadta a markomannokat (Cseh-Morvaország területén) és a kvádokat (a Morva és Garam közt). A harcokat 97-ben Nerve császár győzelme zárta le, aki itt érdemelte ki a Germanicus nevet. Feltehetően ez volt az az időpont, amikor megszűnt a kettős kvád királyság és Róma már idegen új királyokat nevezett ki hozzájuk. Tacitus erről így emlékezik meg: “A markomannok és kvádok királyai amint arra még mi is emlékezünk, saját népünkből, a nemes Maró büdös és Tudius nemzedékéből kerültek ki. Ma már azonban idegeneket is megtűrnek.”

A Morva Garam közi kvád királyság első korszaka tehát 89 — 97 közt zárult le. Egyben megszűnt a Vannius bukását követő kettős királyság kora is. Vannius után (25 — 51) valószínűen Sidó lett a legnevezetesebb kvád uralkodó. Sidó karrierjével együtt induló Vangio a kvádok Morva és Vág közt lakozó felének az ura 67 körül már nem állt népének élén. Utóda Italicus lett. Sidó királysága a Vág és Garam közében tehát hosszú életű volt. Feltételezésünk, hogy Singonát róla nevezték el, a körülmények figyelembe vételével még valószínűbbé válik. Ne feledjük, hogy Singona Sido területének központja és maga Sidó a kvádoknak a rómaiak által támogatott uralkodója volt. A kvádok idejéből származó régészeti leleteink, amelyek a galántai és érsekújvári járásban bukkantak fel, ugyancsak igazolják feltevésünket.

Vannius bukásának történetét leíró Tacitus többek közt azt is elmondja, hogy Vannius királyságában több földvár — fa-, vagy kőburkolattal erősített, sáncokkal övezett több hektáros bekerített hely — volt. Régészeink még adósak a kvád-kori földvárak részletes feltárásával. Annyi viszont bizonyos, hogy Bényben (Bina) és Nyitrán a kvádok idejében már ilyen földvárak álltak. Singona — ha az uralkodó székhelye volt, akkor ott földvárnak is kellett lennie. Tehát csak olyan hellyel azonosítható, ahol földvár is van. Ptolemaios térképén — adatai persze helyenként több kilométeres eltérést is megengednek — Singona mintegy kétszer olyan távolságra van észak felé Brigetio —Oszőnytől, mint amennyire a Duna és Vág összefolyása esik Brigetiotól. A Vág torkolatától északkeletre pedig valamivel több a távolság. Singonát tehát Ptolemaios térképe szerint Nyitra és Verebély vonalán kell keresnünk. Ezen a vidéken, éppen Nyitra város területén, a Zobor hegy déli, Szent-Márton hegyi lejtőjén valóban feltártak a régészek egy még a kelta korban épített hatalmas — mintegy 20 hektár terjedelmű — földvárat. Ez a földvár a leletek tanúsága szerint még a IX. sz. folyamán is lakott volt.

Fejtegetéseinkkel arra szeretnénk rámutatni, hogy komolyan fontolóra kell vennünk a mai Nyitra területén feltárt kelta eredetű földvár és a Morva—Vág folyók között fekvő kvád királyság fővárosának — Singonának — azonosságát.

A kvádok története Csehszlovákia többi területének történeti anyagához viszonyítva igen gazdag. Részletes ismertetése nem a tanulmányunk feladata. Fő célunk a kiválasztott terület földrajzi és etnikai vizsgálata. A kvádok országa négy évszázados fennállás után az V. században — a népvándorlás korában — rendült meg. Egy részüket bizonyára elsodorták a rajtuk átvonuló népek. Viszont tévedés volna azt hinnünk, hogy a kvádok népe a Morva és Vág közéből végképpen eltűnt. Ha így lett volna, akkor velük együtt tűntek volna el egykori országuk földrajzi nevei, a Mar (awa), Wág, Nitra, Granua. A régészeti leletek alapján inkább arra kell gondolnunk, hogy a fellazult kvád nép egy további germán néppel, a 380 körül megjelenő keleti gotokkal került kapcsolatba. Ezek nem egészen 100 év múltán 470-ben Itáliába vándoroltak. Ott Teoderik vezetésével királyságot alapítottak. A keleti gótok elvonulása után tűntek fel az utolsó germánok, a langobárdok. Egy részük a kvád területeken, a Morva és Garam közében is megjelent. A longobárdok zöme 568-ban az avarok elől szintén Itáliába menekült. Számuk azonban Pannónia környékén — így tehát a Morvaország déli részein talán a Vágig — még a IX. század elején is jelentős lehetett. A “Frank királyok története" c., a IX. század közepén készült mű a 865-ös év kapcsán, amikor Német Lajos két fia közt felosztatta birodalmát, még emlegeti őket: “...és Karlomannak Norikumot adta, vagyis Bajorországot és a szlávokkal, valamint langobárdokkal határos tartományokat" (Pannónia, Karinthia stb.).

A népvándorlás mozgalmas korát az avar nép 568-ban történt megjelenése zárta le. Velük egyidőben jelentek meg a Kárpát-medence egy-egy részén a szlávok. Főképpen a horvátok és szerbek megjelenéséről vannak eléggé megbízható adataink. A Bíborban született Konstantin elmondja, hogy Herakleios bizánci császár korában (610 — 641) telepedtek le mai területükre. Ez nyilván az avar birodalom nagy, 630 és 670 közti válsága idején történt. A bizánci birodalom feltehetően szívesen hívta meg a mondott népeket, akik első hírnökeit az avarok tolták maguk előtt. így mégsem volt közvetlen szomszéda a veszélyes avaroknak. A Bíborban született többek közt azt is elmondja, hogy ezeknek a horvátoknak egy része később a Dráva és Száva közében, valamint Pannónia déli részén is megtelepült.

Az avar birodalom 250 éves fennállása alatt lefolyó szláv népmozgalmat helytelen volna alábecsülni, de ugyanakkor helytelen túlbecsülni is. Nem helyes az a gyakran tapasztalt szemlélet, melynek alapján a korai középkor etnikai képét a mai viszonyokhoz kívánják idomítani. Az sem helyes, ha a valós történelmi tényeket a földrajzi környezetükből kiemelve tárgyaljuk.

Ilyen például a Samo “birodalmának” esete is. A források szerint valahol Karintia (Jugoszlávia északnyugati része) vidékén volt. Számos írásból azonban ez egyáltalán nem derül ki.

Szlovákia mai területén a VI. század elejétől az avar birodalom utolsó harmadáig (VIII. sz. közepe) a szláv népek beszivárgásáról kevés biztosat mondhatunk. Viszont bizonyos, hogy a Morva folyótól nyugatra nemcsak 512 körül, hanem sokkal később is jelentős számú langobárd nép lakott. Fentebb már említettük, hogy 865-ben Pannónia szomszédságában még említésre méltóak voltak. (Pannónia északi határa már Tulnnál kezdődött, vagyis egy része Morvaország felé nézett.) A morvaországi szlávok megerősödését ezért semmiképpen sem kereshetjük a VI. század elején. Sokkal elfogadhatóbb beszivárgásuk kezdetén inkább az avar birodalom krízisének idején 630 — 70 közt keresni, amikor a horvátok és szerbek délfelé vándoroltak. A mai Kelet-Szlovákia viszonyai merőben eltérnek a Morva —Vág—Ipoly vidék népességének alakulásától. Nagyon valószínű, hogy itt már az avarok megjelenése előtt valóban ősszláv népek laktak.

Mindezt előre kellett bocsátani, hogy a Morva—Ipoly vidék népeinek avarkori történetét helyesen értelmezhessük. A mi vidékünk avar kora írásos adatokban nagyon szegény. A krónikák és oklevelek csak Nagy Károly hadjáratával (796) figyelnek fel ismét erre a területre. A közbüleső kor (406) 568 — 769 inkább csak a régészet és a nyelvészet megfigyeléseinek alapján tanulmányozható. A régészet az anyagi emlékek lelőhelyeivel és típusainak elemzése segítségével számos, szinte okleveles hitelű anyagot adhat a történész kezébe. A régészeti leletek főként két körben adhatnak alkalmas kiindulási alapot: az életszükségletek (eszköz, ékszerek, edények, házak) és a temetkezési szokások terén. A népesség VI. — IX. századi hovatartozásának meghatározásában a sírleletek és az öltözködési elemek a legjellemzőbbek.

Mit nyújt számunkra a hazai régészetünk a Morva és Garam közének avar korából? Itt átadjuk a szót Tocik Anionnak, a szakavatott régésznek: "A dévényújfalusi {De v Nová Vés) temető felfedezése és feltárása kapcsán az a vélemény vált uralkodóvá, hogy az adott időszakból származó csontvázas sírok csak a Dunáig terjednek, s tulajdonképpen a dunai átkelőhelyek védelmét szolgálták. Az újabb temetők feltárása és a településeken fellelt bronz eszközök ezt a határt sokkal északabbra tolták ki. Ma már felelősséggel kijelenthetjük, hogy az ún. ‘avar kultúrájú csontvázas sírok Szlovákia délnyugati részeit a középső Vág vidékén kezdve a Nyitra környéken át, egészen a Tót-kapuig {Slovenska brána) befedik. A legújabb ipolyvidéki sírleletek mélyen a hegyvidék völgyébe hatolnak. A temetőkben a 8. sz. végén, a 9. sz. elején szűnik meg. Tehát abban az időben, amikor az avar birodalmat mély belső válság rendítette meg, melyet Nagy Károly 800 körüli pusztító hadjárata tetőzött be. Mintegy 4000 megvizsgált sír és számos település tanúskodik arról, hogy Szlovákia délnyugati részét a 8. században olyan nép lakta, amely halottait nem égette, hanem eltemette. E nép anyagi műveltsége, különösen ruházata és fegyverzete megegyezik az egyidejű pannóniai, tiszamenti, észak-jugoszláviai és erdélyi sírokkal. A terjedelmes temetőkből — amelyek gyakran 500—1000 sírból állnak {Gellér—Holiare, Dévény újfalu—Dev. Nova Vés, Érsekújvár — Nővé Zámky), s amelyeket a 7. és 8. századba tehetünk — arra következtethetünk, hogy letelepedett lakosságé voltak, akik ugyanabban a helységben huzamos ideig laktak, vagyis jellegzetesen mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Viszonylag intenzív mezőgazdaságra vall a meglehetősen nagy {200—300 síros) temetők sűrűsége is, melyek egymástól 2—3 km távolságra fekszenek {Vágsellye—Sálán/Vahom)...”

Tisztelettel kell nyilatkoznunk erről a szigorúan tényközlő leírásról, amely a szlovák régészet tudományos tekintélyét öregbíti. Fel kell azonban tennünk a kérdést: ki volt ez a nép, akinek ilyen számos emlékét ismerjük? A válasz itt már nem egységes, a régészek véleményei megoszlanak. Egyesek ezt a népet avarnak mondják, mások avar voltukat tagadni próbálják. Anélkül, hogy végnélküli vitába kívánnánk bocsátkozni, lássuk a legfőbb avarellenes érveket:

1. Ezekben a sírokban kevés a mongoloid néptípus előfordulási aránya.

2. A csontvázas temetkezés nem jellemző a nomádokra, ez civilizált népekre vall.

3. Az avar kultúrájú sírok temetkezési rítusa eltérő, sőt a szomszédos szláv népeknél is találunk hasonló temetkezési szokást.

4. A Nagymorva időszakban sem változnak meg a temetkezési szertartások.

Mennyiben helytállóak hát ezek az érvek, hiszen minden tételük igaz! Esetleg mégis arra kellene gondolnunk, hogy ezek a leletek nem az avarok hagyatékai? Haladjunk hát pontról pontra:

1. Kik voltak az avarok? — Közismert tény, hogy eredetileg nem volt egységes nép, hanem több törzs szövetségéből forrt idővel eggyé. Kialakulásukat László Gyula foglalja össze a legvilágosabban: “...a bizánci források is mondják, hogy az avarok nem is igazi avarok, hanem csak ijesztésül vették fel ezt a nevet, ők ugyanis két törzs szövetségét alkották, a két törzs neve a ‘var és a ‘chunní, azaz voltaképpen ők nem avarok, hanem varkoniták — ... a két törzs közül az egyik valóban ázsiai hűn ivadék, a másik talán zsuanzsuan leszármazott. Nos, ez a két nép áramlott hazánkba 568-ban, de közben Dél-Oroszországból magával szakította az ottani hun utód bolgárok egy részét is. Nyilván magyar töredékek is kerültek az avar áradattal hazánkba. Később a VI. század végén újabb három nép csatlakozásáról tudunk."

Baján népének, az 568-ban betelepülő varochonitáknak a közeli Csallóközben két falu is megőrizte a nevét: Várkony (Vrakún) és Vereknye (Vrakuna), mely utóbbi ma Pozsony része.

Az avar birodalom 670 táján úrrá lett belső válságán. Ezzel egyidőben az avar régészeti anyagban is szembeötlő új elem bukkan fel: a griffes és indás díszítmény. Az orosz őskrónikák pedig arról beszélnek, hogy a "fehér ugorok" az avarok idejében jöttek be a Kárpát-medencébe. László Gyula a két eltérő díszítmény, növény és figuratív motívumok alapján két népet sejt a griffes-indás leletanyag mögött. A griff motívumot kedvelő népet belső ázsiainak, az indásokat Volga mentieknek tartja. Véleménye szerint — s azt számos tudományos kutató is támogatja — a “kései avarok”-ban az első magyar honfoglalókat ismerhetjük fel.

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy az ‘avar’ népnév alatt nem egységes fajú és kultúrájú népet kell értenünk, hanem résben belső-ázsiai, részben pedig délkelet-európai eredetű népekből idővel eggyé lett népet. A krónikás híradások alapján az európai avarságban mintegy nyolc népcsoportot tudunk megkülönböztetni. A nyolc népből feltehetően csak kettő volt belsőázsiai, a többi nem.

Az első avarellenes kifogás — azaz kevés a sírokban a mongoloid típus — csupán csak megerősíti azt, amit a krónikákból az avarokról amúgy is tudunk. Az érv tehát nem az avarok ellen, hanem mellettük szól.