Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-11-01 / 11. szám

1982. november

«IffVAKÖkT

7. oldal

ÉS ŐSTÖRTÉNET

tásos nyelvtudomány” eddig ilyen esettel nem rendelkezik és az eddig lefolytatott más-nyelvű hangtörténeti vizsgálatok nem tudtak oly példákat felmutatni, mint jelen esetben a mienk, vagyis, hogy egy 10. századbeli nép nyelve — a legapróbb részleteiben is — azonos legyen az előtte már 4000 évvel azelőtt beszélt és írásban is rögzített nyelvvel.

így a sumír— magyar nyelv összevetésben nincsen szükség hipotetikus ősnyelv kitalálásra — miként azt az “északiak” a finnugorisztikában teszik, hanem az i. sz. 10. századából származó írott nyelvemlék kerül összehasonlításra az i. e. 3.—2. évezredekben írt nyelvemlékekkel. Így az előbbiekben közölt, Hajdú-féle idézet szerint, melyben a “hivatalos” nyelvtudomány elismeri, hogy a “finnugorisztikának nincsenek olyan szövegei, melyek a finnugorság ősnyelvén beszélnének” — e megállapítás mását, a “déliek” sumír—magyar nyelvazonosítási igyekezetére vonatkozóan — az alábbiak szerint fogalmazhatjuk meg: “Tömegével állanak rendelkezésre olyan többezeréves, ékírással agyagtáblákra írt nyelvemlékek, amelyeknek nyelve azonos a magyar nép azon nyelvállagával, amelyet elődeink — Magyarországon — az i. sz. 10. századában beszéltek és írtak és nyelvükről írásos emléket hagytak. A többezer éves és az i. sz. 10. századából származó nyelvemlékek összehasonlítása pedig azt az eredményt mutalja, hogy a szókészlet és nyelvtani szerkezet — a maga teljességében és legapróbb részleteiben is — egyező és csaknem azonos."

Lehet-e csodálkozni azon, hogy a “Forrás” cikkírói esedezve kérik a nyelvtudomány szabadságát és a sumír nyelv tanításának az egyetemi oktatás tantervébe való felvételét...?

Lehet-e csodálkozni azon a szándékukon, hogy ki akarnak fejleszteni egy “hivatásos” nyelvészeti szakot, mely nem a hatalom “hivatalos erejével”, hanem a nyelvtudomány hivatásos szakértelmével megoldja az alapvető és lényeges nyelvszármaztatási kérdéseket.

E sorok írója úgy véli, hogy teljesen igazuk van a “Forrás” cikkíróinak ebbeli igyekezetükben, hiszen így kap megoldást a kérdéses és hipotetikus finnugorisztika is. Ugyanis azok a kiváló magyar nyelvészek, akik eddig a finnugorisztika várában bezárkózva éltek — megismerve a sumír nyelv nagyszerűségét és felismerve a sumír—magyar nyelvi azonosságokat — automatikusan arra az eredményre fognak jutni, hogy az ún. “finn-ugor” népekkel való közös nyelvi előfordulások létrehozásában a magyar nyelv az adományozó és — ami hasonlóság létezik a finn-ugor, szláv vagy indo-germán nyelvek között — ott mindig a magyar nyelv az eredeti forrás, amiből a megnevezett népek az elsajátítás, vagy kölcsönzés útján merítettek.

“KB” azon megállapításához, melyben a nyelvtörténeti vizsgálatok lefolytatását szorgalmazza, csak azt teszem hozzá, hogy a visszafelé mutató vizsgálat, vagyis a 10. századbeli nyelvemlékeinknek a sumír nyelvvel való összevetése csupán csekély hangtani változtatásokat mutat — a párezeréves szakadék által elválasztott nyelvemlékekben. Ez a csekély hangtani eltérés azonban onnan is eredhet, hogy az egyházi írnok, aki a 10. századbeli nyelvemlékeket latinul írta, a latin szöveg közébeírt "magyar szórványokat” is latin fonetikával, vagyis a latin nyelv hangtana szerint rögzítette. Ez pedig igen különbözik a sumír-magyar azonos hangtantól.

Az előre mutató — vagyis hozzánk érő — hangtörténeti vizsgálat elvégzése — a sumír—magyar nyelvazonosság alapjaiból kiindulva — érdekes, de egyáltalában nem nehéz feladat, melynek segédleteiként jelentkeznek azok a — mai nyelvünkben fellelhető sumír szavak — melyek többezer év alatt sem szenvedtek semmi változást. (Pl. úr, Isten, kar, tér, pír, nap, stb.) Ennél a nyelvészeti feladatnál azonban kérem a munkálkodókat, hogy ne használjanak semmiféle újkeletű “szófejtő szótárt” a nyelvtörténet vizsgálatában szükséges szókészlet összeállításához. Egyetlen használható munka itt Czuczor Gergely: A Magyar Nyelv Szótára (1862. évi kiadás) legyen az alap, ahol megtalálhatók az eredeti magyar szógyökök. Ezeknek összevetése P. Deimel: Sumerisches Lexicon szógyökeivel — perdöntő eredményre vezet.

Olvasok a “Forrás”-ban egy kitételt, mely azt kérdezi az olvasótól, hogy “miképpen lehet ős-keletet megérteni a sumírok nélkül...?” ...és még azt teszi hozzá, hogy: “assziriológiát, meg egyéb sémi kultúrát tanítanak Magyarországon, de a sumír nyelvet nem.”

Az én véleményem is az, hogy fel kellene állítani a sumír katedrát Budapesten. Az csak “lépéskiigazítás” lenne, mert a nyelvtudománynak igen nagy szüksége van arra, hogy a kiváló magyar nyelvészek bekapcsolódjanak a sumír nyelvészetbe. Ugyanis a magyarul nem beszélő sumerológusok akik eddig ezzel a nyelvvel vesződtek és a sémi oldalról igyekeztek titkaiba férkőzni — még nagyon sok nyelvi részletet nem tisztáztak. De ne a magam véleménye legyen a mérvadó, hanem ismerjük meg a sumerológia atyjának — P. Anton Deimel S. J. szaktudósnak — a megállapítását arra a közvetítésre vonatkozóan, amivel a sémi kultúrák szolgálnak a sumír tudás és nyelv ismeretére vonatkozóan. így ír P. Deimel: (lásd: P. Deimel, Anton S. J.: Sumerische Grammatik, Róma 1939. II. Kiadás 139. old. Verlag des Papstl. Biebelinstituts.) “A sémita babiloniak kétségtelenül megkapták az

ő sumír tanítóiktól azoknak a textusoknak az értelmét és jelentését, melyeket hozzánk továbbítottak, de az ő primitív filológiai tudásuk nem volt elegendő ahhoz, hogy a sumír ige titkát felfogják. Az megértették, hogy egy adott sumír igeforma az ő nyelvükben 1., 2. vagy 3. személyben van lefordítva. Tehát azt mondták, hogy a sumír elő-, bel- vagy utóragok valamelyikében benne kell lenni az “én”, “te”, vagy “ő” valamelyik jelentésének, így állt elő az a helyzet, hogy ezek (a sémiták) az említett szövegeikben 13 ragot használnak az “én” kifejezésére, 17-et a “te” és 28 van az “ő” jelölésére.

Mire szolgálhat ilyen tudás?...

Ilyen körülmények között nincs más hátra, mint magunkban megkezdeni a sumír ige vizsgálatát — és semmibe venni a sémita babiloniaknak erre vonatkozó megállapításait.”

A fenti idézetből láthatjuk, hogy a magyarul nem beszélő Deimelnek is “titkot” rejt a sumír ige. Ez a “titok” azonban egyszeriben megoldódik, ha a sumír igét a magyar igével vetjük össze, mert semmiféle különbséget nem találunk a ragozásban. A magyarul nem tudó és ragozó nyelveket nem beszélő nyelvészeknek a magyar ige is “titkok háza”, mert pl. egy ilyen igealak: “meg-néz-he-t-né-l-ek” vagy “el-él-de-gé-l-he-t-né-1” bizony nem

fordul elő a nem aglutináló nyelvekben. A sumírban azonban ugyanaz található, vagyis semmi különbség nincs a sumír és a magyar igeragozás között. Ezt már a Magyar Tudományos Akadémia is elismerte, amikor Dr.

Varga Zsigmond orientalista tudósunk ezzel foglalkozó akadémiai pályázatát kitüntette ugyan és díjazta, de el is utasította azzal az indokolással, hogy: “két nyelv rokonságának megállapításához nem elegendő a két nyelv grammatikai egyezése — ha azt kellő számú rokon szó nem támogatja.” (Lásd: Akadémiai Értesítő 1920.)

Ennek ellenére “KB” fölényes hangon és kijelentő módban közli azt — a szerinte változtathatatlan — állapotot, hogy “a magyar nyelv nyelvtani szerkezete finnugor eredetű”.

“KB” megállapításával ellentétben — el kell fogadnunk a Magyar Tudományos Akadémia határozatát, mert ennek a határozatnak az alapja két ragozó nyelv grammatikájának (tehát ragozásának) összehasonlításából ered. Viszont a finn és a többi finnugornak nevezett idiómák nyelvtani rendszere nem aglutináló... tehát hogyan eredhet a mi ragozó nyelvünk valahonnét — ahol nincs ragozás?... Az a lehetetlen állapot, hogy a finnugorisztika a mesterségesen és hipotetikusan szerkesztett “finnugor alapnyelvnek” (finnugor eszperantónak) — valami ragozásféleséget is kitatáit — a nyelvszármaztatást vizsgáló tudományos eljárásban konkrétumként fel nem használható.

Dr. Bobula Ida egészítette ki Dr. Varga Zsigmond szóanyagbeli hiányát kb. 2000 sumír—magyar szó egyeztetésével és ha ebből a 2000 szó azonosításából 75%-ot el is dobnak a kételkedők, még mindig több azonos sumír—magyar szó marad, mint amivel a finnugorisztika rendelkezik a saját

hipotézisének alátámasztására. — Hát — ami ott sok, miért kevés itt...?

***

Miután “KB” összehozta a nyelvtudományhoz tartozó adatainkat a magyar mondavilággal is — “kényszerűnek” nevezve a hun—magyar nép egyesülését és a francia—gall népkeveredés analógiájával igyekezte sekélyesíteni a TARIHI ÜNGÜRÜSZ szarvasmondáját s ugyanakkor a szépirodalomhoz utalta Grandpierre K. Endrének — ugyancsak a “Forrás”-ban megjelent — alapos okfejtéseit... kérem az olvasót, hogy foglalkozzunk — így együtt, megint — ezzel a témával is. Annál is inkább kérem ezt, hiszen a “mondavilág” semmiféle szakértelmet nem kíván. Kezdjük azzal a “vadászati jelenettel”, mely Nimrud személyéhez kapcsolódik, akinek fiait krónikáink Hunor és Magyar néven rögzítik.

A Bibliából tudjuk, hogy Nimrud Mesopotámiának (azaz Sumériának) volt — a Biblia szerint is — hatalmas királya. Itt építette hatalmas városait. Ha a Bibliát csak egy régi, írott, történelmi forrásnak tekintjük, akkor a belőle kivehető nimrudi hagyomány is Suméria felé tereli a mondavilág lelkes kutatóit éppen úgy, miként a “déli” irányú nyelvszármaztatás is már ideért. És ez másképpen nem is lehet, mert — ugye — a finnugor népekkel semmiféle közös mondái hagyományunk nincs és egyik nép sem tudja ősapjának Nimrudot.

De van még egy másik tartozéka is ennek a hagyománykincsnek, amit most a mondavilágunk és a nyelvünk közös őshazájából eredeztetünk. Ugyanis a néphagyományban fennmaradt eredetmondáink hozzá tartoznak a népdali hagyomány világához, hiszen a mondákat régen regőlték. Regőseink daloltak, regőltek, legtöbbször koboz kísérettel. Kodály állapítja meg a népdal és a nyelv egybetartozását “A magyar népzene” c. (Zeneműkiadó, Bp. 1952.) nagyszerű könyvében így: “Letörülhette az idő a magyarság arcáról a keleti vonásokat: lelke mélyén — ahol a zene forrása fakad — él még egy darab őskelet... a magyar zene kialakulásának útja sem lehetett más, mint a nyelvé, a népé... ami hatott a nyelvre, hatott a zenére is... ezt a magyarság, nyelvével együtt, ősi örökségként hozta magával régi hazájából. A magyarság ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának... S amint nyelve, bármennyire változott, alapjában ugyanaz maradt: úgy népzenéje máig az onnan magával hozott alpokon nyugszik.” (24. old., 8. old.)

Kodály is és Bartók Béla is kereste az északi — finnugornak nevezett — népeknél a magyar dal rokonságot, de nem találták. Ezért írja Kodály: “Egyedül a finn nép rendekezik gazdag zenei gyűjteményekkel. Zenéje azonban annyira távol áll a magyartól, hogy eddig lényeges egyezéseket kimutatni nem sikerült.” (8. old.)

Bartók pedig csak az ötfokú dallamok gyér “árnyékát” és dallamosságra való igyekvést talált az északiaknál és talán ezért mondja Hajdú Péter az előbb említett könyvében (a 235—36. oldalakon) így: “...a finnugor népek zenéjére az ötfokúság nem jellemző... ez nem az ősi (??? kérdőjelek tőlem) finnugor kultúra (???? tartozéka.”

Viszont Bartók Béla “déli” irányban végzett kutatásai (Dél-Anatóliában és É-Mezopotámiában) bámulatos eredményt hoztak, mert csaknem “száz” dalmotívumot gyűjtött össze, amelyből Kodály több, mint “húsz”nak megfelelőjét, illetőleg azonosát megtalálta a magyar dalhagyományban. Ezeknek az azonosításoknak pedig az az érdekessége, hogy nemcsak a magyar dalhagyomány pentatónikus állaga azonosítható a “déli” dallamokkal, hanem e dallamokat megelőző ún. tri-tónikus dallamok — melyekből Kodály a pentatónikus szerkezeteket eredezteti — teljesen azonos formában, szintén fellelhetők. Ezeket — a Kodály által azonosított — dallamokat (tritónusúakat) vetem össze a Berkeley Egyetem által nyilvánosságra hozott “Ugarit”-i (Mezopotámia i. e. kb. 1800) tritónikus zenével, “A sumír—magyar dal azonosság” c. munkámban és aki nem akarja elfogadni a sumír—magyar nyelv azonosságot, a “Szivárványhavasán” c. ősi népdalunk és a sumír (ugariti) dallam azonosságát kénytelen meghallgatni.

Kodály így mondja: “Ami hatott a nyelvre — hatott a zenére is.” Fordítsuk meg a szórendet és mondjuk így — teljes joggal: “Ami hatott a zenére, hatott a nyelvre is.” És ezzel a sumír—magyar dal-azonossággal hívom a kételkedőket a sumír azonosságaink felismerésére.

Miután ősi dallamaink is egyeznek, az i. e.-i évezredes, sumír zenével, jogosan mondhatjuk azt, hogy az “ősi dal”, a regőlés valóban rejteki módon őrizte meg a néphagyományban mondakincsünket. Így nem csoda az sem, ha a ma — a lelkekben megint — megjelenő csodaszarvasunk rejteki ereje erősíti az igazságért esedezőket.

De — magyar szempontból és főleg az igaz őstörténetünk kutatása idején — milyen nagy kár az, hogy oly jeles akadémikus, mint a “KB” cikk szerzője, egy erős gombostűszúrással óhajtja elintézni Nimrudot, Hunort és Magyart, és nem tartja alkalmasnak ezt az eredet-mondái fonalat a történelmi kiértékelések kiegészítésére... De — kérdezem — akkor miért ismerik el pl. az indiai Puránák és a Rig-Védák tartalmát az indo-európai őstörténelem forrásaiként, hiszen ezek is csak az indiai mondavilágot rögzítik?... Mégis és ennek ellenére — úgy szerepelnek az indo-európai őstörténelemben, mint “hiteles történelmi adatokat” tartalmazó bizonyítékok. Viszont “KB” még a középkori krónikáink eredet-mondái tartalmát sem fogadja el. Megint csak azt mondom: miért jó az indo-európaiaknál az, ami nálunk “történelmi adatként” nem fogadható el? De mi lesz a hely-