Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
6. oldal «IttVAKÖfct 1982. október volt, hogy a rendfenntartásra lovas rendőröket kellett kivezényelni. A japán művészet kiváló ismerője volt gróf Vay Péter író, művészettörténész, Üszküb (Szkopje) püspöke. A keleti császárságokról írott könyvét angolra is lefordították. Távol-keleti útja során 1902-ben több hetet töltött a Felkelő Nap Országában, hogy az iskoláztatást, valamint a keresztény miscziók munkáját tanulmányozza, ezenkívül megbízást kapott műkincsek vásárlására. Vay mélyen belelátott a japán művészet lényegébe, talán először figyelt fel annak meditativ jellegére, amikor így írt: “Az a kicsiny, szabad térség az épület előtt, melyet legjobb akarattal csak kavicsos udvarnak lehet nevezni, és hol csak néhány terméskő hever, az idegent meglepi, de annak se szépségét, se értelmét nem fogja fel. Hanem Japán gazdag fantáziával megáldott fiainak az egyszerű porond a tenger síkja és a szerteszét szórt szikladarabok mindmegannyi sziget és földrész.” Korának japán enciklopédiáját készítette el életművével Barátosi Balog Benedek amatőr etnográfus, az első magyar mandzsu— tunguz kutató, polgári iskolai igazgató. Nyolcévi felkészülés után részben saját költségén, részben a fővárostól kapott támogatásból 1903-ban utazott Japánba, hogy tisztázza: a japán nép az ural-altáji nyelvcsaládhoz tartozik-e? Kutatómunkájának eredményeit egy ezeroldalas, háromkötetes könyvben adta ki, mely sok tekintetben ma is használható. KÖNYV KOSSUTHRÓL Az 1868-as “nyitás” után egy évvel Japán már Béccsel is felvette a diplomáciai kapcsolatokat, és hamarosan mind több japán közéleti személyiség és magánember látogatott el Budapestre. Közülük a legnagyobb elismerés Tokai Szansi írót és miniszteri titkárt illeti, aki könyvet írt Kossuth Lajosról és a magyar szabadságharcról. (1887-ben Turinba is ellátogatott, hogy megajándékozza könyvével a 85 éves Kossuthot.) Tokai Szansi nagy érdeme az, hogy felhívta a figyelmet az európai nemzeti mozgalmakra, így a magyarok szabadságharcára is. A század végén már sor került az első művészcserékre is a két távoli ország között. Japánban az első magyar vendégművész Reményi Ede hegedűvirtuóz volt, míg a szigetország részéről a sort Szada Yakko japán színésznő és társulata nyitotta meg 1902-ben a Rákóczi úti Uránia Színházban (ma mozi). 1913-ban a városligeti Budapesti Színház a tokiói császári színtársulatot látta vendégül. Az est fénypontja Hanako, a vérbeli japán színésznő volt, a “napfény és realizmus asszonya”. Kosztolányi Dezső nagy elragadtatással írt a darabról. Jókai és Petőfi hírneve is eljutott Japánba, és megjelent az első magyar regény, Jókai Mór: “Erdély aranykora”. A bővülő kapcsolatoknak az első világháború vetett véget, amelyben a két ország érzelmileg nem, de hivatalosan szemben állt egymással. A két világháború között a japán-magyar barátság előterében a turáni gondolat és az ezt megtestesítő Turáni Társaság állott, Dévény— Tokió rokonság “130 milliós népről” szóló nézeteivel. A társaság által rendezett előadásokban, rádióműsorokban és kiadványokban, elsősorban a Túrán című folyóiratban és a Néprokonsági dolgozatokban lelkesen méltatták Japán katonai erényeit és az ország 2600 éves feltételezett államiságát. Ez a széles körű ismeretterjesztő munka arra is lehetőséget nyújtott, hogy a kevésbé aktív rétegek is közelebb kerüljenek az ország történelmi, társadalmi valóságához. (Például előadások a japán építőművészetről, népköltészetről, gazdasági életéről, írásművészetéről, stb.) A turáni irányzat kiemelkedő szaktekintélye volt Magyarországon, majd később Japánban is Imaoka Dzsuicsiro tanár, műfordító, író. A 20-as években közel tíz évig tartózkodott hazánkban, tökéletesen megtanult magyarul, számtalan előadást tartott a fővárosban és vidéken. Ezen kívül vezette a Túrán Társaság nyelv-tanfolyamát, majd könyvet írt a magyar olvasók számára “Új Nippon” címmel. Hazatérve bekapcsolódott a japán túrán mozgalomba, ugyanakkor magyar vers- és novellaantológiát adott ki, szótárt és magyar nyelvtant szerkesztett, és 1965- ben lefordította Madách: “Az ember tragédiá”-ját. MAGYAR-NIPPON TÁRSASÁG Széles felületen először a magyar és a japán nép akkor találkozott, amikor az első világháború után a szibériai hadifoglyok egy része Japánon keresztül tért haza. Vannak közűik, akik ma is élnek. A japán katonai és polgári hatóságok, valamint a lakosság emberségesen bántak velük, barátként fogadták őket. A hadifoglyok egy kisebb csoportja Japánban telepedett le, és családot alapított. A Japán iránti hála nem maradt viszonzatlan, mert a hazatért tisztek egy csoportja 1924. június 1-én megalapította a Magyar— Nippon Társaságot, hogy gazdája legyen a magyar—japán barátságnak és szorgalmazza a kulturális együttműködés fejlesztését. (1936- ban a társaság elindította a Távol- Kelet című magyar és angol változatban megjelenő kulturális folyóiratot, a magyar nipponológia lapját. A költségekhez a Mitsui Alapítvány évi 5000 pengővel járult hozzá.) Az előző két mozgalomtól eltérően a korábbi felfedező vonulathoz sorolhatjuk Kosztolányi Dezsőt, akit már régóta megejtett a japán kultúra mélységes realizmusa és szépsége. 1931-ben jelent meg “Kínai és japán költők” című versfordítás-gyűjteménye, melyben mintegy százötven három-négysoros, részben haiku (17 szó tagos háromsoros sajátos tagolású lírai vers) költeményt ültetett át magyarra, már-már a szimbolizmusba hajló újraalkotási készséggel. Bár a fordítások fogalmilag eltávolodtak az eredeti szövegtől, rajtuk keresztül mégis beleláthatunk a japán lélek mélységeibe. A baráti megértés és segítőszándék szép megnyilvánulása volt az is, amikor az 1923-as pusztító erejű tokiói földrengés után a magyar kormány német és angol nyelvű könyvcsomagot küldött a nagy kárt szenvedett tokiói egyetemnek tudományos könyvtáraink másodpéldányaiból. A kiépült sokrétű kapcsolatokat foglalta keretbe az 1938-ban megkötött japán—magyar kulturális egyezmény, majd ezt követően magyar—japán kulturális vegyes bizottság alakult Budapesten és Tokióban. Az egyezmény teljesítése azonban a háború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A japán kultúra hazai népszerűségével egy időben a magyar kultúra Japánban is mind jobban otthonra lelt a műveltebb, érdeklődőbb rétegek körében. Japánban a 20-as évektől kezdődően már kialakult egy olyan zeneértő közönség, amely mindenfajta zenéhez tudott alkalmazkodni, így Lisz Ferenc muzsikájához is. Rajongóiból alakult meg a Liszt Ferenc Társaság, hogy hangversenyeket, előadásokat rendezzen a nagy magyar zeneszerző műveiből, munkásságáról. A mai élénk zenei kapcsolatok korai hagyományai közé tartozik az is, hogy a 30-as években a tokiói császári zeneakadémia több formai elemet átvett a budapesti zeneakadémia tantervéből. Zeneszerzőink közül Hubay Jenőnek voltak japán barátai, összeköttetései. Petőfit először a volt hadifoglyok ismertették meg, és így alakult meg 1926- ban a Japán Petőfi Társaság. Petőfi költeményeit a Japánban letelepedett Metzger Nándor fordította le 1939-ben, a kötetet a kritika nagy elismeréssel fogadta. ÚJRAÉRTÉKELT VISZONY Mint a buddhista tudományok megbecsülhetetlen úttörőjét és szentjét tisztelték Japánban Körösi Csorna Sándort. Japánban leplezték le mellszobrát, Csorba Géza, későbbi Kossuth-díjas szobrászművészünk alkotását. A szobor a Taisho Egyetem aulájában áll, talapzatán ez olvasható: “A nyugati világ Bodhiszatvája”. A második világháború után viszonyunk Japánnal újraértékelődött, de kulturális kapcsolataink kiépítése még sokáig váratott magára. A diplomáciai kapcsolatok felvételére 1959-ben került sor, és a két külképviselet 1964-ben emelkedett nagykövetségi rangra. Ettől kezdve beszélhetünk igazán szerves és tervszerű együttműködésről a tudomány és kultúra területén, amelyet időnként “kormányközi levélváltások” szabályoznak. Kiemelkedőek az eredményeink a kortárs japán irodalom fordításában és kiadásában, bár japán műfordítónk kevés. A legolvasottabb japán regény Abe Kobo: “A homok asszonya”, de több kiadásban is megjelentek a Nobel-díjas Kavabata Jasunari, valamint más neves írók Fukazava Hicsiro, Nacume Szaszeki és Ibuse Masuji művei is. Büszkék lehetünk arra, hogy kiadtuk a világirodalom nagy klasszikus alkotását, Muraszaki: Gendzsi regényét (regényes irodalmi napló a XI. század udvari életéről), valamint a Csusingura című drámát a 47 ronin tragédiájáról. Legutóbb pedig a Helikon Kiadó egy szép haiku versnaptárral lepte meg a magyar olvasókat Tandori Dezső műfordításában. Az elmúlt tíz-tizenöt évben japán színtársulatot magyar színpadon nem láthattunk (úgy tűnik, hogy a hagyományos japán drámának még nem alakult ki műértő közönsége), ugyanakkor több japán, illetve japán vonatkozású drámát nálunk is bemutattunk. Úttörő vállalkozás volt Kazimir Károlyé, aki 1972-ben a Körszínházban bemutatta a Csusingurát. Akutagava “A vihar kapujában” című regényének drámafeldolgozását a Madách Kamara Színházban játszották. Zenei életünknek is népszerű és rendszeresen visszatérő vendégei a japán hegedű- és zongoraművészek; karmesterek, zenekarok, kórusok, valamint a komoly- és könnyűzenei együttesek. így több év óta fergeteges tapsviharral köszönti a magyar közönség Kovajasi Kenicsiro karmestert, aki több évvel ezelőtt a televízió nemzetközi karmesterversenyén tűnt fel. Zenepedagógus és művészképzésünknek sok japán hallgatója van Budapesten és a kecskeméti Kodály Intézetben. A japán film kettős arculata mutatkozik meg a hazai mozik vásznán: a világszínvonalon álló japán filmművészeté és a tömeggyártó filmiparé. Az idén márciusban megrendezett első japán filmhéten láthatta a magyar közönség első ízben Kuroszava Akira “Árnyéklovas” című monumentális világfilmjét és egy visszatekintést a másik nagy japán filmrendező, Jaszujiro Ozu filmjeiből. Tíz év alatt Sindo Kaneto “Onibaba” című középkori féltékenységi drámáját egymillió néző tekintette meg nálunk, s ugyancsak népszerűek a japán mesefilmek. Rendszeresek a két ország között a tanulmányutak és szakemberek cseréje. A német és angol technikai kultúrán nevelkedett műszaki értelmiségünk kezd megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a japánok már régen meghaladták tanítómestereiket, tehát az eredetit is ott kell keresni. Másrészt a japán közgazdászok, történészek megkülönböztetett figyelemmel kísérik gazdaságpolitikánkat és annak eredményeit. Japán még alaposabb megismerésének; a tudományos, művészeti és technikai értékek feltárásának és közreadásának részünkről elsősorban nyelvi akadályai vannak, több japánul tudó műfordítóra; irodalmi, művészeti és műszaki szakemberre lenne szükség. Előbb-utóbb megérezzük annak hiányát is, hogy nincs a magyar nipponológiának (nyelvoktatásnak, kutatásnak) egy olyan tudományos és szellemi központja, amivel Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia már hosszabb ideje rendelkezik. Történelmi látásmódunk nincs megalapoza egy hazai megírású vagy összeállítású japán történelemkönyvvel, illetve művelődéstörténettel, és idővel elodázhatatlan egy magyar—japán szótár kiadása is. Tokióban már készül egy japán—magyar nagyszótár, és néhány hónappal ezelőtt jelent meg egy japán—magyar társalgási zsebkönyv. KUTATÓ-SZAKEMBEREK Magyarország történetét, kultúráját, gazdaságpolitikáját tucatnyi szakember kutatja az ország különböző egyetemein. Az önállóan dolgozó hungarológusok a “Japán és a Kelet-európai Országok Közötti Kulturális Kapcsolatokat Kutató Társaság” fogja össze, rendszeresen tartanak felolvasó-üléseket, nemzetközi konferenciákat. (Az 1981-ben megrendezett szimpozionon a japán— magyar kulturális kapcsolatok is megvitatásra kerültek, eredményeiket színvonalas publikációkban adják közre.) A társaság titkára Minamizuka Shingo, a Chiba Egyetem tanára, aki hosszabb ideig tartózkodott hazánkban, kiválóan beszél magyarul, több magyar tárgyú történelmi és gazdaságtörténeti munka szerzője. Sokat tesz a magyar kultúra népszerűsítéséért a Japán—Magyar Baráti Társaság, főtitkára Ikeda Cuneo, a Kobunsha Könyvkiadó elnöke, amely már eddig is több sikeres magyar szépirodalmi művet és sporttémájú könyvet publikált. {H. L.) (Kivonat a Magyarország 1982/33. számából.) Hírek * Indiában ismét elszaporodtak a tigrisek, miután évekkel ezelőtt még az a veszély állt fenn, hogy kipusztul ez a ragadozó. A kormány az eddigi 11 tigrisrezervátum mellé még négy újat akar létesíteni. A tíz éve még néhány százra becsült tigrisállomány már meghaladja a 3000-et. A rezervátumok összterülete ma mintegy 15.000 négyzetkilométer. (dpa) *** * Joanne Brown 16 éves angol diáklány versenyre hívta ki a Concorde angol—francia repülőgépet — hangerő dolgában! A diáklány győzött: akkorát kiáltott, hogy az 118 decibel erős volt, a Concorde zaja csak 117 decibel. (Sun) * Genfben, a “kálvinista Rómában” ellenérzéseket keltett, hogy a katolikus egyház egy új egyházmegyei beosztás nyomán Genfben is püspökséget akar felállítani. (Basler Zeitung) *** * Szaúd-Arábiában Dzsidda mellett a nyugatnémet Hochtief cég 10 milliárd márkáért óriás repülőteret épít, 1985-től kezdve 78 Jumbo gépet tud majd naponta fogadni a repülőtér, 30.000 mohamedán hivő jut el innen mindennap Mekka és Medina szent helyeire. (Jeune Afrique) *** * Kínában tervbe vették az első autópálya megépítését. Kanton és Hongkong, valamint Kanton és Macao között összesen 267 kilométer hosszban könnyítené meg a gépkocsiközlekedést az autópálya. (Le Soir)
