Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-10-01 / 10. szám

1982. október «ITTVAKÖltt 5. oldal A Royal-szálló volt parancsnoka emlékezik: .Á ___N. KATICA HŐSI HALÁLT HALT.___ú Heves ágyútűzre ébredt 1956 november 4. hajnalán a szabadságról álmo­dó Budapest népe. Rádió is riasztotta a lakosságot és adta tudtára a világ­nak, hogy a vörös horda ismételten orvtámadást intézett hazánk ellen. Pilla­natok alatt az utcán volt a magyarság színe-java, hogy ellenálljon a vörös horda lerohanásának. Csoportokban jelentkeztek a hirtelenében felállított vagy a szabadságharc kezdetében létesült “hadiszállásokon”, hogy fegyvert fogva vétije meg a kivívott rövid szabadságát. Harcolni akart mindenki, aki­ben magyar szív dobogott. így került a Royal Szállóban lévő helyőrségre ez a magyar honleány, akiről ez a kis megemlékezés szól. Ismételt tisztelgés hősi cselekedete és halála előtt... ...Őrség parancsnoka jelentéstétel végén nagyot sóhajtva kérdi a hely­őrség parancsnokát: “Farkas gazda!” Egy 14—15 év körüli kisleány van a jelentkezők között, mindenáron köz­tünk akar harcolni. Itt lakik az Iza­bella utcában — az egyik Vöröske­resztes gépkocsink vezetőjével —, az­zal a fiatal egyetemi hallgatóval egy házban. Szinte sírva mondja, hogy Őnéki igen is joga van köztünk har­colni, mert az orosz hadifogságból még most sem tért vissza az édesap­ja, aki már 1945-ben a budapesti harcoknál esett hadifogságba. Nem is nagyon emlékszik arcvonásaira, hiszen még oly kicsi volt, csak tudja, hogy nagyon szerette őt. Hivatkozott arra is, hogy az iskolában tanult el­sősegélynyújtást és ha máshol nem, ott segítségünkre tud lenni. Ennyi érv elől nem lehetett kitérni. Intet­tem, hogy küldje be, mert beszélni akarok vele. Az őrparancsnok meg­könnyebbülten sóhajtott és kinyitva az ajtót kiszólt, hogy a segélyhelyről a kis Katicát küldjék fel hozzám. Utána visszafordult és magyarázólag mondta: Elnézést, hogy már beosz­tottam, de reméltem, hogy a hozzá­járulást utólagosan megkapom. Meglátod “Farkas gazda”, csupa lel­kesedés ez a kislány. De már itt is van. Na Katica, fordult a kisleány felé, azt hiszem, amit megígértem, sikerült. Ő a “Farkas-gazda”, az itte­ni parancsnok. Tőle kapod meg a végleges szolgálati beosztásodat. Elnéztem a kisleányt. Középter­metű volt, szép almapiros arc, óriási dióbarna szem, amelyet a megillető­­déstől az örömkönny tett csillogób­bá. Hosszú, lelógó hajfürtjei majd­nem a derekáig értek. Látszott, hogy ma reggel nem fésülködött a nagy sietségben, csak egy sálkendőt pen­derített a fejére. Igaz, nem az első báljára jött, hanem a szabadságun­kért harcolni. Kérdéseimre ugyan­azokat a válaszokat adta, amelyeket az őrparancsnok mondott el a “befo­gadása” okául. Beszélgetés közben észrevettem, hogy az “Ernő”, a vö­röskeresztes gépkocsivezetőnk is sze­repet játszik, miért is éppen a “Ro­yal Szállót” választotta. Hamiskásan megjegyeztem észrevételemet. Ő, ha még lehet, jobban elpirult (csak tisz­ta lelkűek tudnak így elpirulni ártat­lanságukban). Mentegetőzve mond­ta: “Hát csak őt ismerem”. Moso­lyogva küldtem vissza a segélyhelyre és figyelmeztettem az őrsparancsno­kot, hogy gondja legyen reá, nehogy az ostrom közben pánik vegyen rajta erőt fiatal korával. De helyt állt a kis Katica. November 4—7-ig úgy teljesítette vállalt szolgálatát, hogy bármely gyakorlott hadi-ápolónővérnek be­csületére vált volna. November 7-én nagyon erős rohamot intézett az orosz gyalogság tank fedezet mellett az ÁVO-sok vegyes hordájának se­gítségével. Négy oldalról támadtak. Sok sebesültünk volt bent a szálló­ban és a környező utcákban felállí­tott őrs-rajok között... Sebesültjein­ket négy, alkalmilag átalakított vö­röskeresztes kocsink továbbította el­sősegély után a közeli kórházakba. Alkonyodni kezdett és ilyenkor az orosz támadások visszavonultak az Oktogon, Hunyadi és Lövölde téri állásaikba. Telefonunk állandóan szólt, helyzetjelentéseket cseréltünk a környékbeli helyőrségeinkkel. Őrs­parancsnokunk káromkodva vetődik mellém a figyelő állásba. Zihálva je­lenti, hogy a második vöröskeresztes kocsinkat lőtték ki a Csengeri utcá­ban, az ottani rendelő intézet előtt, melynek kapui érthetetlen okból zár­va vannak. Most ment ki a harma­dik kocsink három sebesülttel, köz­ben felveszik az esetleg életben lévőket a másik két kilőtt kocsiból. Utasítottam, hogy egy felerősített járőr menjen ki megállapítani, hogy honnan lőtték ki a kocsikat, mert a tankok állásaikban nem voltak ab­ban a helyzetben, hogy a Csengeri utcát tűz alatt tartsák. Ekkor ért hozzánk az egyik segélyhelyi beosz­tott és jelentette, hogy a kis Katica engedély nélkül elment a harmadik kocsival, mert a második kocsit az “Ernő” vezette és hallotta, hogy mi történt. Marokra szorította szívemet a rossz sejtelem. Mintha válasz lett volna, telefonos jelenti, hogy a Csen­geri utcából telefonálnak, hogy már a harmadik kocsit is kilőtték. Egy fe­hérköpenyes fiatal leány ugrott ki az égő kocsiból és fel akart emelni egy ott fekvő férfit. Valahonnan egy géppisztoly sorozat hangzott és a kis­leány előre bukott, de nyomban utá­na egy erős robbanás és a kilőtt gép­kocsi kigyulladt és a kimászó embe­reket géppisztollyal lőtték. Felordítottam, géppisztolyt ra­gadva intettem a készenlétben álló járőrnek indulást. Az őrsparancsnok kérdezés nélkül jött. A Royal Szálló Hársfa utcai kijáratától a Dob utcán keresztül értük el, szorosan a falak mellé lapulva a Csengeri utcát. Ré­mes látvány tárult szemünk elé. Há­rom gépkocsi még erősen ég. Égett gumiszag üli meg a lőporfüstös leve­gőt. Még van, aki él a kilőtt kocsik­ból. Hasoncsúszva közelítjük meg a járdaszélhez közel fekvőket és húzzuk be a házak kapualjába. Felismerjük a kis Katicát is, az út közepén fekszik az Ernő mellett, aki már halott volt. Majd tíz percnyi erőfeszítésbe kerül, míg egy kapu alá sikerült bevonszol­nunk. Melléből ömlik a vér. Öt lö­vést kapott, csoda, hogy még él. Megismer és szinte bocsánatkérően mondja: “Nem... nem fáj... csak... olyan. ..olyan. ..nehéz. ..álmos. ..ne­héz...Ernő él?... Vigyázz... a tűzol­tó. ..kocsin. ..oroszok. ..lőnek... Ek­kor vér buggyan ki száján és nem szól többé. Állunk felette, könny mossa ar­cunkat, de nem töröljük le. Minde­gyikünk úgy érzi, hogy édes testvére halt hősi halált. Percekig nem ju­tunk szóhoz. Talán imádkoztunk? — nem tudom. A Corvin közből átjött bajtárs töri meg a csendet. “Farkas­­gazda”, a tűzoltókocsi! Feleszmélek. Igen! Hát ezek még erre is képesek, hogy a tűzoltókocsit — melyeknek eddig szabad mozgásuk volt — hasz­nálják fel aljas gyilkolásaik végrehaj­tására. Végignézek bajtársaimon. Elszántság és bosszú csillog szemük­ben. Az őrparancsnokot rövid utasí­tásokkal látom el. Nem kell néki so­kat magyaráznom. Önkéntes pán­célvadász volt századomban a máso­dik világháborúban a Garami har­coknál. Megmarkolja az övében csüngő fémtokba zárt “bolsi halál” nitro-palackot. Kiválaszt 6 bajtársat és indulnak az épület padlásfeljáró­jára, hogy háztetőkön keresztül ki­jussanak a Király utcai frontra, ahol a tűzoltó kocsi szokott rohangálni. Mi, akik ott maradtunk az épület udvarának volt virágos kertjében el­temettük lepedőbe takarva a kis test­vérkénket, Katicát, majd visszatér­tünk a Royal szállóba. Bajtársaink szinte érezték, hogy mi történt, na­gyon komor mindenki. Lassan besö­tétedett. Viszonylagos csend van, csak néha-néha adnak le az orosz tankok egy-egy nyomjelző géppuska sorozatot a Lövölde térről. Feszül­ten figyelünk. Gépkocsi zúgás hallat­szik a Dob utca felől. Ugyanabban a percben a Király utca felől is felhal­­latszik a tűzoltókocsi szirénája (most értettem meg taktikájukat). Na most Isten segítsd a fiúkat. Számítgatjuk a szirénahangról, hogy mennyire le­hetnek a kiküldött bajtársainktól. Egyszer csak éles csattanás után fer­geteges géppisztoly sorozatok, majd beleszólnak a tankok ágyúi is. Nem is tudják, mire tüzelnek, csak félel­mükben lövöldöznek. Eshetőségeket találgatva nézünk egymásra. Mi le­het az eredmény? Tíz perc múlva a Hársfa utcai bejáratnál felhangzik az őrszem állj! felszólítása. Leroha­nunk, örömmel szorítjuk magunk­hoz bajtársainkat. Őrparancsnok jelent: “Farkas­gazda” a tűzoltókocsiban 15—18 orosz volt. A nitro telibe talált. A többit fizettük a kis Katicáért. Gyil­kosai közül egy sem menekült!!! FARKAS BÁLINT GAZDA” JAPÁN-MAGYAR KULTURÁLIS KAPCSOLATOK “A’ késműi iparban a’ japánok a’ hindukkal és chinaiakkal veteked­nek. Több mesterségek, mint a’ se­lyem és gyapjúszövés, porcellánké­­szítés, papiros eperfahéjból ’s egyéb növények’ rostjaiból, mázitás’ (lacki­­rozás) mestersége, üvegkészítés a’ tö­kélynek igen nagy pontján állanak nálok. Tudnak órát is készíteni, ’s a’ könyvnyomtatás mestersége a’ XIII. század óta gyakoroltatik nálok, de fametszetekkel, ’s nem mozgó betűk­kel, miként Chinában is.” — így méltatta Bajza József, a reformkor jeles költője és kritikusa 1834-ben Ja­pán iparát a Tudománytár című akadémiai folyóiratban. AZ ALKIRALY VENDÉGE írott és nyomtatott szövegeinkben Japánról először Apáczai Csere János 1643-ban kiadott Magyar Encyclo­­paediájában olvashatunk mint Ázsia egyik szigetéről, száztíz évvel azután, hogy az első portugál hajósok partra szálltak az országban. Az első ha­zánkfia, aki japán földre lépett, Jelky András volt, 1770-ben. A ka­landos életű bajai szabólegény ezek­ben az években magas tisztséget töl­tött be a batáviai holland kormány­zóságon, és ilyen minőségben tagja lehetett egy Japánba utazó kereske­delmi küldöttségnek. Feltehetően azonban csak a Nagaszaki előtt elte­rülő, fél margitszigetnyi Deshima szigetéig juthatott el, ahol az elzár­kózás ideje alatt a holland kereske­dők érintkezhettek az országgal, tár­gyalhattak a tolmácsokkal. Sokkal izgalmasabb volt gróf Be­­nyovszky Móric látogatása 1771 nya­rán, amikor Kamcsatkából hazaté­rőben a Szent Péter és Szent Pál kor­vett fedélzetén legénységével együtt végighajózott Japán csendes-óceáni partvidékén, és időnként kikötött az elfogyott élelem és ivóvíz pótlására. Az idegen hajósokat a tilalom ellené­re általában barátságosan fogadták, sőt néhány napig Ulikamy alkirály vendégszeretetét is élvezték az Yzil­­patchar-öbölben. A fogadtatásról Jókai is megemlékezik a gróf napló­ja alapján írott életrajzi regényében. Benyovszky neve Han Bengoro válto­zatban a japán feljegyzésekben is megtalálható. Új korszakot nyitott meg Japán történelmében, így a magyar—ja­pán kapcsolatokban is az 1868-ban kitört polgári forradalom, amikor szélesre tárultak az ország kapui a nyugati civilizáció előtt, és gyors ütemben megindult a kapitalizáló­­dás. A kiegyezés után hazánkban is megnövekedett az érdeklődés a Fel­kelő Nap Országa iránt, és tudósok, műgyűjtők, hajóorvosok, kíváncsi magánemberek keltek útra és meg­sokasodtak a Japánról szóló tudomá­nyos és népszerűsítő cikkek is. (Pél­dául Sámi Lajos írásai a könyvesbol­tokról, a buddha templomokról, a japán fegyverekről a Vasárnapi Új­ságban.) Xántus János, a neves természet­kutató, az Állatkert egykori igazga­tója, a Monarchia egyik hadihajójá­nak fedélzetén indult el távol-keleti expedíciójára. így jutott el Japánba, ahol 1869-ben természetrajzi anya­got gyűjtött a Nemzeti Múzeum és az egyetem számára (Nagaszaki kör­nyékén például 12 000 rovart foga­tott harminc gyermek segítségével). Xántus János ősi művészetét is meg­csodálta, de a legnagyobb benyo­mást az tette rá, milyen gyorsan ma­gukévá teszik a japán szakemberek az európai technikát. “Göttingá­­ban, Jénában és Freiburgban tanul­nak, Bécsben frakkban járnak, s Pesten is szeretetreméltó otthonos-Sággal közibénk keverednek” — írja Japánból keltezett levelében. A ki­váló kartográfus a felkutatott ten­gerpartokról először készített euró­pai rendszerű térképet, melyet ma is őriznek a tokiói tengerészeti minisz­tériumban. Gróf Széchenyi Béla, a legna­gyobb magyar fia is elég korán, 1878-ban járt a szigetországban, amikor Lóczy Lajossal közös kínai expedícióját megszakítva egy há­romhónapos “kirándulásra” hajó­zott át Japánba, Kreitner Gusztáv sziléziai topográfus kíséretében. Sok városban megfordultak, de legin­kább arra voltak büszkék, hogy az utolsó, Subashiri pihenőhelyről kiin­dulva a szokásos 20 óra helyett 13 óra 10 perc alatt értek fel a Fudzsi­­jamára, ahol magassági méréseket is végeztek. ELSŐ KIÁLLÍTÁS Nagy csodálója és szenvedélyes gyűjtője volt a japán, kínai és indiai művészeteknek Hopp Ferenc, a Cal­­deroni látszerész cég tulajdonosa. Világkörüli útjai során 1883-ban lá­togatott el először Japánba, ahol leg­inkább a szamurájkardokat, a kis­plasztikákat (netsuke) és a lakkmun­kákat kedvelte. Villáját, amelyhez japánkert is csatlakozott, 1919-ben a magyar államnak ajándékozta, és ezzel megvetette az alapját egy Euró­­pa-hírű kelet-ázsiai gyűjteménynek. A századfordulótól kezdődően a Londonban és Európa más nagyvá­rosaiban bemutatott japán gyűjte­ményeket Budapestre is elhozták, így került sor 1912-ben egy iparmű­vészeti kiállítás megrendezésére az Iparművészeti Múzeumban, amelyet nyolc nap alatt ötvenezren tekintet­tek meg, és az érdeklődés olyan nagy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents