Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
XXI. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM — 1982. OKTÓBER Ára: 1.00 dollár A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) ttlTTVAKOfet A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA “A megmaradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem igazoljuk a gyilkosqk? ATVÁNYSZÁM Albert Camus A MAGYAR OKTÓBEREK FENYEBEN... RÁD GONDOLUNK Terád, húszéves magyar testvérem, a “Marx Károly Közgazdasági Egyetem” volt hallgatója. Utoljára a Sándor utcában láttunk. A földön feküdtél, véresen, csonkán. Nem tudunk beszélgetni Veled többé, mint pár nappal előbb, még októberben, még a győzelem mámorában. Nem panaszkodsz többé. Te, aki harcoltál ezért a győzelemért, hogy kifosztva érzed magad. Hogy semmit nem ér, amit eddig tanultál. Nem teszed fel órákon át kérdéseidet, melyeket azzal kezdtél, hogy mi jót lehet várni volt professzoraid közül Lukács Györgytől, akit a kommunista rendszer legutolsó napjaiban szintén szidalmazott. Kételyeidet nem emlegeted, amik e kommunisa “ajánlólevél” ellenére eltöltenek ezzel a tulajdonképpen szintén kommunistával szemben. Nem vigasztalod Magadat azzal, hogy legalább egy embernek vakon hiszel. Nem feleled kérdésünkre, hogy ez az egy ember Dudás József, akinek lapját, az Igazságot, hoztad hozzánk. Mi sem tudunk vigasztalni, hogy mindent, amitől a rendszer elzárt, megtanulhatsz még. Hogy a nemzet vezető értelmiségbe nősz bele, az Aj Magyarországon, ahol minden jogok közül legfontosabbként szemléli a nemzet az ifjúságot megillető érvényesülés jogát... *** S rád gondolunk. Mária, szőke gyermekasszony, Terád. Téged meg Győrött láttunk utoljára. A félhomályban a börtönépületbe menekült ávósoknak a bejárat előtt maradt sérült gépkocsijáról loptad a lőszert s hordtad a szemben épülő pályaudvar téglarakásai mögé. Serdülő fiuk kézigránátdobásai fedezték életmegvető szökelléseidet. Arcod piros volt, beszéded összefüggéstelen. Te sem leszel többé a megtestesült gyűlölet nemzetünk gyilkosai ellen. Nem lesed szorongva, hogy az újonnan hozott ládában golyók vannak-e, — amihez nincsen fegyverünk —, vagy kézigránát. Nem hencegsz gyermekesen viháncolva, hogy legutóbbi vállalkozásodat a börtönből leselkedő ávósok csak az utolsó pillanatban vették észre. Nem viszonzod a falak mögül érkező szidalmakat, nem csúfolod az ávós-golyó által a fejünk fölül lelökött téglát. Nem csókolod a téglarakás mögé behúzott elesett ismeretlent s nem rettegsz, hogy pár perc múlva, — mint tényleg történt —, Téged is ott ér a halál. S mi soha nem tudjuk elmondani már Neked, amire akkor nem volt idő és alkalom. Hogy hamarosan áj Magyarországunk lesz. Olyan Magyarország, ahol a nő nem a gyűlölet megtestesítője lesz, hanem a szeretető. A család lelke lesz a magyar nő, a családi élet tisztaságának őre, a nemzet megtartója. Nem kézigránátos ládával a kezében éri halálthozó golyó egy poros utcán, s mi nem olvassuk fájdalmasan, könynyezni már nem is tudó szemekkel igazolványából: született húsz éve, családi állapota elvált... Magunk előtt látunk, Miska bátyánk, öregedő paraszt. Esztergomban, a kaszárnya előtti téren. Piros folt voltál a földön, senki Rád sem ismert volna már. Mert. amikor utoljára láttunk, Te sem éltél már. S bennünket rázott a néma zokogás: Te sem küzdesz többé velünk. Te, aki tulajdonképpen Budapestre indultál lovas szekereddel, élelmiszert vinni a felkelőknek. Nem tanítasz többé senkit, hogy hogyan kell kezelni az aknavetőt. Nem kötözöd többé gyermeklányok véres erőtlen karját. Nem mondogatod boldogan, hogy a kaszárnyából az ágyukkal magyar véreink lőnek, hiszen a tér házainak felső emeleteit találják a becsapódások, pedig Te és a többi felkelők a pincékben vagytok, s ezt ők is tudják. Nem kiáltasz több hajrát impozáns roham élén szaladva. S nem ér mégegyszer a nagy csalódás, ami akkor sújtott, amikor az összeomlott roham után a kaszárnyából kijött “magyar véreink” nem kötszert, hordágyat hoznak, hanem mészporral hintenek le Benneteket, aztán tankjaikkal tested és a téren fekvő többi sebesültekét, halottakét letapossák. Nem hallgatod hittel, lelkesedve felkelő társaidat, akik az új Magyarországról beszélnek. Arról,hogy milyen fontos, felelősségteljes szerepet kap hazánkban m^jd a parasztság. Hogy nagybirtokoktól, szövetkezetektől, párttól és a jóságos Isten tudja csak, hogy mi mindentől, többé nem nyomorítva, az általa fenntartott egész nemzet megbecsülésétől övezve, egészséges lakásokban, családi birtokokon, boldog szomszédok között alakíthatja majd saját sorsát... *** S Laci, Laci, a “Néphadsereg” századosa, akit meg sem találtunk, de tudtuk, hogy a székesfehérvári tiszti klub termében heverő halottak között Te is ott vagy, s a padlót bokáig borító vér egy kis része a Te testedből csordult ki! Nem intézkedsz többé lázasan, nem bömbölsz a telefonba: “Támadás a fasor irányában!” Nem dolgozol erőszakos folyamátkelés tervein, nem szitkozódol, hogy a milliméterkockás papír miért nem “zizegő” fajta, amire felrajzoltátok a Budapestre indítani akart csapatok menetvázlatát. Nem tudod, hogy másnap délben merre jár az “él-zöm”. Nem derülsz azon, hogy egy újságíró névszerint említett külföldi lapjában, írván, hogy a fiatal, intelligens törzstiszt típusa vagy. Annak ellenére, hogy legfeljebb hallomásból ismert, vagy messziről látott, hiszen — bár sokan akartak bejutni Hozzád —, idő híján egy újságírót sem fogadtál. Nem szolgálsz már abban a majdani hadseregben, aminek megvalósulására olyan nagyon vártál. Ami jólfelszerelt, jólkiképzett lesz, becsüli majd parancsnokait, nem bénítják ostoba, iszákos tábornokok, politikai tisztek nem terrorizálják, szovjet tanácsadók nem bosszantják, alázzák. Valóban megbízható lesz, nem csak egyes részeiben fognak úgy-ahogy bízni az ország vezetői. S e vezetők nem olyanok lesznek, akik az általuk “megbízhatónak” vélt csapatokat Budapest köré telepítik, mert ott dől el az ország politikai sorsa. Mert a hadsereg feladata nem az lesz, hogy fegyvereivel az államhatalmat elnyomott lakosság ellen védelmezze. A külső ellenség elleni védelmül szolgál majd hadseregünk, békében erre a feladatra készül s háborúban ennek jegyében képezi a fegyveres nemzet vezetőjét, magját... *** Emlékezünk Rátok, Péter, István és Sándor... valamennyi magyar munkás és bányász. Egyiktek itt esett el, a másiktok ott. A felkelők között Belőletek volt a legtöbb. S Ti tartottatok ki legtovább. Láttunk Dorogon, amint a csendes, sztrájkoló város kihalt utcáiról ment veletek Csornokra, ahol foglyokat akartatok kiszabadítani, az autóbusz. S láttunk az autóbusz ágyúval szétlőtt roncsai között, holtan, csonkán, véresen. Láttunk Tatabányán és környékén, amint kilométereken át kézierővel vontattátok 76-os ágyútokat, amivel orosz tankok tucatjait sikerült kilőnötök. Láttuk köztetek a magas fiatalembert, akit úgy hívtatok: párttitkár. Az volt valóban: “munkáskáderként” került egy kis faluba, a traktorállomásra. De falusi párttitkárként is megmaradt becsületes, fiatal magyar munkásnak. Nem hatalmaskodott, nem árulkodott, nem támogatta az ÄVH-t. Ha egy traktorosnak más dolga akadt — maga ment ki helyette szántani a földekre. S a harcok első hírére sietett vissza, Tatabányára, segítséget vinni magyar munkástestvéreinek. Vitte magával a traktorosokat. Hej, szegények, elhullottak mellőle s őt is özvegy és árva gyászolja már... Láttunk Benneteket, magyar munkások, Csepelen, a Magatok készítette “tankelhárító kézigránát” benzinjének lángjától összeégett arccal, vak szemekkel s aztán láttuk, ahogy Rátok omlott a ház. S láttunk Dunaföldváron, Dunapentelén. Fedezéket ásni, lőni az oroszokra, meghalni, elesni... Nem halljuk többé szapora beszédeteket, az úi? a boldog, független, szocialista Magyarországról. Hogy a magyar végre tényleg úr lesz a saját hazújában, hogy sem idegenek, sem s^ját kizsákmányoló osztályai többé ki nem fosztják. Hogy a munkás a
