Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
1982. január hó *ZITTVAK01*T 7. oldal beesésének bibliai történetére emlékeztet bennünket. A Biblia szerint a kígyó csábítja Évát arra, hogy a tiltott fa gyümölcsét megízlelje, aki viszont férjét, Ádámot veszi rá arra, hogy egyen a tiltott gyümölcsből. A jelzett címeren azonban nem a kígyó kínálja az almát Évának, hanem fordítva. Eszerint a nő kezében lévő alma a csábítás szimbóluma! Ha a kígyóban Dumuzi termékenységistent, a nőben pedig Innin anyaistennőt látjuk, akkor a kép rögtön érthetővé válik. A már említett mezopotámiai agyagtáblákon ugyanis arról olvashatunk, hogy Innin csábítgatja Dumuzit! Természetesen az is érdekel bennünket, hogy a kígyó és a sárkány hogyan kapcsolódik egymáshoz, illetve az, hogy a sárkány név honnan ered és mit jelent? Kezdjük talán a következővel. A kígyó minden bizonnyal azért lett a termékenység-kultusz szimbóluma, mert átmegy a halálon (téli álom) anélkül, hogy megsemmisülne. A nyelvészet álláspontja szerint a „sárkány" szó magyar eredetű, azonban jelentését illetően a vélemények megoszlanak. Egy perzsa—angol szótár összetett szónak (sar+kun) tartja, jelentése pedig: egy katonai csapat vagy valamilyen gyülekezet első embere. Azaz: kimagasló személyiség. (Mint tudjuk, a mongolok fővezérét is „kán”-nak nevezték.) * * * Ezek az összefüggések adhatnak alapot annak a föltevésére, hogy a „sárkány” eredetileg a kígyóval szimbolizált termékenységkultusz híveinek első embere, a gyülekezet papja volt. A sárkány és a kígyó összefonódásának oka azzal magyarázható, hogy az ősi termékenységkultusz jelképrendszere a folytonos üldözések következtében lassan a feledésbe merült. Bizonyos dolgokban azonban rendkívül szívós a nép emlékezete és a szájhagyomány. Innin és Dumuzi kultusza népmeséinkben és helyneveinkben napjainkig fönnmaradt! * * * Sárkány Kálmán azt is megvizsgálta, hogy a tekergődző kígyó melyik honfoglaló törzsünk jelvénye volt, de a kérdésre nem talált megfelelő magyarázatot. Mivel a krónikákban a honfoglaló eleink hiedelemvilágának nagyon kevés nyoma található, ezért e jelvény eredetének kérdését saját kutatásom eredményei révén próbálom némileg megvilágítani. * * * Israel örmény püspök 682-ben a kaukázusi hunoknál járt. Tőle tudjuk azt, hogy a hunok sárkánykígyók arany és ezüst ábrázolását aggatták magukra. A következő adat ugyancsak érdekes. 682-ben a kaukázusi hunoktól három főúr érkezik az örményekhez. Az egyiket Khurszánnak nevezik. A IX. századi bizánci forrásokban pedig arról olvashatunk, hogy így hívják a magyarok egyik fejedelmét is. Lehetséges tehát, hogy a tekergődző kígyó, a Kurszán vezér által vezetett, a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott kaukázusi hunok jelvénye volt! Mivel a fönti összefüggések igazolására döntő bizonyítékok nincsenek, ezért föltevésemet további közvetett adatokkal fogom kiegészíteni. * * Thuróczy, Johannes: Chronica Hungarorum, Brno 1488, Konrad Stahel—Matthias Preinlein. A honfoglaló hét vezér képe Bár Kurszán fejedelem történeti szerepe még nincs kellően tisztázva, de annyi bizonyos, hogy a Duna jobb partja, a Csallóköztől a mai Óbudáig eredetileg az ő birtoka volt. Ebből következik az, hogy a dunakanyari terület is hozzá tartozott. Ha az ősi termékenységkultusz dunakanyari nyomait keressük, akkor Dömös ebből a szempontból megkülönböztetett figyelmet érdemel. Elöljáróban vizsgáljuk meg azt, hogy e helynév honnan ered, és mit jelent? Nyelvészeink úgy vélik, hogy a Dömös valószínűleg egy Dimis-Dimus személynévből keletkezett, magyar névadással, amely a régi magyar Dimiter, Demeter, Dömötör személynévnek becéző alakja lehetett. Legkorábbi írott alakjai: Dimis, Demes, Demus, Dumis. (Megjegyzendő, hogy a vonatkozó oklevelek latin nyelvűek.) A fönti példák alapján e kérdéses helynév eredeti alakja a következő lehetett. Induljunk ki abból, hogy az adott alakokban csak a magánhangzók változnak, illetőleg a mássalhangzók változatlanok. A latin ,s’ betű ,sz’-nek ejtendő, mely utóbbinak — az azonos helyen és azonos jellegű akadállyal képzett szájhangok zöngés-zöngétlen párokba rendeződése szerint — ,z’ hangzása is lehet. Ha a „Dumis" és a „Demus” szó negyedik hangját, az ,i’-t és az ,u’-t fölcseréljük, a ,DUMUSZ—DUMUZ’ alakhoz, a mezopotámiai termékenységisten nevéhez, a DUMUZI-hoz jutunk. Mindezt egy érdekes, de eddig figyelmen kívül hagyott adattal lehet teljessé tenni. # # * Az egyház a termékenységkultusz hívei ellen vívott harcban az ellenszimbólum fegyverét is bevetette. Ez az ellenszimbólum, a mindenkiben undort kiváltó krokodilszerű szörny, a sárkány volt. Ez a jelkép került a kultusz híveit üldöző Sárkány-rend címerébe is. Valószínű tehát, hogy e szörnnyel jelzett személyeknek e kultusz ellen vívott harcban valamilyen szerepük lehetett. Nézzünk erre egy dunakanyari példát! Álmos herceg, Kálmán király öccse Dömösön antióchiai Szent Margit tiszteletére monostort építtetett. Ebben a kegyes cselekedetben — mivel az Árpád-háziak másutt is alapítottak egyházi létesítményeket — látszólag nincs semmi különös. A kérdés csupán az, hogy miért éppen Szent Margit tiszteletére emelték a dömösi templomot? A kérdésre Szent Margit életrajzi adatai válaszolhatnak. Atyja pogány pap volt. Amikor megtudta, hogy leánya keresztény lett, igyekezett leányát hitétől eltántorítani. Amikor fáradozása hiábavalónak bizonyult, vak fanatizmusában maga jelentette föl leányát, akit Olybrus helytartó 15 éves korában (270 körül) lefejeztetett. Szent Margitot sárkánnyal ábrázolják. Szent Margit — mint azt a dömösi prépostság XVI. századi nagypecsétjén láthatjuk — a sárkányt pórázon tartja. Ez a pecsét egyébként még azért is érdekes, merta női alak mögött a nap és a hold látható. A két égitest az ugyancsak mezopotámiai Baal-Astoret (Istár) — kultusz jelképrendszeréhez tartozik. Ez a kultusz az ősi termékenységkultusz folytatása, amelyben Dumuzi istent kígyóalakban ábrázolták. Ezek az adatok világíthatják meg Szent Margit vértanúságának történelmi hátterét, valamint azt, hogy miért emeltek Dömösön, Dumuzi isten kultuszának helyén épp az ő tiszteletére templomot! * (Ezúton mondok hálás köszönetét Sárkány Kálmánnak, hogy kutatásának eredményeit szíves volt rendelkezésemre bocsátani.) I. MANSZI (VOGUL) DOBOZ. LÜKŐ GÁBOR A MEDVECSILLAG MÍTOSZA A csillagképek mítoszai a költészet legkorábbi emlékei közé tartoznak. Természetesen nem lejegyzésük, hanem keletkezésük korát tekintve. Az őskori szövegek azonban rendszerint erősen átalakulnak a társadalom történeti fejlődése során és új értelmet is nyernek. Eredeti formájukat és jelentésüket csak variánsaik és távoli párhuzamaik gondos tanulmányozása és összehasonlítása útján rekonstruálhatjuk. Jó példa erre az ógörög „Medve” csillagkép (Ursa maior). Ennek mítoszai mindig nősténymedvéről szólnak, de ez a medve az egyik mítosz szerint szoptató dajkája volt Zeüsznek, amikor gyilkos szándékú apja elől rejtették el, a másik mítosz szerint viszont szeretője volt a főistennek, aki csak azért változtatta medvévé a világszép leányzót, hogy elrejtse bosszút szomjazó, féltékeny felesége elől. — Ezekről bővebben a Pecz Vilmos szerkesztette Ókori Lexikonban (I—II. k. Bp. 1902—1904) olvashat az érdeklődő, meg az 1970-ben megjelent Mitológiai Ábécében. Nyilvánvaló, hogy a házasságtörés és a féltékenység kései, járulékos eleme a mítosznak, de valószínű, hogy a dajka szerepe sem eredeti benne, hanem a korábbi ősanyát fedi. A medve-ősanyát a matriarchális társadalomban élő őskori népek nagy része tisztelte Észak-Euráziában. A görögök és a kelták idetartozó emlékeit Alföldi András 1936-ban mutatta be a Nyelvtudományi Közleményekben. Tőle értesültem, hogy Árkádia hegyvidéki görögjei nem csak törzsnevükben őrizték meg a medve-totem emlékét, hanem egyéb szokásaikban is. Fölserdült leányaikat például ünnepélyesen „medvévé avatták”, amikor az eladók sorába iktatták őket. Az uráli nyelvcsaládhoz tartozó népeknél is általános lehetett a medve tisztelete az őskorban. Művészi ábrázolások, kő-, réz- és bronzemlékek mellett a mai finnugor népek mitikus énekei és kultikus cselekedetei is errők tanúskodnak. Azelőbb említett árkádiai szokásra emlékeztet például az észt asszonyok termékenységvarázsló ünnepe, melyen az új menyecskéket avatták fel, erotikus jellegű „medvetánc” keretében. (Ezt a szokást Loorits Oskar írja le nagy művében, az észt néphit monográfiájában.) Az obiugor hagyományok még tanulságosabbak Eurázia általános története szempontjából, mert ezeknél a nyelvrokonainknál a régi mitikus szövegek is csaknem változatlanul maradtak fönn korunkig, az őskori társadalmi formákkal együtt. Az alábbi vogul mítosz például megkönnyíti a görög mítoszok értelmezését és történeti értékelését is. A mítosz szövegét Kannisto Artturi finn nyelvtudós jegyezte fel a kilencszázas évek elején, az Ural túlsó oldalán. Ezt (német nyelvű fordításával együtt) Matti Lümola adta ki a Wogulische Volksdichtung c. gyűjtemény I. kötetének 250—263. lapjain (Mémoire de laSociété Finno-Ougrienne 101. k„ Helsinki 1951.) Itt csak vázlatosan ismertethetem a hosszú szöveg tartalmát. Egy testvérpár élt két szomszédos kunyhóban: Mószfi és Mósznő. Közel s távolban nincs más ember. A fiú titokban asszonyt farag magának fából. A faasszony már félig megelevenedett, amikor Mósznő, a bátyja távollétében meglesi és megöli, azután maga ül annak helyébe. A bátyja csak későn vesz tudomást a történtekről, amikor már gyermekük született. Ekkor megöli húgát, és kimondja az exogámia törvényét: Ezentúl testvérek ne házasodjanak össze. — A megölt Mósznő véréből virág sarjad. A virágot egy ncsténymedve legeli le és teherbe esik tőle, majd új életre szüli Mósznőt, és föl is neveli. — Mikor a vadászok fölfedezik a medve barlangját, az csak arra kéri emberleányát, hogy ha őt megölték, ne egyen a húsából, körmeit pedig tegye félre, hogy föl tudjon mászni velük az égbe. Azt is megmondja neki, hogy ha látni szeretné az anyját, nézzen föl az égre, ott meglátja bocsaival együtt a Medvecsillagban. Ez a mítosz már valóban az őskori társadalomban és az őskori ember képzeletvilágában gyökerezik. Valószínű, hogy az ógörög mítoszok eredeti témája hasonló volt nyelvrokonainkéhoz. Az üldözött és medvévé változott szeretőben könnyű fölismerni a megölt és medve által újjászült Mósznőt, a medvedajkában pedig magát a medveanyát. A különbségeket kellőképpen indokolja a görög társadalom átalakulása (patriarchális rend: férfi főisten) és az olimposzi istenek költői világának kialakulása (hatalmi villongások és szerelmi kalandok). Az obiugorok azonban nem a Göncöl csillagképet nevezik „Medvé”-nek, hanem a FiascsiIlagot (Pleiades). Ez utóbbit különböző más neveken is emlegetik, de e nevek mitikus vonatkozásai szintén a medvére utalnak. Egy vogul mítosz szerint a búbosvöcsök költi ki tojásából a medvét. Ez indokolhatja a csillagkép „Kercerécefészek” nevét. Másik nevét, „Mósznő háza”, a fent bemutatott mítosz indokolhatja. A Göncöl csillagképet az obiugorok „Jávorszarvas”-nak nevezik. Ez a névadás is igen réginek tekinthető. A csillagkép keletkezését egy őskori jellegű mitikus ének mondja el, melyet több változatban följegyeztek már az obiugor nyelvterület különböző pontjain. Az ének szövegének távolabbi variánsait a karjalai finnek is ismerik, töredékeit pedig a magyar néphagyomány is megőrizte korunkig. Ezeket senki sem ismerte fel eddig. Én egy terjedelmesebb tanulmányban dolgoztam fel 1964-ben. Őskori sziklarajzok is megörökítették ezt a témát az Uraiban és Karjaiéban. Az uráli sziklarajz értelmezését a vogul mítosz alapján 1962-ben publikáltam az Ethnographiában. A karjalai emlékekre csak később bukkantam rá (lásd Szavvatejev, Ju. A.: Zalavruga I. Petroglifü. Leningrad 1970. 25, 35, és 37. kép). A Szarvascsillag nevét és mítoszának távolabbi variánsait a tunguzok, jakutok és mandzsuk is ismerik, azért kétségtelen, hogy ezek már több ezer év óta otthonosak Észak-Euráziában. Mégis föltehető, hogy egy korábbi időszakban itt is medvét láttak a Göncölben, akárcsak a görögök. Az észak-amerikai indiánok ugyanis szintén medvének nevezik ezt a csillagképet, s nevét bizonyára Kelet-Ázsiából vitték magukkal átköltözésük idején. A Göncöl-csillagkép szibériai és észak-amerikai neveit és mítoszait Unó Harva gyűjtötte össze és ismertette angol (1927), német (1938), és francia nyelven is publikált (1959) nagy művében, az északi népek mitológiájában. (Én a német nyelvű kiadványt használtam: Die religiösen Vorstellungen der altaischen Völker. — Porvoo-Helsinki. 190. I.)
