Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
1982. szeptember «ITTVAKOfcT 3. oldal MAGYARORSZÁGI LEVÉL A VÉRZŐ ERDÉLYRŐL TISZTELT DÖMÖTÖR ÜR! Az egyik Amerikában élő rokonom révén a közelmúltban elolvashattam az Ön hozzá írott levelét. Örömmel értesültem arról, hogy az amerikai magyarság összefogása, áldozatvállalása, milyen értékes eredményekre vezethet. Ön azt írja soraiban, hogy: “Testvérünk jelen áldozatával a magyar múlt és a magyar jövendő építéséhez járult hozzá...” Az Ön sorai arra engednek következtetni, hogy az amerikai magyarság nem közömbös az egész magyarság sorsa iránt, s az Ön tevékenysége is a magyarság érdekeit szolgálja. Ebben a hitben írom én is ezt a levelet. Erdélyi vagyok, nem régóta élek Magyarországon. Magammal hoztam a teljes pusztulásnak kitett erdélyi magyarság minden gondját-baját. Tudom, hogy az amerikai magyarság az erdélyi magyarokért többször hallattatta hangját. Köszönet érte. Úgy érzem, hogy most — s az elkövetkező hónapokban arra lesz szükség, hogy az eddigieknél is határozottabban emeljék fel szavukat az Erdélyben — különösen az utóbbi negyedszázadban, és még fokozottabban az elmúlt években megnyilvánuló népirtás ellen. Nincs hely, és nem elég egy könyv arra, hogy sérelmeinket felsoroljuk. 1959 tavaszán Ceausescu személyes irányításával “egyesítés” és egyéb manipulált demagógia címén megszüntették a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ezekben a napokban az egyetem három profeszszora öngyilkosságával tiltakozott a merénylet ellen. Szabédi László költő, a magyar tanszék professzora — akit előzőleg egy gyűlésen megszégyenítettek — vonat alá dobta magát, Molnár Miklós professzor, a politikai gazdaságtan tanára — aki Auscwitzból tért haza — meggyőződve a változás irányáról — leugrott az emeletről, dr. Csendes Zoltán, három diplomás professzor, a Bolyai Egyetem prorektora megmérgezte magát — s ők csak az ismertebbek. Azokat, akik valamilyen formában — akár magánbeszélgetések során — ellenezték az egyesítést — eltávolították az egyetemről, számos egyén eltűnt, vagy börtönbe került. Az ezt követő évek megmutatták a román államvezetés irányát. Sorozatosan zárták be, szervezték át, vagy szüntették meg a nagyhírű magyar középiskolákat. Kolozsváron míg húsz évvel ezelőtt 9 magyar tannyelvű középiskola létezett, ma már csökkentett létszámmal csak egy maradt, amely többször került kritikus helyzetbe, megmentéséért a kolozsvári írók közül többen: Kányád! Sándor, Bálint Tibor és mások felemelték szavukat. A híres unitárius gimnázium, amely 1945 után Brassai Sámuel középiskola címmel működött — az idén lett volna 425 éves — a tervezett ünneplést az utolsó pillanatban betiltották. Hogy megváltoztassák jellegét, román nyelvi esti tagozattal egyesítették. Hasonló sorsra jutottak az általános iskolák nagy része. Egy vegyes lakosságú erdélyi faluban magyar nyelvű 5. osztály csak úgy létesülhet, ha legalább 25 tanuló van, román osztály létesülhet függetlenül a tanulók létszámától, akár 3 tanulóval is. A magyar nemzetiség nem tanulhatja saját történelmét, a tantárgyak jelentős része — a megmaradt kevés iskolában is román nyelvű. Minden igyekezetük arra irányul, hogy megnehezítsék az állampolgárok magyarországi kapcsolatait. Az utóbbi időben a legtöbb magyarországi sajtótermék nem juthat be Romániába, a reklamációknak nincs foganatja. Nyilvánvalóan Önök sok mindenről tudnak. Bizonyára hallották, hogy mennyi magyar értelmiségi lett öngyilkos, vagy halt meg gyanús körülények között. Szőcs Kálmán, fiatal marosvásárhelyi költő, Nagy Kálmán (Kolozsvár) a Kalevala fordítója, Szilágyi Domokos, a kitűnő költő, Koczián László, marosvásárhelyi tanár, tudós (Nyírő József veje), dr. Szikszai Jenő, brassói magyar szakos tanár, akit felakasztva találtak meg, de előzőleg az államvédelmi szervek “kezelték” a szokásos módon, Borbáth Károly történelem tanár, aki az egyetem egyesítése idején tanársegéd volt, majd a nagyenyedi kollégiumba könyvtárosnak nevezték ki, itt kellemetlenségei voltak a hatóságokkal a Magyarországról érkező látogatók miatt, majd a bukaresti televízió magyar szerkesztőségének a felkérésére műsort készített a mádéfalvi veszedelemről, a házkutatás során az írt anyagot elkobozták, majd különböző meghurcoltatások után rávették, hogy ő kérje lemondását, távozzon a torockói általános iskolához, ahol 6 hónap után állás nélkül maradt, majd hazakerülve Vargyasra, szülőfalujába, nekifogott a falu monográfiájának a megírásához, s ismeretlen körülmények között — a hatóságok szerint szénmonoxid mérgezésben — 1980. április 20-án meghalt 49 éves korában. Kéziratait lefoglalták. Horváth István költőt egy államvédelmi tiszt autója gázolta el. Meddig folytassam? Ma már beszélni sem mernek az emberek Erdélyben, ha hárman együtt vannak, az egyik besúgó. Az állandó átszervezések, leépítések lehetőséget adnak a hatóságoknak arra, hogy kiterjesszék a besúgói hálózatot, de egy esetleges útlevél is lehet a besúgás jutalma. Szinte lehetetlen a Moldvában élő, mintegy háromszázezernyi csángó felkeresése nem-A legősibb isteni kinyilatkoztatás a védelem, az élet védelme. Ez a törvény mindent felülmúl, de ezt a törvényt nem múlja felül senki és semmi. Ezt a törvényt minden lény magával hozza, a legkisebb egysejttől a Iegmagasabbrendű teremtményig, az emberig. Ezt a törvényt nem tudja senki megsemmisíteni, de mindenki megsemmisül, aki ezt a törvényt megsérti. Az életet az Isten alkotta, de a védelem a megszületett lény kötelessége. A védelem mindenkit kötelez: egyént, közösséget, társadalmat, népet, nemzetet. Nekünk, magyaroknak legfőbb kötelességünk elsősorban a magyar élet védelme. Ezek azok a törvények, amelyeket a Magyar Életért Mozgalom alapítói felismertek és amelyek irányítják cselekedeteit. *** A Magyar Életért Mozgalom, miként neve is mutatja, azért alakult, hogy segítsen azoknak a magyar férfiaknak és nőknek Magyarországon, akik a magyar életért küzdenek, akik tudatában vannak annak, hogy a magyar nép végzetes tragédiájának utolsó felvonása közeledik, s ezért még a lehetetlent is megkísérlik, hogy visszafordítsák a 24. órán már túlment mutatót. Közel másféléves működésünk alatt sok szimpátiával találkoztunk a csak a külföldieknek, hanem a közeli székelyeknek is. 1958-ig több, mint negyven magyar nyelvű iskolájuk volt, azóta egy sem maradt. A csángó magyar lakosságnak román katolikus papok prédikálnak. 1968-ban végrehajtott területi átszervezés az egységes etnikai tömbök felszámolását szolgálta. Megkezdődött a magyarlakta helyek tömeges betelepítése. Az újonan jövők azonnal lakást, állást kapnak. Kolozsvár lakóinak száma a háború után 80.000—90.000 volt, 90%-ban magyar, ma már majdnem félmillió. A nyugdíjba vonuló, vagy kihaló értelmiségiek helyét csak románok foglalhatják el, s ahol a vezetésben 1-1 magyar nevű előfordul, annak vagy a felesége román, vagy az anyja. Ceausescu programban fogalmazta meg az egész társadalom “homogenizálását” — ami a románosítást jelenti. Színmagyarlakta helyeink pusztulnak, s akinek sikerül, megpróbálja elhagyni az országot, amely a túlzott iparosítás következtében — ez pedig a nagy tömegek megmozgatását célozta — az ország anyagi csődbejutott, s annyiban közös a magyarok sorsa, hogy alapvető élelmiszerekhez éppen úgy nem juthatnak, mint a románság nagyobb része. Most az amerikai szenátusban és képviselőházban megkezdődtek a kihallgatások a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény ügyében. Románia — mint halljuk — egyre nehezebb helyzetbe kerül a külföld megítélése szerint is. Egyre több hír jut el az egyetemes emberi jogok, s köztük a kétmilliós magyarság jogainak a sárbatiprásáról. Ami Romániában — az intézkedések széles skáláján folyik — egyenlő a népirtással. Önök most sokat tehetnének a végveszélybe került erdélyi magyarság ügyében. Hallottunk a szenátorok és képviselők egy részének az állásfoglalásáról. Különösen külföldi magyarság részéről. Miközben számtalan cikknek a megjelenését újságokban, rádióállomásokon és a most folyó bélyegakciót finanszíroztuk, meg kellett állapítanunk, hogy a kiváltott reakció nem elég erős, nem elég hatásos. “Rokonszenves mozgalom vagyunk, érdemes munkánkat figyelemmel kísérni.” Kb. e néhány szóban foglalható öszsze a rólunk alkotott vélemény. Megindulásunk pillanatában tisztában voltunk azzal, hogy a magyar népesedési problémát sem külföldön sem külföldről megoldani nem lehet. Azzal is tisztában voltunk, hogy a probléma nem anyagi, hanem erkölcsi természetű. Tehát a többek által javasolt kelengyeakciót, vagy itt-ott egy-egy gyermek keresztapaságának vállalása, vagy néhány lakás költségeihez való hozzájárulás nem segít. Évente többezer új lakást kell építeni. Ha a külföldi magyarság minden erejét megfeszítve évente 10 lakást tudna (de nem tud) felépíteni, ez annyit jelentene, hogy az utolsó magyar nem 200 év múlva, hanem 201 év múlva pusztulna el. Amíg működésünk csak külföldre szorítkozott, addig a fentebb említett rokonszenv kísérte munkánkat. Mikor azonban kiderült, hogy működésünket ki kell terjeszteni Magyarországra és fel kell venni a kapcsolatot hazai szellemi emberekkel és a kérdésben jártas szakemberekkel, az eddig tanúsított rokonszenv egy csapásra a tizedére esett. Pl. az egyik örültünk Richard Schultze képviselő mellénk állásának. De a harcot tovább kell folytatni: egyházak, szervezetek, peticiók, beadványok útján. Ha az amerikai magyarság levélben fordul a helyzet ismertetésével a saját képviselőjéhez, talán nem lesz eredménytelen a harc. A szenátus, a képviselőház, az elnök döntésével arra kell kényszerítse Romániát, hogy visszatérjen a jog útjára, s biztosítsa, szavatolja azokat a kereteket, amelyek a nemzetiség létének megmaradását eredményezik. Adják vissza iskoláinkat, egyetemeinket, s a többi megszüntetett intézményeinket. Levéltárainkat, történelmi emlékeinket — s jogunkat az élethez. Kérjük, hogy ebben a harcunkban segítsenek, függetlenül attól, hogy ki, milyen vallású, pártállású, sohasem volt ennyire szükség az összefogásra, mint most, ha nem akarjuk, hogy azon a földön, ahol őseink annyi vére folyt, s amely — művelődésben, gazdaságban, történelemben a magyarságnak annyi dicsőséget hozott — végképpen eltűnjön a magyarság, beleolvadjon az idegen nép tengerébe. Kérjük, hogy Dömötör Úr ismerősei, testvérei, barátai körében ismertesse a helyzetet. Állásfoglalásukkal, képviselőikhez eljuttatott leveleikkel, s az adott körülmények között rendelkezére álló lehetőségekkel próbálják pozitív irányba befolyásolni az amerikai közvéleményt. Kérem, ennek a levélnek a másolatát szíveskedjék eljuttatni a Commitee for Human Rights in Rumania (P. O. Box “J” Gracie Station New York, N. Y. 10028) nevű szervezethez, amelyről megelégedéssel halljuk, hogy síkra szállt az erdélyi magyarság jogaiért — a jogtiprás, az erőszakor asszimiláció ellen. Folytassák a harcot — kérjük gondoljanak Erdélyben sínylődő, őrlődő és gyorsan pusztuló magyar társainkra. Köszönjük — és reménykedünk. Minden jót kíván Önnek és hiveinek: M. GY. Budapest, 1982. július kanadai lapban megjelent egy közlemény, miszerint mozgalmunk eltért az eredeti céljától. Persze ebből egy szó sem igaz. Egy másik eset: az az egyesület, amelynek védnöksége alatt bizottságaink megalapította a mozgalmat, nemrégiben közgyűlési határozattal megszakított minden kapcsolatot velünk. Azért történt ez, mert valóban érintkezésbe léptünk magyarországi személyekkel kizárólag társadalmi úton, erélyesen ügyelve arra, hogy működésünknek semmiféle politikai jellege, színe, íze ne legyen. Valami végzetesen szörnyű nézet arra az álláspontra késztet különben jószándékú és erős magyarérzésű' magyarokat, hogy addig, amíg a jelenlegi rendszer fennáll, senkivel — ismétlen — senkivel nem szabad otthon szóbaállni. Még akkor sem, ha ebbe az elzárkózásba a magyar nép belepusztulna. Mert nem csupán rémkép, rossz álom: a magyar nép valóban pusztul. Sőt, miként a nemrég itt járt Fekete Gyula a református papok New York-i konferenciáján kimutatta, már 20 éve pusztul, amióta a 24 és 40 év közötti korosztályok fogynak. Egy ideig az öregek tartották a létszámot, de 1980 óta már azok sem. Mégis: "Eb ura fakó” mi szóba nem állunk. Pusztuljon a nemzet, mi nem segítünk. Az ember lelke megrendül ilyen konok, szűklátókör tapasztalatán. De ezek a konok, szűklátókörű emberek nem rendülnek meg, sem sze-A magyar lét legfőbb kérdése: A magyar életért a magyar néppel, vág}' •átl szeretetet vagy nélküle? “A felebaráti szeretetet ki kell terjeszteni minden magyarra az egész világon."
