Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

6. oldal

«ITTVAKÖfcT

1982.január hó

Ez az a tudati, érzelmi fundus, melyiken mint rozoga, tört lábú széken egyensúlyozunk, s így nyújtogatjuk nyakunkat, hogy miként is vehetnénk föl újra a lépést.

Amikor az ezredfordulón igyekeztünk belesimulni a kontinens gazdasági, társadalmi, szellemi struktúrájába, akkor még a többi nép is erősen fogódzkodott a latinizmusba, s lényegtelennek tűnt a nyelv, a múlt, a származás. Akkor „maradiságunk” egyik bizonyítéka az volt, hogy nem ismerjük a latin nyelvet, kultúrát; a XVIII. század második felében viszont a magyarellenes Habsburg-röpiratok egyik gúny-célpontja az, hogy mi mennyire ragaszkodunk ehhez a nyelvhez, hagyományhoz. Igen, mert közben Európa népei — sajátos összefüggésben a felvilágosodás racionalizmusával és kozmopolitizmusával — lázasan keresni kezdik múltjukat, nyelvük eredetét, gyűjtik népdalaikat, méricskélik élők és holtak koponyáját... A vezető népek történészei, nyelvészei, régészei az adott helyzetből indulnak ki: ha most ők vannak a központban, akkor ez mindig így volt. Ezért tolják félre természetes mozdulattal az összképbe nem illő olyan mozzanatokat, mint például, hogy kik lakták Attikát a görögök előtt, kik voltak az etruszkok, milyen népeket hódítottak meg a rómaiak a Rajna mentén. Félretolják ezeket, és a sikeres népek nyugodt öntudatával állapítják meg kultúrájuk, civilizációjuk hegemóniáját, sőt kizárólagosságát Európában, hamar megtalálják a gyökérszálakat Iránba, Indiába, miközben szókincs-tárukban egyre csökken, majd jelentéktelenné zsugorodik az ismeretlen, bizonytalan, vitatott szavak száma.

Nálunk, tudjuk, egyre növekszik. Nekünk a lappokat egy osztrák katonatiszt találta meg, s ez a nyom vezet el a finnekhez meg mind a többiekhez, és mi nem toljuk ezt félre mint zavaró momentumot... Pedig azt kellett volna tennünk? Nem. Szinte mindegy volt, hogy melyik irányba tesszük az első lépéseket — csak tegyük már! —, de figyelmezzünk csak valamire: Európa más népei a zavaró mozzanatokat félretoló stílussal szókészletük nagyon nagy többségének saját eredetét tudták bizonyítani, mi e stílus átvételével csak mintegy tíz százalékot... Nem afinnugrisztika ellen beszélek, nem a hivatalosan elismert honi eredményeket akarom negligálni, ez esztelenség volna, hanem felhívni a figyelmet arra a bizonyos „megfejteden, vitatott, bizonytalan” negyven százalékra.

S persze hogy itt keverednek a társadalompolitikai megfontolások a tudománypolitikaiakkal. Keverednek az első lépésektől mindmáig; keverednek valóságosan és látszólagosan.

Eléggé köztudott, hogy a sovén szláv Miklosits, a bécsi egyetem szlavisztika tanára miként jut ahhoz, hogy magyar nyelvészeti munkákban mindmáig elég sűrű hivatkozási alany; az önkényuralom idején küldik Pestre, „ellenőrizni, helyes mederbe terelni a Magyar Tudós Társaság működését”. És többek között ez az úr erőlteti a magyar nyelvkutatás kizárólagos finnugor irányba terelését, egyúttal pedig be is dolgozik nekünk: több száz szavunkra bizonyítja rá a szláv eredetet... Ismerjük azt is, hogy

1867 után a budapesti kultuszkormányzat, bécsi intenciókra, állandóan és éberen őrködik afinnugrisztika hegemóniáján, direktívákkal is, de szintúgy az anyagi eszközök elosztásával, a kinevezésekkel és előléptetésekkel. Ez tehát nem is társadalompolitikai, hanem szikár hatalmi beavatkozás, de az aktuálpolitikai indokolás is Bécsből ered: nincs szükség arra, hogy „dicső eredetet keresve”, a magyar sovinizmus még magasabbra hágjon, s felborítsa a monarchia egyensúlyát! S ennek van valóságtartalma, noha egyúttal a Habsburg-szándékok elfedésére is szolgál. Ám, hogy 1920 után is voltaképpen a finnugor nyomvonalat követjük, azt csak kisebb részben tudom be a tehetetlenségi erőnek (továbbra is működik a Bécs által korábban ajánlott, favorizált tudósok nagyobb része). Szerintem elsősorban az ezredfordulón keletkezett tudathasadásunk játszik közre. A XIX. század elején ez változik át erős kisebbségi érzésbe, s ez nem engedi a lépésváltást. Közben, persze, a skizofrénia sem szűnik: a nemzeti hatalom propagandája magyarkodó: magasba emeli a „páratlan magyar jellemet”, az „ősi vitézséget”, ez azonban mindenki számára üres szájhősködés, aki körülpillant a Kárpátmedencében. S mert mértékadó szaktudósaink egyre és kizárólag a „halzsíros atyafiság” felé tapogatóznak, továbbra is kizárván az elismerésből a kapcsolódó vagy a más irányokba megképződő szálakat, ellensúlyképpen nem annyira tudományos, mint inkább társadalmi mozgalmak jelennek meg (turanizmus pl.).

S voltaképpen és közvetlenül e harmadfél évtized következményeit hurcoljuk máig. Mert a második világháború s annak következménye a felszabadulás után minden hatóképes politikai, társadalmi, tudományos tényezőt arról győz meg, hogy a kezdeteknél fölvett irány és lépés a helyes, mert, lám, a más utak káros irányokba divergálnak. Ez a közvetlen sokkhatás közvetlen konzekvenciája, mely nemcsak a maga idején és helyén volt természetes, hanem állandóan szem előtt is tartandó: nincs szükségünk önámításokra, őstörténeti felhőjárásokra, faj magyarkodásra. Ez egyébként a legtisztább tudományossággal is egybevág — mindebből azonban nem következik a kutatási témakörök leszűkítése, a más irányba vezető szálak elvágása, a tények negligálása. Ennek alapja skizofréniánk, lépéstévesztésünk s az ezekből kifejlődött kisebbségi tudatunk.

Nem közvetlenül, s persze hogy más dolgokkal mindig szövődve, de ez az alapok, ez az eredő. Ez akadályoz meg bennünket abban, hogy például a magyarok eredetéről szóló régi török krónikát, a Tarih-i Üngürüszt lefordítsuk, közzétegyük, elemezzük. Ez nem engedi, hogy Körösi Csorna Sándor teljes hagyatékát feldolgozzuk, s külföldön elismert tudományos eredményeit figyelembe vegyük ... És a többi meg a többi, de nem a konkrét példák számát akarom most már szaporítani, s nem azt a látszatot kelteni, hogy itt és most a vonatkozó tudományágakban csakis rossz történik, mert ez nem igaz, hanem meg akarok maradni e kis dolgozat mondandójánál: elbizonytalanodásunk akadályoz meg bennünket abban, hogy a politikai és a tudományos disciplinákat általában is, meg esetről esetre is elválasszuk saját kishitűségünktől, berögzött félelmeinktől. Ez a képtelenségünk viszont állandó táptalaja volt és lesz a túlzásoknak, az „újturanizmusnak” meg a többinek. Amilyen mértékben hivatkozik a tudomány szükségen felül (csak saját képtelenségét leplezendő) a társadalompolitikára, olyan mértékben vesznek föl a túlzók politikai palástot, sőt, olyan mértékben kapnak ösztönzést és táptalajt. És ezt hatalmi szóval nem lehet elnyomni, adminisztratív úton nem lehet megszüntetni. Nem sikerült 1945 előtt sem; a hivatalos kutatásokból kizárt témák amatőr művelése viszont nem egyszer okozott már társadalompolitikai gondokat a múltban, s okozhat a jövőben.

A megoldás kézenfekvő, és semmiben sem különbözik a szocialista társadalomban jelentkező egyéb problémák feloldásának módjától: a téma teljes körű és alapos elemzése, a tennivalók megállapítása, majd elindulás a korrigált úton — lépésről lépésre, állandó önkontrollal (mert mikor már az újat csináljuk, a kontroll biztosít, bátorít;

amíg csak a régit őrizzük kövülten, addig lenyűgöz). Azaz, ez sem kampányfeladat. Ezeréves skizofrénia következményeit nem lehet rohammunkával megszüntetni; bár azt se higyjük, hogy évszázadok kellenek hozzá: Ha ifjú (s persze, idősebb) tudósok serege hozzáfog, néhány nemzedéknyi idő múlva szegény Arany János megnyugodhat sírjában.

S az ő nyugalmát, ugye, magunknak meg utódainknak is bízvást kívánhatjuk.

VÉRTESSY GYÖRGY

EGY ŐSI HIEDELEM NYOMAI MAGYARORSZÁGON

A magyar népmesék egyik ismert motívuma az, amikor a sárkány az elrabolt leányt az égig érő fa tetejére viszi, majd a kis kanász baltával lépcsőt vág a fa törzsébe, és mind följebb hág a magasba, hogy az elrabolt leányt kiszabadítsa.

Önkéntelenül is fölvetődik a kérdés, hogy a népmesék sárkányfigurája és maga a szó — mivel ilyen állat valójában nem létezik — honnan ered, és mit jelent?

A néprajzkutatók már régen fölfigyeltek arra, hogy a népmesék négyféle sárkánytípusából az egyik sárkány emberként viselkedik. E sárkányalak mellett legtöbbször a nő is megtalálható és mindenféle túlzott szaporodást a vele történt kapcsolatnak tulajdonítanak. Például a szabolcsi népmesék szerint a sárkánnyal történő szeretkezésből az anya méhében négy-öt, sőt több gyermek is fogamzik. Ha a sárkány hamvait szétszórják a határban, az a határ lesz a legtermékenyebb stb. Sárkány Kálmán — aki csupán családnevének eredetét kívánta tisztázni — e hagyomány eredetére az ősi mezopotániai népek hiedelemvilágában talált magyarázatot. Fejtegetésének lényegét az alábbiakban ismertetem.

* * *

Az ősi mezopotámiai hiedelemvilágban Innin anyaistennőt és Dumuzit — akit az agyagtáblákon olvasható liturgikus szövegekben többször az „ég nagy kígyója" névvel illetik — termékenység isteneknek tartották. Innin a növény, Dumuzi pedig inkább az állatvilág istene volt. Dumuzit kígyóalakban ábrázolták. A liturgikus szövegek többek közt arról szólnak, hogy Innin istennő csábítgatja Dumuzit, végül a karjaiba zárja, és szeretkezik vele. Az alvilág ördögei Dumuzit a szeretkezés után elfogják, és leviszik az alvilágba: meghal, de újra megszületik, hogy a természet megújulását biztosítsa. Az év második felében pedig innin anyaistennő kerül az alvilágba. Ez a mítosz tehát végső soron a növény- és állatvilág örökös körforgásának, megújulásának a mítosza.

Ha az emberként élő sárkány figuráját ebből a szempontból vizsgáljuk, akkor meglepő hasonlatosságot tapasztalhatunk. Az egyik népmese ugyanis arról szól, hogy Világszép Erzsók csábítgatja, hívja a túlsó parton sétálgató sárkány legényt: ő hozza át csónakon, és veszi magához. Ebben a mesében Innin istennő és Dumuzi enyelgésére ismerhetünk!

* * *

A néprajzkutatók azt is észrevették, hogy a kígyó (mint jelkép) és a sárkány (mint ember) szoros összefüggésben van egymással, de ennek okára eddig nem kerestek magyarázatot. Erre a szoros kapcsolatra mutat például az ember alakú Miska vagy Jancsi-korsó, melynek hasi részén egy tekergődző kígyó látható. Ezt a korsót hajdan a szoba megkülönböztetett helyén tartották. Keresztelőkön, lakodalmakon és egy napjainkban már alig ismert rítuson, a ,,szegények étetésén" itták belőle az áldásbort. Ez utóbbin a bort megáldották, majd a halottakat egyenként, nevükön szólítva kiénekelték, és a korsót kézről kézre adva itták az áldásbort. A halottak kiéneklésének egyébként az volt az értelme, hogy túlvilági szenvedéseikre enyhülést kapjanak. Az áldásbor a keresztelőn és a lakodalmon pedig az élők szaporodását volt hivatva elősegíteni. Ez a századunk elején még élő népszokás a mezopotámiai termékenységkultuszban gyökeredzik, amelyben Innin és Dumuzi, a két termékenységisten részben az élők, részben pedig a holtak világában élt.

* * *

A sárkány (mint ember) és a kígyó (mint jelkép) szoros kapcsolatáról vallanak a családi címerek is. Mielőtt ezek ismertetésére rátérnék, az összefüggések jobb megértése érdekében hadd mondjam el a következőket.

Annak ellenére, hogy az Árpád-házi királyok —'mint tudjuk — roppant nagy szigorral gyomlálták a pogány hagyományokat, az ősi termékenységkultusznak még a XV. században is vannak hívei Magyarországon. Zsigmond király 1408-ban létrehozza a tekergődző sárkány híveinek kipusztítására a Sárkány-rendet.

Mégis mi a magyarázata annak, hogy a megvetett és üldözött hit szimbóluma, a kígyó egyes családok címerében megmaradt?

Ennek az a legvalószínűbb magyarázata, hogy a termékenységkultusz néhány, még időben megkeresztelkedett főrangú híve a király szolgálatába állt s ezért az ősi — de módosított — szimbólumot megtarthatta. Például a Dorozsma nemzetség ősi jelvénye egy almába harapó kígyót ábrázol: megtérésüket az almába helyezett kereszt jelzi.

Vizsgálatunk szempontjából a Sárkány-család címere a legérdekesebb, amelyben egy kígyó által körülfogott, koronát viselő félmeztelen női alak látható. A nő kezében egy alma van, amelybe a kígyó belaharap. Ez a kép az első pillanatban az első emberpár bűn-