Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
8. oldal «iTTVAKörr 1982. augusztus Az időközben elhúnyt Kádár Gyula volt vezérkari ezredes 1978-ban megjelent “A Ludovikától Sopronkőhidáig” c. munkájáról (Szittyakürt 78. dec-i sz.) többek között ezeket írtam: “A munka az életrajz és korrajz szokatlan keveréke... Mindenesetre nemcsak tárgya, hanem gördülékeny stílusa és tárgyilagosság látszatát keltő előadásmódja miatt annyira lebilincselő, hogy élig lehet letenni.” “Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez a jófejű, átlagon felüli általános és katonai felkészültséggel rendelkező... tipikusan törtető vezérkari tiszt, mélységesen gyűlölte az osztrákokat és németeket, s minden nemzeti alapon álló rendszert, akkor egyszerre világossá válik, miért hordott össze könyvében a tárgyilagosság látszatába öltöztetve annyi fortéimét, gyalázatot, valótlanságot és mindennél veszélyesebb féligazságot, hogy alig van könyvének olyan lapja, amit ne kellene helyreigazítani, megcáfol• »> m. “Ezért egy pillanatig sem lehet csodálkozni azon, hogy legmagasabb elöljáróit... s ritka kivétellel minden elöljáróját és tisztbajtársát, s rajtuk keresztül a ‘magyar katonát’... úgy elgyalázza, hogy arra a magyar történelemben és irodalomban nincsen példa...” “A szerző könyvében a dolog természeténél fogva... zömmel katonai kérdésekkel foglalkozik... Ezek részbeni helyreigazítása és bírálata csak külön tanulmányban lenne lehetsé»» ges. “Senki sem tagadja, hogy az I. világháború előtti és a két világháború közötti korszaknak ne lettek volna súlyos hibái és végzetes mulasztásai, amikért kétségtelenül az akkori kormányok és a vezető réteg felelős, de... A legvadabb ellenségeink sem írtak rólunk annyi szemetet, piszkot, gyalázatot, tárgyilagosság látszatába öltöztetett valótlanságot, rágalmat az elmúlt 30 év alatt... mint amenynyit... nemes nyárád-gálfalvi Kádár Gyula, volt m. kir. vk. ezredes ‘úr’ ebben az egyetlen könyvében összehordott, százszázalékig kimerítve a ‘nemzetgyalázás’ tényét. És mivel ezt a munkát ellenségeink lépten-nyomon fel fogják ellenünk használni, a ‘nemzetárulás’ tényét is kimeríti.” (A fentiek ellenére a Kanadai Magyarság 1980. évi 13. sz-ban többet között ez olvasható: “Újra megjelent Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig c. könyve. Az illusztris szerző Kanadába élő baráti köre megszerezte a könyv újrakiadási jogát.”) A fentieket nemcsak azért írtam le újból, hogy az olvasók emlékezetét felelevenítsem, hanem — bármenynyire furcsán hangzik is — elsősorban azért, mert azok szinte szórólszóra ráillenek Bárczy János: Zuhanóugrás c. 650 oldalas, a Magvető gondozásában 1981-ben megjelent munkájára is, amihez az Előszót már 1976-ban megírta. Márcsak azért is, mert a Hadi Akadémia elvégzése nélkül többször volt vezérkari beosztásban. A könyv írója jó anyagi körülmények között élő régi nemesi családnak, a bárcziházi Bárczyak leszármazottja. Liberális gondolkozású apja a pénzügyminisztériumban — 1919-ben még Bokányi népbiztos mellett is helyén maradt —, az egyik nagybátyja pedig a miniszterelnökségen volt államtitkár. Középiskoláit Pesten a piaristáknál végezte, ahol inkább a sport különböző ágaiban jeleskedett. Ennek, valamint az államtitkár nagybácsi segítségével, 1935 őszén felvették a Ludovika Akadémiára. Az első évet, mint karpaszományos honvéd a soproni gyalogezrednél szolgálta le, 1939-ben hadnaggyá avatták és Miskolcon a 13. gyalogezrednél kezdte meg katonai pályafutását. Ezredével 1941-ZUHANÓUGRÁS ben részt vett a Délvidék visszafoglalásában, majd áthelyezték az ejtőernyősökhöz (eje.) Pápára. Rövid kiképzése után a Légierők Főparancsnokságához osztották be eje. előadónak. 1943 őszén kiküldték a harctérre a megszállóerőkhöz, ahol súlyosan megsebesült. 1944. október 15-e után visszahelyezték az eje-sökhöz, amelyik akkor a megalakulófélben lévő Szent László Hadosztály kötelékébe tartozott. Ott is maradt 1945. március közepéig, amikor is Zánka határában éjjel egy elhagyott csőszkunyhóban levetette az egyenruhát, elásta és az ott talált rongyokban átlopakodott az orosz vonalon. Kisebb kalandok után, rövidesen fel is ért Budára, ahol mindjárt jelentkezett szolgálattételre. Rövidesen Miskolcra küldték s a 7. hadosztály felállításával bízták meg. Ennek megszüntetése és egy negyedéves “fejtágító” tanfolyam elvégzése után 1947 elején Debrecenbe helyezték át vezető beosztásba. 1949-ben saját kérelmére a Néphadsereg tartalékos állományában való megtartása mellett nyugdíjazták. Különböző tanfolyamok elvégzése után üzemek irodáiban dolgozott. 1952-ben a halántékába fúródott szilánkot ki kellett operálni, de a szemevilágát már nem tudták megmenteni. Felgyógyulása után vakon is tovább dolgozott, mint szakértő és tanácsos. Legalább is 1976- ig. 1970-ben még abban a megtiszteltetésben is részesült, hogy kitüntették a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremmel. Bárczy nem az első és nem az utolsó, aki ilyen tekervényes életpályát futott be. Sajnos, azok között sem ő volt az első, de az utolsó sem, akik hivatásos tiszt létükre esküjüket megszegve átálltak az ellenséghez. De abban messze az első, hogy a katona legocsmányabb, soha jóvá nem tehető bűnének: az esküszegésnek nemzeti hőstetté való felmagasztalására írt “regényes életrajzában”, melynek hőse természetesen ő maga, a tiszti és értelmiségi asszonyokon és a falusi jegyzőnéken keresztül még a magyar nőket is elgyalázza. És teszi ezt olyan könnyed, elbeszélő stílusban, ártatlanságig naív hangnemben, hogy azok, akik akkor még kisgyerekek voltak, vagy azután születtek, s így azt a kort már csak a kommunista propaganda szólamokból ismerik, a mindennapi élet botlásai, kinövései, vadhajtásairól írt, túldramatizált, felnagyított meséit el is hiszik neki. Márcsak azért is, mert mondanivalóinak hitelesítésére tömegével nevez meg olyan vezető személyeket, akik csak nemrég haltak meg, vagy még most is élnek, és óra, percnyi pontossággal rögzíti még azokat az eseményeket is, amelyek meg sem történtek. Az elmondottakon és a könyv értékén mitsem változtat az, hogy az Epilógusban nyíltan ír a tömeges kitelepítésről, a “csengőfrász”-ról és hasonlókról, hiszen 56 óta maga a kommunista párt is nyíltan elítéli a Rákosi-korszak “túlkapásait”. És itt fel kell vetni a kérdést: Kinek használt a könyv megírásával? Magának? Nem! Mert ezzel minden élő bajtársának és józanul, önállóan is gondolkozni tudó magyarnak mélységes utálatát és megvetését érdemelte ki. A nemzetnek? Nem! Hiszen pontosan ezeknek, a háborút elszabotáló, az ellenséghez átalló esküszegőknek, Rákosi rémuralmát is kiszolgáló nemzetárulóknak és az ilyen nemzetgyalázó firkálmányoknak köszönhetjük, hogy az utolsó pillanatig való kitartásunk ellenére még a németek is megbélyegzően írnak a magyar katona II. világháborús teljesítményéről. Nem is szólva az ellenségeikről. Hát akkor kinek? Egyedül a Parinak, amelyik büszkén mutogathatja az átlag embernek, hogy a kommunizmus által eltiport állami és társadalmi rend milyen mélységes rothadt és züllött volt. Éppen ezért az otthon kiadott hasonló tárgyú munkák közül ez a selyempapírcsomagolású munka a legkárosabb és a legrombolóbb. így aztán egy pillanatig sem lehet csodálkozni rajta, hogy mióta az esküszegéssel, átállással kirúgta maga alól az “erkölcsi talajt” és megkezdte a “zuhanást”, a mai napig nem ért “földet”. És már nem is fog, mert az az “erkölcsi nihil”, amiben könyve tanúsága szerint él, feneketlen! * * * Minthogy Bárczy könyvének 2. fejezetét teljesen, a 3. fejezet nagy részét az ejtőernyősöknek szenteli, a nagybeteg Tassonyi Edömér eje. őrnagy bajtársainak sürgetésére 52 gépelt oldalnyi tanulmányban cáfolta meg Bárczy valótlan állításait és többek között ezeket írta: “A könyv az önigazolásnak, valótlan és megalomániával határos öndicsőítésnek, karaktergyilkosságnak és a hadtörténelem meghamisításának olyan példátlan szövevénye, amire a magyar irodalomban nincsen példa.” (Kanadai Magyarság, 82. évi 17. szám.) Nagy kár, hogy ez a tanulmány még nem jelent meg nyomtatásban. Nem lenne teljes ez a kissé hoszszúra nyúlt ismertetés, ha nem említeném meg, hogy amíg azokat az esküszegő, nemzetáruló tiszteket, akik még a Rákosi rendszert is úgy kiszolgálták, hogy magas rendfokozatot, beosztást érdemeltek ki, maguk a kommunisták részben kivégezték, részben bebörtönözték, addig Bárczy nemcsak a kitelepítést, de még a börtönt is megúszta. Sőt, 1970-ben még ki is tüntették... Azok a fegyveres testületbeh (honvédség, csendőrség, rendőrség) esküszegő, átalló tisztek pedig, akik Rákosi hűséges kiszolgálása folytán börtönnel úszták meg a “mélybeugrást”, s így 56-ban sietve cserélhették fel a “vörös paradicsomot” az átkos kapitalista világgal, ahelyett, hogy mellüket verve őszintén megbánnák tetteiket, egyre merészebben próbálják szóban és írásban jóvátehetetlen esküszegésüket és kommunista múltjukat 56-os állítólagos hősködéseikkel elfeledtetni, vagy legalábbis eljelentéktelenítem... v. E. I. t Adassák tisztelet a katonaeszménynek, A hősök szelleme hasson át, A magyarok Istene segítsen meg minket. TASSONYI EDÖMÉR 1910—1982 Egyéni hősiessége, vezetési készsége kiérdemelték a katonáinak és a parancsnokainak a megbecsülését. Vesztes háború után a hontalanságban új diplomával a zsebében, új hivatást választott. Önmagának és a magyar névnek a civil életben is becsületet szerzett. Ejtőernyős ezredparancsnok, a soroksári, isaszegi, kéthelyi, a Garam-menti és a Baiaton-kömyéki csaták legendás hírű parancsnoka 1982. július 4-én, hosszas betegség után, a British Columbia-i White Rock-ban, otthonában meghalt. Tassonyi Edömér nevét jói ismerték a németek, de az oroszok is. A Wermachtbericht név szerint emlékezett meg az isaszegi csaták ejtőernyős parancsnokáról és zászlóaljáról. Az oroszok nyilvántartották Tassonyi Edömér hollétét és frontbeosztásait. Az arany tiszti vitézség! érmet, a tiszti keresztet és minden más közbeeső kitüntetést megkapott. Isaszegnél egyszerre adták át neki a saját harcálláspontján az első és másodosztályú vaskeresztet. Harcolt az utolsókig. Egy ideig még remélte azt, hogy sikerül egy talpalattnyi Magyarországot megtartani az összeomlásig, később már csak a nyugatra menekülteket próbálta védeni halogató harcaival. 1945 áprilisában Budapesten elfogta egy orosz járőr. Augusztusban megszökött az Odessa melletti fogolytáborból és Oroszországon, Románián, Erdélyen át bujdosva hazakerült. Rádöbbent az akkori Magyarország szomorú állapotára és Ausztriába menekült. Jelentkezett az angol zónában tartózkodó Szent László hadosztály parancsnokságon. A hadosztály feloszlatása után, az 1945—1950 közötti években Olaszországban, BrazUiában, Argentínában és Dominikában próbált úí életet kezdeni. Érdemes felsorolni a foglalkozásait. Volt favágó, teherautó vezető, raktári munkás, karóra szjjj készítő, fúró segédmunkás, gyári lakatos, órajavító, bútorfényező, mérnöki rajzoló, bányamunkás, építőmunkás és földmérő. 40 éves korában, 1950-ben került Kanadában. A torontói egyetemen bányászati geológiát tanult. Diplomájának megszerzése után olajvállalatoknál dolgozott. 1953-55-ben Pakisztánban, a Colombo Plan keretében dolgozott, mint főgeológus. Photo-geológiai feltérképezési feladatokat végzett. 1955 után különböző kanadai vállalatok alkalmazták. Közben a St. Catharines-i Brock egyetemen is tanított egy ideig. 16 évig küzködött a csontrákkal. Tudatában volt az elkerülhetetlen következményekkel. Élete utolsó éveit megkeserítették azzal, hogy olyan könyvek jelentek meg Magyarországon, amelyek bemocskolták az ejtőernyősök harctevékenységeit. Felháborítónak tartotta, hogy az ejtőernyősök helytállását és hősiességét szovjet politikai-ideológiai szemszögből nézve visszamenőleges hatállyal bemocskolták. Fél évvel halála előtt megírta az ejtőernyős alakulatok harccselekményeit. Megírta válaszát a volt ejtőernyős renegátnak, aki könyveivel eltorzította hadtörténelmünknek igen jelentős epizódjait. Tassonyi Edömér írásait az Oshawa-i Magyar Repülő Múzeum irattárában őrizzük. Mivel nem találhatott végső nyugvóhelyet szeretett hazájában, egy szabad Magyarországban, úgy határozott, hogy hamvait fogadott hazájában, a kanadai British Columbia egyik ősrengetegében szólják szét. Edömér, emlékedet minden ejtőernyős és repülő bajtárs kegyelettel, megbecsüléssel, büszkeséggel fogja szeretettel ápolni, őrizni és átadni az utódoknak. ^ Magyar Repülők Bajtársi Közösségének nevében a Magyar Aero Múzeum vezetősége
