Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
1982. augusztus ttimAKÖHT 9. oldal MITŐL JŐ A MAGYAROK KÖZÉRZETE? Merthogy jó nekik. Annyira jó, hogy ezen mérve “a magyar nép életét,... nem maradunk el a nálunk nagyobb anyagi bőségben élő országok mögött.” Aczél György miniszterelnökhelyettes, a Politikai Bizottság tagja mondja ezt, egy osztrák lapnak adott interjújában (magyarul megjelent a Valóság 1980. decemberi számában). Érdemes végiggondolni, mi teremti meg ezt a jó közérzetet és kiegyensúlyozottságot — javasolja Aczél. És válaszol. Hát lássuk. “Első helyre a biztonságérzetet sorolnám. Az embereknek nem kell aggódniuk a holnapjuk miatt: nem kell félniök a munkanélküliségtől, nem nyomasztja őket a tönkremenés és betegség esetén a megfizethetetlen ápolási-kezelési költségek réme. ” Ha mindez így lenne, a biztonságérzet valóban fontos tényezője lehetne jó társadalmi közérzetünknek. De másképp áll a dolog. Először is, és általában: nem teremted közérzetet, de még csak nem is a biztonságnak valamilyen “néma” összetevője, hogy nem kell olyasmitől tartani, ami esetleg másutt veszélyérzetet, a fenyegetettség érzését váltja ki. Ez a világrendszerek folytonos konfrontációjában gondolkodó politikusok agyában játszódik le így. Tegyük fel, — de csak a gondolatkísérlet kedvéért —, hogy az Aczél által említett dolgok (munkanélküliség, tönkremenés, a betegség súlyos anyagi konzekvenciái) csakugyan nem szerepelnek a magyarok életét fenyegető veszélyek között. Csakhogy nem az a kérdés, hogy éppen ezek a dolgok aktuálisan fenyegetnek-e, hanem az, hogy van-e egyáltalán valami, ami fenyeget? Nos, állíthatjuk, hogy van. Aczél egyszerűen mellébeszél, mert nem beszél arról, ami mégiscsak kikezdi biztonságérzetünket, aggódást kelt holnapjaink iránt. A magyaroknak épp úgy, mint alighanem minden nemzet polgárainak manapság van mitől tartaniuk. Egy-másfél éve hisztérikus politikai kommentárok izgatnak bennünket, szinte naponta: háborús, de legalábbis hidegháborús kilátásokkal feketítik be előttünk a jövőt. (Aczél ugyanebben az interjúban a fenyegetettséggel indokolja a Szovjetunió — és persze Magyarország — nagy katonai kiadásait; legalább a kollektív biztonság e mesterséges kikezdésére gondolnia illenék.) Kiszámíthatatlan az infláció üteme, de kiszámítható, hogy a bőrünkre megy. A bármikor bejelenthető áremeléseknek béreink bizonyosan megkésve erednek a nyomába. Ez a kiszámíthatatlanság konkrét családi terveket fenyeget, romba döntheti elképzeléseinket arról, hogy mikor vehetjük meg az áhított bútort, mikorra épül fel végre a házunk és így tovább. Nem bíztatnak az országos keretbe foglalt tervek sem. Megőrizhetjük életszínvonalunkat, mondják, de az emelkedésére egyhamar ne számítsunk. Hogy az ördögbe ne aggódnánk akkor a holnapjaink miatt? És az Aczél által emlegetett veszélyeket is közelebbinek tapasztaljuk, mint ahogy azt a politikus nyilatkozó kinyilatkoztatja. A munkanélküliség évek óta kedves mumusa az eltökéltségében tetszelgő — valójában pedig kapkodó és tanácstalan — gazdaságpolitikának. S míg ez a politika az újságok hasábjairól csak az ujját rázza felénk, szabadon maradt kezével félállású nyugdíjasokat foszt meg munkájuktól, szerződéseket bont, diplomás fiataloknak fityiszt mutat, s hőstettként emeli nyitott tenyerére az első nyilvános munkáselbocsátásokat. A tönkremenés, ha az egzisztenciát nyújtó magántulajdon elveszítését értjük ezen, valóban nem fenyeget. De tönkre lehet menni a köztulajdon elherdálása miatt is. Ha a családok gazdasági helyzetét a köztulajdon kezelése köti össze az ország gazdasági helyzetével, vajon miféle biztosítékok óvnak meg bennünket például attól, hogy a közvagyont nem fogják a fejünk fölött és “észrevétlenül”, mint Lengyelországban teljes tíz éven át, értelmetlen beruházásokba ölni? Végül a betegséghez való viszonyt nálunk is átfesti a szorongás, amiért a fizetéskiesés, a munkaképesség szünetelése, az orvosi ellátás nyomorúsága és korrupt hierarchiája nehéz költségekbe és adósságokba verheti a beteg ember családját. (Az összehasonlítás itt egyébként értelmetlen is: a társadalombiztosítást, a betegsegélyzést, nem a szocialista országokban találták ki, s elmaradásunk ezen a téren gazdasági és szemléleti vonatkozásban is igen nagy.) “Másodszor, de nem másodikként említem a döntésekben való részvétel bővülő és egyre növekvő lehetőségét. Ki-ki érdeklődése és hajlandósága szerint beleszólhat szűkebb, vagy tágabb közössége dolgaiba. Felkészültsége, érvei ereje szerint formálhatja a közügyek menetét, kötetlenül elmondhatja a véleményét. Igaz, szembetalálhatja magát felettesének vagy feletteseinek hiúságból, tekintélyféltésből adódó konfliktusokkal is, de akkor sincs egzisztenciájában veszélyeztetve, nincs kiszolgáltatva." Mi kell tehát a jó egyéni közérzethez? Hogy részt vehessünk “a döntésekben”. Ha a szerszámlakatos nem látja érvényesülni saját elképzeléseit az ország külpolitikájában, ha a kőműves brigádvezető másképp adóztatná meg az állami vállalatokat, ha az ápolónő elégedetlen a lakásépítés ütemével, ha egyesek gyakrabban szeretnének húst látni a boltban, ha másoknak nem tetszik a Magvető Könyvkiadó profilja, s megint mások tiszta, egészséges vízre áhítoznak a falujukban — a világért el ne keseredjenek! Döntésekkel ezek a kínzó problémák megoldhatók, a fentnevezettek érdeklődésük és hajlandóságuk szerint beleszólhatnak ezekbe a döntésekbe. Felkészültség és az érvek ereje persze szükségeltetik. Itt van tehát a világ első, s egyetlen olyan társadalma, amelyben a közügyek intézésében az édeklődés, a hajlandóság, a felkészültség és az érvek ereje szerint (vagy, ha jól értjük, mindeme képességek, tulajdonságok arányában) vesznek részt az egyének. Hogy a hatalom ilyen harmonikusan tehát semmire sem redukálható emberi készségek isteni igazsága szerint oszlik el, az azután, érthető módon, jó érzéssel tölti el az állam polgárait. Ha esetleg nem vesznek részt a döntésekben, annak nem az az oka, hogy a társadalmi munkamegosztásban a hatalom konkrét embercsoportokban testesül meg, akik a többieket a közelébe sem engedik saját döntéseiknek, hanem — bizonyára — az, hogy nem is kívánnak részt venni ezekben, mert — önkritikusan — keveslik önnön érdeklődésüket, felkészültségüket, stb. Aczél így folytatja a jó közérzet okainak sorolását: “A harmadik: a kulturális szükségletek kielégítésének lehetősége. Azt hiszem, ha versenyt hirdethetnénk, hogy átlag hány könyv található egy-egy ország állampolgárainak tulajdonában, vagy hány kulturális rendezvényen vesz részt — mi, magyarok EGÉSZEN JÓ HELYEZÉST ÉRNÉNK EL". Okunk a nemzeti büszkeségre (és nyugodt lélekre): sok a könyvünk, és szorgalmasan látogatjuk a kulturális rendezvényeket. A jó nemzetközi helyezésben némileg kételkedve megjegyzendő, hogy az állami támogatásból élő könyvkiadásunk pénze egyre fogy, a könyvek — mint minden — drágulnak, az országban kevés a színház, s többnyire azok is rosszak, az amatőr művészi tevékenységet amolyan megtűrt időtöltésnek tekintik csupán, kevés a zenekar, a hangversenyterem, a képtár, mozik zárnak be és így tovább. A kulturális intézmények által közvetített kultúra tartalma pedig — s ebben talán nem rosszabbul állunk, de másképp, mint a Nyugat országai — határozottan silányul. Sajátosan egyoldalú tömegkultúra térnyerésének tanúi vagyunk, amely a sokjelentésű hagyományokat a maga képére formálja, felhígítja, vagy a feledésbe taszítja, miközben populáris pótlékokat teremt, hogy azért az unalom meg ne öljön, vagy az elfordulás lázadóvá ne neveljen bennünket. És még ha hagyományosan igényes és iskolázott nép volnánk is, (ahogyan nem vagyunk azok, nem lehettünk azzá) ettől a folyamattól akkor is tompulnunk kellene. Végül érdemes belegondolni Aczél logikájába: több könyv — több boldogság. A kultúra demokratizálásának feltétlen híveként sem mondhatunk mást, mint hogy ezt eddig senkinek sem sikerült bizonyítania. Félő, hogy a szellemiek gazdagodása értő gondolkodásra ösztönöz, az értő gondolkodás a világ kinevetnivalói ellen hangol — és máris oda a jó társadalmi közérzet. Lágy, szőke és másfél mázsa; a kiegyensúlyozott lény ismertetőjegyei, fájdalom, ilyenek. És ezt mintha kultúrpolitikánk is tudná. Szép, új világunkban a kiegyensúlyozottság értékét a kultúra értéke fölé emeli. “Negyedik okként említhetem az egyéni képességek kibontakoztatásának mindinkább megvalósulú lehetőségét és esélyét. Hasonlítsuk csak össze: hány munkás- és parasztgyerek tanul a tőkésországok egyetemein és főiskoláin, és hány a mieinken. ” Itt a magyar iskolarendszer dicséretébe fordul az érvelés. Csakhogy a magyar iskolarendszer sem tesz mást mint bármelyik másik: bevégzi a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének ítéletét, párhuzamos elit- és gyenge osztályokba, különböző iskolatípusokba, majd különböző foglalkozásokba válogatja az úgynevezett gyerekanyagát, és az eredmény csak kivételesen tér el a megelőző nemzedékek, tehát a gyerekek szülei társadalmi helyzetének differenciálódásától. A dolog ott tart, hogy éppen a legfelső szinteken, az egyetemeken és a főiskolákon önkritikusan arcul csapják az alsó- és középfokú oktatás egész rendszerét, s külön kurzusokat indítanak azoknak a hallgatóknak, akik a szétzilált iskolarendszer “rendes” fokozatait járva sosem jutnának el a felsőfokú tanulmányokig. Felnőtt, kereső munkásokat invitálni az egyetemek nappali tagozataira: mi ez, ha nem a bevallott csőd, az iskolarendszer társadalmi igazságosságának csődje? Egyébiránt egy-egy nemzedék 7 — 9 százaléka végezhet egyetemet és köztük mostanában 35 — 40 százalék az, aki fizikai foglalkozású szülők gyereke. Az első adat nem állja a versenyt a gazdagabb országok nemzetközi mezőnyében, a második pedig csak azt lelkesítheti, akinek számára az iskolázáson keresztül történő folyamatos átrétegződés nagy újdonság. “ Végül ötödikként, de nem utolsósorban hadd soroljam ide a nyugodt, jó lelkiismeretet. Az ember morális lény, az igazságtalanság sérti a személyiséget is. Az ép morális érzékű ember számára állandó első egyensúlyzavarok, lelkiismereti konfliktusok forrása a szegénység, kizsákmány olts ág, az emberi szenvedés. A mi társadalmi közérzetünk egészséges, kiegyensúlyozott, s ebben közrejátszik annak tudata is, hogy a nemzetközi életben a progresszió oldalán állunk, támogatjuk ama népek harcát, amelyek igaz ügyért: önálló nemzeti létükért, felemelkedésükért, az emberhez méltó életért küzdenek." Ez két állítás. 1.: Nálunk nincs szegénység, kizsákmányoltság, emberi szenvedés, amelynek láttán az épérzésű ember lelke háboroghatna, s így elveszítené feltételezett belső egyensúlyát. De ez egyszerűen nem igaz: nálunk van szegénység, kizsákmányoltság, emberi szenvedés, és ennek szemlélői, de az elszenvedői méginkább, alighanem híján vannak ama harmonikus lelkiállapotnak. A második állítás: országunk a nemzetközi életben a progresszió oldalán áll, és ettől is jó a közérzetünk. Ha bizonyosak lehetnénk is abban, hogy a világban pontosan mi a progresszió, és ha országunk mindig ezzel rokonszenvezne is, ez olyan absztrakt és át nem élhető nemzeti erény volna amelytől nem várható hogy az egyéni életekben is harmóniát garantál. A külpolitika irányvonalának meggyőződéses igenlése nem ígér feloldást a világhelyzettől független első feszültségekre, szenvedésekre, elégedetlenségre. Erről bőségesek a magyar tapasztalatok. Az ország közérzete mindettől lehetne jó is, rossz is. Természetesen hol jó, hol nem jó. Kinek jó, kinek nem az. Az osztrák lapnak, a kiváncsi külföldnek azonban azt javasolnánk: másutt érdeklődjék. (“A Kisugó” című hazaiszamizdat anyagából.) KEDVES OLVASÓINK! Lapunk mostani számában Balogh Sándor: Az 1946. február 27-1 magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény című tanulmány zárórészéhez érkezve, bizonyára nem lesz kegyeletsértés, ha felidézzük Fábry Zoltán születésének nyolcvanötödik esztendejére emlékezve A vádlott megszólal című megrázó erejű hitvallásának néhány mondatát: A legyőzőitek csoportjába tartozom g|ra: magyarvagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott. A mélyből — de profundis — a legmagasabb fórumhoz apellálok: a szellem szabad embereihez. Egyetlenegy ember egy gettózott kisebbség, egy elnémított nyelv nevében..." Fábri látta: felvidéki magyar kisebbségi élet fekete árnya ma is ott tornyosul végzetként az elszakított felvidéki magyarság sorsa felett! Aszerk. HÍREK ÁRPÁD-KORI TEMETŐ Befejeződött a nógrádsápi Tatárka-domb Árpád-kori temetőjének feltárása. Tavaly és az idén húsz sírt fedeztek fel. Tudományos körökben különösen érdekes a temetkezési hely szerkezete, ugyanis a vezető sírjának központi elhelyezkedése, a földvár falai között van, a falak nyomvonalát követő köztemető pedig nem volt szokásos honfoglaláskori temetkezés. Ehhez hasonló Árpádkori temetőt az ország területén még nem találtak. * * * UTÁNOZNI SZABAD! A nyugat-német DER idegenforgalmi iroda speciális szállodai berendezéseket készíttetett rokkantak számára. Ezeket 26 európa' országban 285 erre alkalmas szállodában szereitek tel. Franciaországban 81, NSZK-ban 54, Olaszországban 45, Svájcban 43, Ausztriában pedig 30 ilyen szálloda van.
