Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
1982. augusztus n ítmKOfcf 3. oldal MIÉRT TETSZÜNK NYUGATNAK? Magyarországon az élet a mostaninál formátlanabb, céltalanabb, szétesettebb talán sohase volt. Igaz, a testi nyomortól a lakosság nagyrésze megszabadult; igaz, a rendőrök csak a szegényeket és a tizenéveseket ütlegelik; igaz, nincsenek politikai perek (jóformán politika sincs). A “létező szocializmus” némi szerény polgári jólét felé is utat nyitott a társadalom széles rétegei számára. (Tipikusan polgári ez a jólét, nemcsak azért, mert a javak elosztásának szembeszökő igazságtalanságain alapul, hanem főleg azért, mert csakis az egyéni fogyasztásra alkalmas, áruként megvásárolható anyagi javak területén mutatkozik, míg más területeken — egészségügy, oktatás, a természetes és mesterséges környezet állapota stb. — újratermelődnek a nyomorúságos állapotok.) Úgy tűnik, honfitársaink többsége egyelőre megelégszik, vagy legalábbis megalkuszik az adott lehetőségekkel: mintha ez a nemzedék arra rendezkedett volna be, hogy kipihenje elődei vészterhes és végzetteljes történelmének viszontagságait. Regenerálódik vagy degenerálódik az ország a csöndes évtizedekben: azt mondhatnók, megmutatja a jövő. De nem mondjuk. Mert a jövőre manapság valahogy senki sem hivatkozik szívesen Európában. A jövő alakítása ugyanis kicsúszott a kezünkből: beletörődtünk, hogy a jövőt nemzetközi gazdasági szakemberek, vezérkarok és olajsejkek alakítsák helyettünk. Mi csupán arra szorítkozunk, hogy az általuk kijelölt jövő számára emberanyagot: gyermekeket nemzünk. Szégyenkeznünk illenék gyermekeink előtt. Meghamisított, letagadott, a tankönyvekből eltüntetett történelmünkért. Hallgatásunkért és feledékenységünkért, amely mindennapi kenyerünk és nyugodt emésztésünk kialkudott ára. A gyáva, tunya és képtelenül korrupt hivatalnokrendszerért, amely uralkodik rajtunk és megrothaszt, magához idomít vagy elriaszt minden kezdeményezőkészséget, önálló cselekvést, újatakarást. Elcsúfított, lakhatatlan városainkért, amelyek a munka és vegetálás legszorosabban vett szükségletei szerint vannak berendezve, és amelyekben — az őket övező barakk- és falanszter-telepek dacára — családok százezrei mégsem találnak otthont maguknak. Azért, hogy lemondtunk az értelmes, tisztességes munka jogáról, cserében a lopás-csalás, húzás-halasztás az önkizsákmányolás és az ország javaival való rablógazdálkodás jogáért. A hasznos gazdasági vállalkozás nyereségéről a hiánygazdálkodásban való szabad nyerészkedés fejében, a mindenkori rászorulók rovására. A számonkérés és tiltakozás jogáról a kifizetődő engedelmesség és a hallgatólag jóváhagyott magán-elégedetlenkedés joga ellenében. Hihetetlen méretű szeszfogyasztásunkért. Az ideg- és elmebetegekek milliós tömegéért. Vezető helyünkért az öngyilkosok világstatisztikájában. Gyors öregedésünkért. A korán ráncosodó, hirtelen megcsúnyuló arcokért, a magunk és szeretteink arcáét, a görcsösen elszánt, irigy, riadt és beletörődő tekintetekért, amelyekkel ügyfeleink és ügyeink intézői, családtagjaink, útitársaink és tükörképünk néznek vissza ránk. Mintegy negyedmillió honfitársunkért, — a legszerényebb becslések szerint —, akik az utóbbi húsz esztendőben elhagyták az országot, jórészt a vállalkozó, kezdeményező, mozgékony elem, amely idehaza nem találhatta meg a helyét. Iskolarendszerünkért, amely gondoskodik róla, hogy a szegények és tudatlanok gyermekei tudatlanok és következésképp szegények maradjanak; hogy a módosabbak gyermekei engedelmesen töltekezzenek kész és tovább nem gondolható ismeretekkel, a semmit-nem-tudás adataival, a beilleszkedés megoldó képletével; hogy a műveltek gyermekei is megútálják a kultúrát, amelyet bigott iskolamesterek közvetítenek feléjük, hogy idejekorán fölismerjék és féljék a társadalmi rendet, amelynek szellemét a pedellus, a napközis felvigyázó, a fiatalokkal szemben gátlástalanul önbíráskodó felnőttek erőszaktételeiből jobban megismerhetnek, mint a rendőrök és kiképző őrmesterek brutalitásából, akiknek úgyszólván alig jut már tennivaló az ifjú állampolgárok életreidomítása terén. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk: van miért szégyenkeznünk. Ám jóakaróink tüstént megnyugtatnak: erre az égvilágon semmi okunk. Mert nemcsak a hazai sajtó siet vigasztalásunkra, nemcsak saját vezetőink igyekesnek meggyőzni, mennyi okunk van az elégedettségre, hanem az úgynevezett világközvélemény is teli van érdemeink elismerésével. (A gyakorlott hazai újságolvasó mármár gyanakodni kezd “érdemei elismerése?” hallatán: mi alól akarnak ezek bennünket felmenteni? Avagy nyugdíjba küldik országunkat?) Amikor a “művelt nyugatról" érkező vendégek és megfigyelők gratulálnak életszínvonalunkhoz és szilárd biztonságot nyújtó társadalmi rendünkhöz, aránylag kiterjedt szabadságjogainkat méltatják, — higyjük el nekik: nem csupán udvariasságból —, amikor államférfiaink számunkra már unalmas öndícséretét visszhangozza a polgári sajtó, az ott szokásos kíméletlen vita és keresztkérdések nélkül — valljuk be, zavarba jövünk. Vajon mi volnánk az a fordított pisai ferdetorony, amelyet az egész világ egyenesnek lát, s egyedül mi érezzük ferdeségünket? Aligha! De azt sem hihetjük, hogy jó hírnevünk puszta tájékozatlanságból fakad. Valóságos állapotaink nem ismeretlenek, csupán közömbösek a népszerűsítőink szemében. Ahhoz viszont nyomós érdekeik fűződhetnek, hogy Magyarországban azt lássák, amit látni akarnak: a létező szocializmusok legjobbikát. Nem vitás: szomszédaink és testvéreink a szovjet uralomban nálunk nehezebb és szomorúbb körülmények között élnek. Azt is tudjuk, hogy az anyagi konszolidáció lehetőségét, az aránylag toleráns politikai berendezkedést 1956-ban levert szabadságharcunk mártírjainak vér díjaként kaptuk. De miért ez az általános és széles mosoly, a jóváhagyó bólogatás, kampányszerű hangoztatása nyugaton a “legvidámabb barakk” előnyeinek? Talán azért, mert az elmúlt esztendőkben a kelet-európai politikai tömb egésze és egyes országai rohamosan ismét olyan helyzetbe hozták magukat, amelyben egyre kevésbé lehetnek elfogadható tárgyalópartnerek a nyugati demokráciák számára a politikai és gazdasági érintkezésben. Márpedig ez az érintkezés számukra is fontos: a világhatalmon álló osztozkodás mindig egyszerre alkú és háborúság, a csere mindig egyszerre rablás, zsarolás és kereskedés, együttműködés. így azután szüksége van egy olyan államra a szovjet hatalmi övezetből, amely az újabb hidegháború évtizedében szalonképes közvetítő maradhat a két világrendszer között. Hiszen enyhülés és hidegháború, s a kettő váltogatása csak taktikai változatai a két hatalmi tömb közötti érintkezésnek és hallgatólagos megegyezésnek: hogy ki-ki úgy uralkodik a saját területén, ahogy tud. Hiszen mi egyéb indokolhatná és igazolhatná a jelenlegi mértékben a hatalmas állami elnyomó, gondoskodó, titkolózó, helyettünk döntő és értünk hatalmaskodó szervezetek létét, különleges intézkedéseiket, “rendkívüli erőfeszítéseiket”, az állampolgároktól követelt lemondást és engedelmességet, mint a nélkülözhetetlen ellenség állandó fenyegetése, a háborús ijesztgetés, a “megosztott világ” és a tartósított szüntelen robbanásveszély? Nos, nekünk jutott tehát az “elfogadható szocialista alternatíva” szerepe a keleti országok közül. Érthető szereposztási elgondolás. Csehszlovákiában a rezsim odahaza sem tudta magát elfogadtatni, s a szuronyerdőt rózsalugasnak álcázni. Lengyelországban túlontúl nyíltak és élesek a társadalmi konfliktusok, Bulgária elmaradottabb, vezetőinek magatartása bigottan dogmatikus. Romániát, önálló külpolitikai vonaláért már így is favorizálják annyira, amennyire egy fasiszta diktatúrát az úgynevezett demokratikus közvélemény előtt lehet; belviszonyait talán mégsem tüntethetik föl pozitív példa gyanánt. Kelet-Németország esetében túlontúl kínálkozó az összehasonlítás a kettészakított ország nyugati felével, és a porosz-utas szocializmusnak ez a tiszta példája aligha volna képes rokonszenvet kelteni maga iránt nyugaton. De kiknek és miért van szükségük arra, hogy felmutassanak és kipécézzenek a keleti testvérországok közül egy “bezzeg-gyereket”? Legtöbb megértéssel és jóindulattal maguk a technokrata, avagy szociáldemokrata típusú vezető rétegek, állami szervezetek és pártjaik vannak irántunk, mert az ő politikai programjukban a centralizáció, az állami irányító szervek hatalmának, beavatkozási jogkörének növelése sajátos érdekeltségüknek megfelelően ugyancsak nagy súllyal szerepel. Ezért az etatista központosítás mértéktelen lejáratása Kelet-Európában rontja az ő hatalmi esélyeiket politikai vetélytársaikkal, és gondoskodásukat máris sokalló állampolgáraikkal szemben. “ Vonzódnak" hozzánk az üzletemberek is, akik szívesen vetnék meg lábukat az annyi mindenben hiányt szenvedő kelet-európai piacon, ahol olcsó a munkaerő, nincsenek sztrájkok és nincs versenyképes konkurrencia. Ebbéli törekvésüket viszont odahaza politikai és morális érvekkel is alá kell támasztaniok. A szocialista és kommunista pártok számára pedig egyenesen nélkülözhetetlenek vagyunk. Ezek ugyanis, fenntartásaik és különvéleményük hangoztatása mellett mégiscsak kénytelenek bizonyos mértékig közösséget vállalni azzal, ami Kelet-Európábán történik, mert választóik előtt be kell bizonyítaniuk a szocializmus elvi magasabbrendűségét, ami, lám, a gyakorlatban is azonnal megmutatkozik, mihelyt azt valahol “liberálisabb”, “európaibb” módon valósítják meg. Végül görcsösen kapaszkodik a magyar állapotokból kreálható pozitív keleti ellenpéldába a nyugati baloldali értelmiség tetemes része, mely társadalombírálatát így-úgy a marxizmus elméletére alapozza és nem képes olyan gyakorlati programot megfogalmazni, amely markánsan különbözne az ortodox szocialisták és kommunisták programjától. Elgondolásaik, reményeik és a realitások között ők is mibennünk, “aránylag” szabad magyarokban és “figyelemreméltó” konszolidációnkban szeretnék látni a közvetítésnek legalább a lehetőségét. Több oldalról támogatott és megerősített szerepünk mindenképpen jár bizonyos nem lebecsülendő előnyökkel. Ezeket azonban csak akkor tudnánk kiaknázni, ha átlátnánk, milyen komoly politikai érdekek fűződnek úgy keleten, mint nyugaton szalonképességünk, demokráciánk, rugalmasságunk látszatának fenntartásához. Akkor felismernénk, hogy nemzeti érdekeink, politikai jogaink érvényesítésében, gazdasági és politikai követeléseinkben, a fennálló viszonyok bírálatában jóval meszszebb merészkedhetnénk, mint eddig tettük. Mert ez vagy a jelenlegi “liberális” kompromisszum kereteinek jelentős kitágításával járna, vagy arra kényszerítené a hatalom birtokosait, hogy feladva eddig kialakított szerepüket, ismét leplezetlenül nyilvánítsák ki uralmuk erőszakos és elnyomó jellegét. Mely utóbbi eshetőség nemcsak kényelmetlen volna számukra, hanem arra kényszerítené a rendszert, hogy lemondjon stabilitásának olyan alapvető külső és belső biztosítékairól, amelyek elvesztésének megrázkódtatását aligha tudná változatlan formában átvészelni. Akkor pedig a gondozók és gondozottak közti körvonalazatlan és bénító kompromisszum helyett, negyedszázados elhallgatás, suttyomban politizálás, árnyékbokszolás, egyhangú kézfölemelés és kétszínű érdekérvényesítés után végre a nyilvános politikai élet keretei között jelennének meg és szembesülnének egymással a magyar társadalmat valóságosan mozgató és bénító erők, egyesítő és megosztó törekvések. Nem tagadjuk, hogy az ezzel járó rendetlenség, némi politikai “felfordulás” esetleges kockázatát sem tartanánk túlságosan nagy árnak az ebből származó előnyök egy szabadabb és értelmesebb társadalmi berendezkedés kilátásai fejében. ("A Kisugó” című hazai szamizdat anyagából.) Fajdalommal Jelentjük, hogy Ismét Jelentős veszteség érte a Szittyák űrt hűséges olvasótáborát, KALÁSZI ERNŐ testvérünk áldozatkész nemes magyar szíve megszűnt dobogni. Ernő bátyánk régen, a Szlttyakürt Indulásakor eljegyezte magát lapunkkal s ezt a kapcsolatot fáradhatatlanul és Jelentős anyagi áldozatokkal tartotta, őrizte élete végéig. A hűséges Családhoz küldjük vigasztaló szavunkat abban a biztos tudatban, hogy a szeretet nem hal meg a testtel. Ernő bátyánk szere te te Is velünk maradi (A szerk.) Olvasóink szíves figyelmébe HÁRMASIKREK GONDJAI! Jánoshalmán az elmúlt év decemberében Tóth Istvánné hármas ikreknek adott életet. A csecsemőket nem tudják sétára vinni, mert mindeddig nem sikerült számukra megfelelő babakocsit beszerezni. Olyan sportkocsira lenne szükség, amellyel ajárdán is közlekedni lehet, vagyis legfeljebb két babakocsi szélességű, amelyben a harmadik gyereket a másik kettővel szemben el lehetne helyezni. Győrben a gyárnál nem vállalták a különleges babakocsi elkészítését. Kérjük olvasóink segítségét. Cím: Kiss Ferencné körzeti védőnő, Jánoshalma, Egészségház. * * * AKI TUD, SEGÍTSEN! Palotás Gábomé (6100 Kiskunfélegyháza, Birkahegy 8.) külföldi virágkatalógust keres.
