Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-04-01 / 4. szám

1982. április hó «IffVAKÖkT 9. oldal GRANDPIERRE K. ENDRE ELŐTÖRTÉNETÜNK A TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ ŐS-CSODASZARVAS-MONDÁI TÜKRÉBEN Közel egy és negyed évszázaddal ezelőtt Vámbéry Ármin, jeles keletkuta­tónk egy török nyelven fennmaradt magyar történeti tárgyú kódexszel tért meg törökországi útjáról. Az őstörténetünk szempontjából felbecsülhetetlen értékű, Tárih-i Üngürüsz — Magyarok története — című kódexet a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta, s annak tartalmáról rövid tájékozta­tót is adott a Magyar Akadémia Értesítőjének 1860-as évfolyamában. Egy évre rá, 1861-ben, ugyanitt közöltette Budenz József a maga terjedelmes, 55 oldalas ismertetését. A krónika tartalmi ismertetése tehát, úgy lehetne hinni, megtörtént, mégis olymódon, hogy az inkább elfedezetté vált, semmint felfedezetté. Maga a felfedező, Vámbéry Ármin is lebecsüli: „Azt hinném, hogy nehezen lehetne (a török fordító) művében összehason­lítás útján is az eredeti szövegre ráismerni. Az irány tiszta keleti, Mahmud a török olvasóvilág ábrándos regés olvasmányai iránt táplált hajlamainak hó­dolt, ő Kliót nem igen kímélte és számtalan mesével szőtte át a beszéd fona­lát.” Budenz — noha a krónika további tanulmányozásának feladatát az MTA Történelmi Osztályára testálta — még Vámbérynál is tovább ment: a króni­kát silánynál is silányabbnak minősítette. Indokai: sorra előfordulnak benne „a magyar őstörténeti mesék, Nimród, Hunor, Magógról, Sicambriáról ...” stb. Csoda-e, ha a Tárih-i Üngürüsz ismét visszasüllyedt egy évszázadnyi időre a feledésbe, ahonnan Vámbéry előkotorta. A krónika ugyanis Vámbéry által történt felfedezése (és elfedezése) előtt több mint három évszázadon át aludta csipkerózsika-álmát. Anyagát Székes­­fehérvár törökök által történt elfoglalásakor a székesfehérvári királyi könyv­tárból előkerült különféle ősgeszták, őskódexek alapján Hódító (I.) Szulej­­mán szultán magyar származású tolmácsa, Terdzsümán Máhmud állította össze 1543-ban. Vagyis innen még régebbre kell visszamennünk. Meddig? Hova? A múlt micsoda mélységeibe? További századokkal? A legkülönösebb ugyanis az, hogy a Mahmud által 1543-ban feltalált ősgeszta (ősgeszták) anyagát egyetlen középkori króniká­sunk sem ismerte. És erre nincs más magyarázat: az ősgesztát a királyi könyv­tár titkos anyagaként őrizték és ahhoz senki sem férhetett hozzá, létezéséről sem szerezhetett tudomást. Miért? A Tárih-i Üngürüsz felel rá: az ősgeszta pogánykori anyagot őrzött, tehát tilalmas anyagot... (Az ősgeszta korának bizonyítására, pontos megha­tározására egy más alkalommal térünk ki.) A lappangás időszakait együtt­véve jó ezredévre tehetjük. Az ősgeszta anyagát őrző krónikát dr. Blaskovics József kiváló fordítása robbantotta be a köztudatba és e fordítás nyomán a Kortárs 1979 decemberi számában közzétett,,A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában” c. tanulmányom. (Ez utóbbira történik hivatkozás több helyütt az alábbi publikációban, s többször is érintjük annak tovább vitt anyagát. — A szerk.) Felbecsülhetetlen értékű és jelentőségű új őstörténeti forrásunk a Tárih-i Üngürüsz — miként azt már előző tanulmányrészletünkben igyekeztünk megmutatni —szerves egységbe foglalja csaknem egész őstörténetünket és olyan történeti adalékokat és egyezéseket tár fel, amelyek hiányzó mozaikkockákként illeszkednek középkori kró­nikáink anyagába, noha — miként ez vitathatatlanul kimutatható — középkori kró­nikásaink előtt ez az anyag teljesen ismeretlen volt. E két ősi eredetű csodaszarvas monda elemeinek taglalása, jelképeinek és jelképrendszerének felfejtése során mondái ihletésű, illetve mondái formában megőrződött őstörténetünk mindmáig ismeretlen struktúrája tárul szemünk elé a vízözön utáni kezdetektől Árpádék visszaköltözéséig. A maga nemében egyedülálló mondakör ez; monda, amely nem mende-monda, de szájhagyomány útján megőrződött, kristálytömörségű mondává sűrűsödött őstörté­net. S e történeti jellegű mondakör alapján őstörténetünk fő mozgatóerőit, drámai cselekményének dinamikus szerkezeti struktúráját az alábbiakban pontokban foglal­hatjuk össze: Őstörténetünk szerkezeti struktúrája A) A történeti-mondái cselekmény mindenkori rugója a természetfölötti erők ren­díthetetlen akarata, hogy Hunor népe, illetve az üngürüsz nép költözzön vissza a Kárpát-medencébe. B) Az égiek akaratával szembefeszülő hátráltató, gátló tényezők (negatív történelmi körülmények, emberi gyatraságok; kényelmeskedés stb.) folytán a feladat végrehajtá­sára kijelölt erők — az üngürüsz nép vezetői — (Magor és Hunor) ismételten megkés­nek a rájuk ruházott hivatás teljesítésével. C) Az első és a második késésre az istenek sürgető intése, a harmadik késésre már megtorló csapása válaszol. Az első két intésre bekövetkező gyors előremozgás idővel ellanyhul, a harmadikra, a büntető csapásra végre bekövetkezik a visszaköltözés; tel­jesül az istenek akarata. Világos: e két ellentétes irányú erő határozza meg a történeti-mondái események dinamikáját; a késések mintegy retardálják, a sürgetések aktivizálják a cselekményt. Végtelenül zárt történeti-mondái szerkezet ez. Jól mutatja ezt, hogy még a késések és sürgetések száma is meghatározott: három késésre három sürgetés felel; három a próba, többre nincs lehetőség: „Három az Isten igaza!" „Három a magyar igazság!” A csodaszarvas-mondakör még hátralevő réskeinek ismertetését Dr. Blaskovics József, az európai hírű kiváló turkológus fordítása alapján a csodálatos vadászat záró­mozzanatával folytatjuk. A szentélybe zárkózás titkai A csodálatos vad eltűnt. Magor és Hunor a monda szerint „a szomorúság és bánat tengerébe merült”. A szövegben, ha szó szerint vesszük, ez a mozzanat is érthetetlen. Mi oka lehet ekkora szomorúságnak? Valójában semmi: üldöztek egy vadat és az tova­iramodott — vadászoknál az ilyesmi megszokott, mindennapos eset. Mi azonban már tudjuk: a csodálatos vad képében a természetfölötti erők rendelkeztek, s a vad fel­bukkanása a két fiút ráeszméltette: haladéktalanul fel kell készülniük hivatásukra, az üngürüszök népének visszavezérlésére a Kárpát-medencébe: az égiek nem hajlan­dók tovább várni; óriási feladatok hárulnak rájuk. Sokáig tanakodnak, mitévők legyenek, miként teljesíthetik a rájuk rótt feladatot. Ennek érdekében úgy határoznak, megkérik apjukat, Nimródot; építtessen számukra azon a helyen, ahol a csodálatos vad eltűnt, egy szentélyt, „amelyben a világról lemondva lakhatunk s a világ népeitől visszavonulva saját gondjainkkal foglalkozhatunk”. A szent­ély „azon a helyen” meg is épül, és a két testvér a szentélybe zárkózik. Miért kell „azon a helyen” szentélyt építtetniök? Rámutattunk már; Hunor szá­mára a csodálatos vad eltűnése szolgáltatta a végső bizonyságot rá, hogy égi küldöttel volt dolguk. A vad eltűnésének helye tehát az őstestvérpár számára a természetfölötti erők akaratának megnyilatkozása, és ezáltal szent helynek tekinthető. Világos hát; a szentélyt éppen azért építik erre a helyre, hogy ezáltal is jelezzék: az intelmet fel­fogták, s alárendelik magukat a szent feladatnak. A szarvas eltűnési helyének különös jelentőségét az első monda érdekes módon azáltal hangsúlyozza ki, hogy rövid egymásutánban háromszor ismétli meg az „azon a helyen” kifejezést. Á fiúk szentélybe zárkózásának értelmét sem nehéz felfejtenünk. Ősi keleti-közel­­keleti hiedelmek szerint a nagyrahivatottságot, a nagy feladatok teljesítésére való alkalmasságot odaadó felkészüléssel kell biztosítani, az alapos felkészülés pedig a világ forgatagától és örömeitől való elzárkózás révén, elmélyült tanulás, képzés, szellemi pallérozódás és gondolatkoncentráció által érhető el. Ezért vonul vissza Buddha, ezért próféta-elődei példáját követve Jézus is negyven napra a pusztába. A királyfiak szen­télybe zárkózásának értelme tehát teljesen világos. Annál rejtélyesebb viszont, miként tevődött át a monda színtere a másik mondában az iráni szentélyből a meotiszi ingoványok közé? Mi a jelképes tartalma a Meotiszba való költözésnek? És egyáltalán: összehasonlítható-e ez a mondái mozzanat az ős­testvérpár szentélybe zárkózásával? Más szóval: szolgálhatja-e a mocsárral körülvett meotiszi terület ugyanazt a mondái célt, mint az előbbi mondában a szentély? Magából a meotiszi mondából semmiképpen sem nyerhetünk választ ezekre a kér­désekre. Mi több, ezek a kérdések az ősgeszta felbukkanásáig fel sem vetődhettek. A meotiszi mondaképződés korában ugyanis — Sí az időszámításunk előtti I—II év­ezredre tehető — a mondái ősmag elhomályosulása már olyan méreteket öltött, a jel­képekben való mágikus gondolkodás már annyira kiveszőben volt, hogy a jelképek egyrészének megítélésében maga a mondaképződés is bizonytalanná vált s ezért a mondái történés jelképi tartalmának, hátterének teljes felfejtése magából a meotiszi mondából már nem lehetséges. Segítségünkre jön azonban a Tárih-i Üngürüsz megőrizte ős ikermonda. Az ,,A cso­daszarvas-monda ismeretlen új változatai a Tárih-i Üngürüszben” című szakaszunkban — ahol pontról-pontra egybevetettük a két mondát — megfigyelhettük, hogy az egy­bevetés 8. pontja a két mondában csaknem teljesen megegyezik: az első mondában „az őstestvérpár a szentélybe zárkózik”. A meotiszi mondában: „az őstestvérpár népével együtt... a meotiszi ingoványok közé vonul”. A két esemény tartalmilag fedi egymást. És ez nem lehet véletlen. A Meotiszba köl­tözésben a szentélybe vonulás valamiféle változatát kell látnunk. De miként azonosítható ez a két merőben különböző, sőt ellentétesnek látszó cse­lekmény? Miképpen szolgálhatja Meotisz ugyanazt a célt, mint a szentélybe zárkózás? És egyáltalán: miképp idomulhatott a monda tökéletesen a Meotiszhoz? Mert noha alig kétséges, hogy olyan nép alakította ki az új változatot, amely Perzsiából Meotiszba költözött és Perzsiából magával hozta a mondát, ez még nem ad választ a monda mó­dosulásának mikéntjére és jellegére. Nem vitás, hogy a magyarázatot csakis a Meotisz sajátos fekvéséből, földrajzi viszonyaiból nyerhetjük. E viszonyok legjellemzőbbje: a terület csaknem tökéletesnek mondható zártsága; Meotisz épp ennek révén vált al­kalmassá a monda magához ragadására, magához idomítására. A Meotisz területének ez a zártsága ugyanis megegyezik a szentélybe húzódás egyik lényeges elemével, a világtól való elzárkózással; láttuk, éppen ez teszi lehetővé Magor és Hunor felkészülé­sét az égből nyert hivatás teljesítésére. A színhely világtól való elzártsága tehát a mon­da nélkülözhetetlenül fontos eleme, alapeleme, s ennek révén cserélődött fel a szent­ély a mocsárral aszerint, ahogy azt a megváltozott történeti körülményekhez való igazodás szükségessé tette. A mondái színhely áttelepítése a szentélyből az ingoványok közé ily módon megtör­tént, az új színhely azonban minden egyéb vonatkozásban különbözött az őstestvérpár iráni szentélyétől, s ami a legfőbb: Hunor és Magor nem magában vonult be ide, de népével együtt, vagyis ők oly módon zárkóztak el a világtól, hogy népüket is magukkal vitték az elzártságba és továbbra is népükkel éltek együtt, nem pedig az elmélyült felkészüléshez szükséges teljes személyi elszigeteltségben. A színhelyváltozás tehát óhatatlanul magával vonta a mondái cselekmény módosítását. A monda lényegi tartal­ma azonban nem változott, mivel a csodaszarvas által kijelölt feladatra való felkészülés nem változhatott, nem maradhatott ki anélkül, hogy az ősmonda ne alakuljon át egy merőben új mondává. Az eltérés így a felkészülés módjában következett be. A fel­készülés itt már nem a személyes tudásszerzés, nem az egyéni képességek kibontakoz­tatása, azaz a vezéri szerepre, uralkodásra való felkészülés, hanem a nép kollektív erőgyűjtése, megerősödése, létszámának felgyarapítása. Ez a Meotiszba vonulás értel­me. És Meotiszt valóban csak akkor hagyják oda, mikor már „igen erős néppé kezdtek növekedni és ez a vidék már sem befogadni, sem táplálni nem fudta őket”. Ősi jelképiség Magor és Hunor öt évig él a szentélyben. Nem tudjuk, miért éppen öt évig tartóz­kodnak ott: az éveknek ez az ötös száma merő esetlegességnek látszik. Fel kell azon­ban figyelnünk rá, hogy a később kialakuló meotiszi ikermondában is öt évi időtartamra vonulnak a Meotiszba. A két monda fentebb jelzett tartalmi egybevetésének 9. pont­jában az első monda szerint: „Öt évig éltek a szentélyben”. A harmadik monda szerint: „Öt évig éltek az ingoványok között”. Feltűnő, hogy a két mondában — noha a történelmi és földrajzi körülmények el­térőek — ennyire pontos az egybeesés s mindkettőben egyaránt öt—öt év a világtól való elzárkózás időtartama. Ez semmiképpen sem magyarázható véletlennel, s aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy az elzárkózás öt évi időtartamának a mondában valami­féle különös jelentése van, amit már nem ismerünk. És hogy itt valóban a hagyomány­­őrző erők működéséről van szó, bizonyítja, hogy a monda még az ellentmondásba keveredés árán is ragaszkodik az öt évi időtartamhoz. Az ellentmondás a megváltozott körülmények folytán átalakult feladatteljesítésből fakad. A Meotiszban, mint erre már rámutattunk, már nem az egyéni tudásszerzés és képességfejlesztés a felkészülés módja, hanem a népi erőgyarapítás és létszámgyarapo­dás. Ámde öt esztendő miképpen lenne elegendő arra, hogy a népesség száma megsok­szorozódjék? Az öt évhez való ragaszkodás tehát képtelenségekhez vezet és komoly zavarokat okoz; ésszerű volna a megváltozott körülményeknek megfelelően módosí­tani az eredeti időhatárokat is, mondjuk ötven vagy éppen ötszáz évre. Ám a monda­képződés mégis hozzátapad az öt évi időtartamhoz és ezáltal számunkra akaratlanul felfedi, hogy az iráni csodaszarvas monda öt éve ősi jelentésű, megszeghetetlen ha­gyomány. A mondaképződés maga is észleli-érzékeli az ily módon keletkező zavart és azt a következőképpen próbálja áthidalni: miután Hunor és Magor az öt év letelte után kijönnek az ingoványok közül, rátalálnak Bereka fiainak gyermekeire és Dúl ki­rály lányaira, elragadják őket és velük együtt visszatérnek az ingoványok közé, és csak miután „hosszabb ideje" ott élnek és megsokasodnak, hagyják el ismét Meotiszt. Vagyis a szentélybe húzódás mintájára történő mocsárba zárkózás sajátos módon meg­kettőződik, hogy eképpen az öt esztendei mágikus keret s az öt év utáni világba visz­­szatérés hagyománya is megmaradjon, s mégis lehetővé váljék a nép megerősödése, jelentős létszámgyarapodása. Világossá válik ily módon, hogy az öt évi időtartam ötös száma jelképes tartalmú. A nagy kérdés azonban az: mi ez a mágikus tartalom s miért éppen öt év szükséges az égiek által meghatározott felkészülési feladat teljesítéséhez? A kérdés megfejthetetlennek látszik, kikövetkeztethető megokolása azonban eléggé kézenfekvő. A tizes számrendszerrel élő népek számára — eleink is ezt a számrendszert használ­ták — a tíz a számok teljessége, mégpedig azért, mert az ősidőkben, a kezdet kezdetén a két kéz tíz ujja volt a számolás alapja, épp ezért alakult ki a tizes számrendszer: itt a számok betetőződését, teljességét jelző tizes számnál nincs nagyobb szám; ennél több már csak ismétléssel kifejezhető. Következésképp — átvitt értelemben — a tíz a tel­

Next

/
Thumbnails
Contents