Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-04-01 / 4. szám

10. oldal

«imAKökt

1982. április hó

jesség, az öt pedig a teljesség fele. Példánkra alkalmazva ezt, a következő képet kapjuk: az égiek által követelt grandiózus feladat két részre oszlik: felkészülésre és végrehajtásra, megvalósításra. A felkészülés tehát a teljes feladatnak a fele, matematikai megfelelője pedig a teljességet kifejező tizes szám fele, vagyis öt, azaz — az itt szükséges időtartam megjelölésére alkalmazva — öt esztendő.

A mágikus öt évnek ez tehát a jelentése. Meglehet azonban, hogy az ötös számnak ez a jelentése a mágikus gondolkodásban még egy sajátos értelmezéssel is kiegészül. A szentélybe vonulás, az aszkézist követelő önmegtartóztatás és elmélyülés, ha feladatvállalásból fakad, rendszerint fogadalomtétellel jár együtt. Az ünnepélyes fogadalomtétel egyik nélkülözhetetlen mozzanata pedig az esküre emelt kéz öt ujjú egysége.

A szentélybe zárkózáshoz fűződő öt év tehát az égiekkel szemben vállalt küldetés teljesítésére szóló fogadalmat jelent. Ez pedig megszeghetetlen.

Szkítái Meotisz másává alakul

A szentélybe zárkózással azonos értelmű Meotiszbe költözés ezek szerint egyfelől hagyományőrzésből, a mondái hagyományhoz való ragaszkodásból, másfelől a változó színhelyhez való alkalmazkodás kényszerétől kiváltott hagyománymódosulásból fakad. S hogy e valóságszülte, szükségesnek minősíthető hagyományromlás valóban az eltérő körülmények hatására jött létre, meggyőzően tanúsítja, hogy a mondában nem is egy, de két megkettőződés fordul elő. Míg az ősgeszta első csodaszarvas mondájában a cselekmény viszonylag rövid időn belül pereg le — a szentélyt elhagyó Hunor ugyanis egy rövid késleltető mozzanat után teljesíti küldetését —, a harmadik mondában Meotisz után még sokáig folytatódik a veszteglés s késik a küldetésteljesítés. A meotiszi csodaszarvas monda ezt a színhely és a cselekmény megkettőzésével hidalja át. Bármilyen furcsa is ez, a monda a késés folytán rákényszerül a színhely megismétlésére s a Meotisztól merőben eltérő arculatú szkíta pusztaság a mondái átalakulás során amolyan második Meotisszá alakul át, Meotisz sajátos tükörképévé. Meotiszról ugyanis krónikáinkban azt olvashattuk: ,,A meotiszi vidék Persis tartománnyal határos, és egy gázlón kívül mindenfelől tenger veszi körül... Nehéz odamenni és kijönni onnan.” Vagyis: Meotisz legsajátosabb vonása, hogy mindössze egyetlen úton közelíthető meg. Különös módon csaknem ugyanezt halljuk Szkítiáról. „Szkítia ország hosszúsága állítólag háromszázhatvan stádium — írja a Chronica Hungarorum —, szélessége százki lencven. Olyan védett a fekvése, hogy egyetlen helyen egy igen kicsiny gázlón keresztül van csak odavezető út." Vagyis Szkítia — Meotisz nagybani mása.

A mondaképződés folyamatában tehát a mondaképző erők a két történeti színhelyet egymás képére alakítják s ilymódon a kettőt egyetlen színhely vetületeivé formálják.

A színhellyel együtt „megkettőződik” a cselekmény is. Meotiszba a küldetésteljesítés érdekében vezeti be Hunort és Magort a csodaszarvas: a terület zártsága lehetővé teszi az erőgyarapodást. Az eredmény: annyira megsokasodtak, hogy Meotisz már „sem befogadni, sem táplálni nem tudta őket”. Ugyanez ismétlődik Szkítiában: „A világ hatodik korszakában tehát a hunok megsokasodtak Szkítiában, mint a tenger partján a föveny.”

Mindebben a hagyományőrző erőknek a mondaképző erőkkel való tusakodását kell látnunk a megváltozott történeti-földrajzi viszonyok közt, annak érdekében, hogy a mondái hagyományt az új viszonyokhoz idomítsák.

És itt közbevetőleg ki kell térnünk néhány megválaszolatlan kérdésre, mivel e mozzanatok felfejtése nélkül az ősgeszta egyes elemei homályban maradnának.

Nimród eltűnéséről: a mondái cselekményből

való rejtélyes kiválásáról

Láttuk, Nimród, az ősapa, az első csodaszarvas mondában személyesen is színre lép, méghozzá az események cselekvő részeseként: ő maga vezeti fel fiait a csodálatos vadászat színterére, annak a helynek a közelébe, ahol a vad nemsokára felbukkan.

„Egy nap Nemród vadászatra ment — tudósít az ősgeszta — és magával vitte fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vaddal találkozott s azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte.”

Nimród közvetlen szerepe a mondában mindössze ennyi.

Szerfölött furcsa szerep. Nimród, a nagy király, aki „hatalmas vadász vala az Úr előtt”, olyan cselekményt indít el itt, amelynek további alakításában neki már semmi része sincs, olyan vadászatot, amelyben ő maga, a legnagyobb vadász, nem vesz részt s szerepe mindössze a felvezetésre szorítkozik. Ez így roppant sután hat. A felvezetői szerepre, úgy vélhetnénk, bármilyen mellékfigura megfelelne. De ha már valamilyen ismeretlen okból szerepelnie kellett, úgy miért marad ki már a legelején a mondái cselekményből?

Első pillanatban arra gondolhatnánk: esetleg valami hiány támadt itt a szövegben, vagy a mondaképződés folyamán Nimród a továbbiakból valahogyan kifelejtődött. Ám erről szó sem lehet: a monda gondosan leköti ezt a szálat: Nimród a nevezetes helyen egy közönséges („elejtendő”) vad nyomába eredve szándékosan hagyja magára fiait, vagyis:

a) Kivezeti fiait a csodálatos vad felbukkanása színterének közvetlen közelébe;

b) Sietve magukra hagyja őket.

A szó szerinti szövegből nem érthető: miért kell felvezetnie a fiúkat s miért kell magukra hagynia őket, továbbá, miért kárhoztatja a monda a roppant tekintélyű Nimródot efféle alárendelt jellegű mellékszerepre, epizódszerepre?

Mindenekelőtt azt kell látnunk, Nimród szerepe nem véletlen jellegű; az őstestvérpár felvezetése céltudatosan történik: Nimród tudja, hogy a csodálatos vad a jelzett helyen fel fog bukkanni a fiúknak, tehát tud a természetfölötti erők végérvényes elhatározásáról, közbeavatkozásáról, arról, hogy elrendelik a Kárpát-medencébe való visszatérést s ő maga is elő akarja segíteni mindezt, ezért vezeti fiait a csodálatos vad felbukkanásának helyére, ilymódon konkrétan és jelképesen is utat mutatva fiainak és mintegy meghatározva azok további sorsát.

így világossá válik: a felvezetői szerep szükségszerűen az apáé és mágikus királyé, egyben az elődé is, akinek feladata a példaadás és útmutatás. Mágikus hatalma s az égiekkel való kapcsolata révén viszont Nimród pontosan előre tudja, mi fog történni: a csodálatos vaddal való találkozás sorshatározó lesz a két testvér és népe számára, ő maga pedig nem lehet részese sem a szentélybe zárkózás útján történő felkészülésnek, sem a hazatérésnek, a továbbiakban tehát csak tétlen szemlélőjévé válna az eseményeknek, vagyis további jelenléte önmagához és sorsához, hivatásához méltatlan szerepre és tétlenségre kárhoztatná, ez pedig az ősi szkíta hit szerint rosszabb a halálnál; Nimród tehát nem lehet ott a csodálatos vad alakjában megjelenő égi küldöttel való találkozásnál s ezért kell sürgősen eltűnnie.

A fentebbi rövid és furcsa szövegrész hátterében, mint látjuk — éppúgy mint az ősmonda további részeiben — sajátos ősi tartalmak rejtőznek. A pársoros szövegrész rendkívül bonyolult feladatokat old meg. Nimród, a mágikus király nem maradhat ki teljesen a cselekményből, mert ezáltal azt mintegy hiteltelenítené, másfelől a tényleges cselekményben (?. jelzett okok miatt) nem vehet részt. Ezt a dilemmát a monda a következőképpen oldja meg: „Nimród egy elejtendő vaddal találkozott s azonnal a nyomába eredt és üldözni kezdte.” Vagyis Nimród, a nagy vadász, a vadat megpillantva, vadász módra cselekszik s így presztízsveszteség nélkül mentesülhet a csodálatos vaddal való találkozástól.

Miképpen értesült Hunor arról, milyen üzenetet hozott az égi vad?

A csodálatos vad nem szólal meg és — megjelenésén kívül — semmilyen jelet nem ad. Az első mondában az őstestvérpár némi tanakodás után mégis felfogja az égiek üzenetét. A második mondában pedig Hunor azon nyomban megsejti, mihelyt a vad felbukkan, hogy miféle üzenetet hozhatott:

„Ha ezt a vadat elejtem — mondja —, ebben az országban sikerül elérnünk a nyugalmat, de ha nem sikerül elejtenem, sorsszerűén el kell foglalnunk Pannonija tartományát, melyről (kedvező) híreket kaptunk!”

Ha ugyanis a vad elejthetetlennek bizonyul, elejthetetlensége (sérthetetlensége) égi voltát bizonyítja; égi küldöttként viszont nem hozhatott más üzenetet — nem tudjuk, miért? — mint azt, hogy el kell foglalniok Pannoniját.

Külön érdeklődésre tarthat számot az a megjegyzés, hogy Hunor hazánk területéről híreket kapott, de erre később térünk ki.

A vad csakugyan eltűnik, s Hunor még félreérthetetlenebbül fogalmaz. De a szöveg különleges érdekességei miatt adjuk át itt a szót a krónikának:

„A vad pedig menekült, s amint egy másik törzs (tartományának) határához értek, Hunor már-már megközelítette, ámde azon a helyen, ahol zsákmányul kellett volna esnie, a vad eltűnt szeme elől. Hogy hívják és mifajta, nem tudta.

Amikor Hunor ezt a helyzetet látta, így szólt a mellette levő előkelőségekhez: „Ez nem véletlen dolga. Ez jel és útmutatás nekem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk. Énnek az az orvossága és gyógyszere (megoldása), hogy más országban (Pannonijában) kell letelepednünk”.

Az ősgeszta konkrét szövege tehát semmilyen támpontot nem ad számunkra annak megértéséhez, miből fejtette meg Hunor ilyen nagy határozottsággal a vad által hozott üzenetet. Mi több, a szövegből különös ellentmondás ütközik ki: Hunor nem tudja minek nevezik a vadat és milyen fajtához tartozik, tehát még azt sem, miféle vad, jeltelen üzenetét azonban mégis pontosan tudja.

A megfejthetetlennek tetsző talány megoldása elképesztően egyszerű: magából a helyzetből, illetve annak előzményeiből fakad: Hunor csak akkor tudhatja — és azért tudja —, hogy a csodálatos vad révén a mágikus hatalmak a Kárpát-medencébe való visszaköltözésre utasítják, ha az égiekkel szemben nincs semmilyen más mulasztása és így azoknak semmilyen más utasítása nem lehet számára. Következésképp Hunor már a csodaszarvas felbukkanása előtt megszállottja a Magyarországba való visszaköltözésnek, ámde noha ez áll életének, törekvéseinek központjában, mégsem tanúsít kellő erélyt a feladat végrehajtására való felkészülésben, súlyos mulasztások terhelik, késedelmeskedik, s ezért kerül sor a csodaszarvas küldetésére, az égiek figyelmeztetésére. A csodálatos vad felbukkanása és eltűnése tehát minden egyéb jel nélkül is félreérthetetlen kinyilatkoztatás Hunor — illetve az őstestvérpár — számára, hogy az égi hatalmak szerint eljött az idő a nagy feladatra való felkészülésre és nincs helye a további késedelmeskedésnek.

Aligha lehet kétséges, hogy ezeket a szövegbe rejtett s annak háttérvonulatait alkotó titkos tartalmakat a régmúltból eredő ősgeszta későbbi átírója, átültetője sem értette, s nem is érthette, még kevésbé érthette a későbbi latin szöveget törökbe átültető-átdolgozó Terdzsüman Mahmud, akit még az ura, I. Szulejmán számára történő aktualizálás kényszere is nyűgözött. Annál nagyobb tisztelet Mahmudnak és fordító-átíró elődeinek, hogy az ősgeszta legfontosabb őstörténeti szövegrészeinek lehetőségig hű visszaadására törekedtek s a hagyományőrzés szándékától áthatva eredeti mivoltában őrizték meg a mondái őshagyományok rég elhomályosult jelképszőtteseit.

Mégis felvetődik a kérdés — noha következtetéseink logikailag cáfolhatatlanok —; alátámasztja-e történeti adat, hogy Hunor már a csodálatos vad felbukkanása előtt készült rá, hogy népével együtt visszaköltözzön a kárpátmedencei hazába?

Maga az ősszöveg szolgáltat erre bizonyítékot.

Volt-e kapcsolat a keletre távozott magyarok és az itthoniak között?

Kérdésünkre egyértelmű a válasz: Magor és Hunor népe már ősidőkben is kapcsolatot tartott a hazaiakkal. Maga az ősgeszta tanúsítja ezt. Fentebb idézett szövegében ugyanis maga Hunor mondja, hogy Pannonia tartományból ,,kedvező híreket kaptunk"1.

Kérdés: kiktől kapták ezeket a híreket, és miféle híreket?

Hunor világosan megmondja, hogy a hírek Pannóniából érkeztek, tehát a híreket Pannóniából, azaz hazánk területéről küldték. Pannóniában pedig — miként ezt ugyancsak az ősgesztából tudjuk — velük azonos nyelven beszélő népet találtak. Kézenfekvő hát, hogy a híreket a velük azonos nyelven beszélő nép tagjai küldték.

Mármost mit tartalmazhattak ezek a hírek?

A szövegből félreérthetetlenül kihámozható a Pannóniából érkezett hírek tartalma is. A szövegösszefüggések árulják el ezt: a hírek kétségkívül Pannonia visszafoglalásának kedvező lehetőségeit ecsetelték, hiszen a szövegrészek között oksági kapcsolat — logikai összefüggés áll fenn; ezért mondja Hunor, hogy ha a csodaszarvast nem sikerül elejtenie, el kell foglalniok Pannóniát, amelyről (kedvező) híreket kaptak; e szövegrész három összetartozó logikai elemből áll: a) ha erre vonatkozó mennyei jelt kapunk — b) el kell foglalnunk Pannóniát — c) (ennek lehetőségéről amúgyis) kedvező híreket kaptunk.

Racionálisan nézve, ez a logikai kapcsolódási sor bízvást megfordítható a következőképpen: a) otthonról kedvező híreket kaptunk Pannonia visszafoglalására — b) ha a természetfölötti hatalmaktól is jelt kapunk ennek elkerülhetetlenségéről — c) úgy a feladatot végre kell hajtanunk.

Racionális szemszögből tehát a kiindulópont, a fő mozgató erő a hazulról érkezett üzenet lehetett, s az égiek az üzenet megérkezése után küldték mennyei követüket, a csodaszarvast. Mi több, ezt a sorrendet az ősgesztai szöveg is igazolja: Hunor a csodálatos vad megjelenésekor mondja e szavakat, a hazai híreket ezt megelőzően kapták.

A két különszakadt népcsoport rendszeres érintkezése más történelmi tényekkel is igazolható.

Példánk óhatatlanul emlékeztet történetünk egy félévezreddel későbbi mozzanatára. Árpádék 896 évi honvisszafoglalását is egy hasonló mozzanat előzte meg: székely véreink — miként ezt középkori krónikáinkból tudjuk — a honvisszafoglalók elé siettek.

„Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai — írja krónikájában Kézai Simon mester —, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannóniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein elébük ménének s Pannóniát együtt meghódítván, abban részt nyertek.”

Ámde miként siethettek a székelyek Ruthénia határairól Árpád hadai elé? Ha előre tudták, hogy jönnek. (Kézai ezt világosan megírja.) A két nép tehát már előzőleg érintkezett egymással. így kellett lennie ennek már Hunor idejében.

Meggyőzően bizonyítottnak tekinthető tehát — ami egyébként is természetes —, hogy a keletre szakadt magyarok már az ősidők óta kapcsolatot tartottak a hazaiakkal. S aligha vetjük el a súlykot, ha azt állítjuk, hogy az érintkezés rendszeres volt. „A törköknek előbb említett népéhez — írja a X. században Bíborban született Konstantin (A birodalom kormányzása 135-) —, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök (magyarok) mostanáig küldenek ügynököket és meglátogatják őket és gyakran hoznak választ tőlük ezeknek.” Az érint-