Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-02-01 / 2. szám

10. oldal

«ITTVAKÖHT

1982. február hó

zanul mérlegelték”, az nem lesz “túlságosan nagyszabású”, és meg tudnak birkózni vele, ha szükséges.

Peking jól számított. Moszkva csak február 18-án reagált nyilvánosan, és abban az értelemben, hogy a Szovjetunió “eleget fog tenni vállalt kötelezettségeinek”. Ez, mint kiderült, a szovjet szállítmányok, légi szállítási segítség és légi felderítés jelentős növelését jelentette, mely mind a VSZK védelmét támogatta, anélkül, hogy megkockáztatta volna a közvetlen szovjet beavatkozást.

BEVETETT HADERŐ: A kínai sajtó az “ellentámadásban” részt vevő összes NFK-alakulatokat állhatatosan “határőröknek” nevezte, mint ahogy az az 1962-es kínai —indiai háborúban történt. Ez egyszerűen nem igaz. Kína tizenegy katonai körzetéből a jelentések szerint tíz járult hozzá haderejével a “Déli Fronthoz”, bár a többséget a csengtui, kuangcsoui, fucsoui és vuhani körzetekből vonták össze.

A Hszinhua hírügynökség bőséges bizonyítékkal szolgált, hogy fő csapattestek hajtották végre a támadást, mivel filmtudósításokat bocsátott ki olyan fegyverekről, mint a 130 és 122 milliméteres tüzérségi ágyúk, 140 milliméteres sorozatvetők, pontonhidak és 62-es könnyűtankok — melyeknek egyikével sem rendelkeznek a tartományi vagy határőr-egységek. A műszaki alakulatok, melyek utat nyitottak az előrenyomuláshoz, lényegében mind a fő haderőkhöz tartoznak, akárcsak lényegében az összes tankhadosztály. A tartományi és milícia-egységek valóban fontos szerepet játszottak a hadműveletben. Nemcsak megvédték a kínai területet a VNH rohamai ellen, hanem részt vettek az előrenyomulásban is, hátvédül szolgáltak, hadtáp- és munkafeladatokat láttak el.

A bevetett kínai haderőre vonatkozólag különféle becslések vannak, de általában megegyeznek abban, hogy nyolc csapattestet (körülbelül 20 hadosztály), valamint támogató egységeket vontak össze a határ közelében. A rendelkezésre álló NFH- haderő feltehetőleg 300.000 katonát, 700 — 1000 repülőgépet, körülbelül 1000 tankot és legalább 1500 egységből álló nehéztüzérséget tett ki. A hadműveleti erők többségét (elsősorban a tankokat és gyalogságot) és a légierő egészét tartalékolták. A kezdő támadást hat vagy hét hadosztály hajtotta végre, melyhez később talán még négy csatlakozott. A harc tetőpontján, március elején körülbelül 80.000 kínai katona tartózkodott Vietnam területén, melynek nagy részét Lang Son ostrománál vetették be.

A támadással szemben a vietnamiaknak kezdetben csak körülbelül 75.000—100.000 fős határőrsége és milíciája volt. Mint kiderült, ezek sokkal jobban képzettek, felszereltek és vezényeltek voltak, mint azt bárki is várta. Makacs ellenállást fejtettek ki, mely lehetővé tette, hogy erősítés érkezzen Laoszból és délről — mely utóbbit részben szovjet repülőgépek szállítottak a helyszínre.

A haditengerészet és légierő feltűnően hiányzott a háborúból, s talán ez mutatja legvilágosabban mindkét fél szándékát, hogy korlátozzák a háború kiterjedését. Több jelentés érkezett a kínai légierő taktikai rajtaütéseiről az első napon. Február 24-én azonban mindkét fél cáfolta azt a híresztelést, hogy Haiphongot bombázták, és a kínai szóvivő hozzátette: “A kínai légierő nem vesz részt a háborúban, és csak a határvidéken folyik a harc. ”

STRATÉGIA ÉS TAKTIKA: A hadműveletek tényleges lefolyásáról nagy vonalakban tájékoztatott a hongkongi sajtó. A kínai és a vietnami újsághírek alapos elemzéséből részletes képet nyerhetne egy hadtörténész, aki ismeri az illető nyelveket,

birtokában van a szükséges forrásoknak, taktikai térképeknek és türelemnek, de egy ilyen tanulmány meghaladja ennek a cikknek a kereteit. Két alapvető benyomás alakult ki eddig az újsághírekből.

Először is, mindkét fél viselkedését az a szándék formálta, hogy az ellenségeskedést térben és időben korlátozzák. Ezért mindketten biztos hátországot élveztek, és a háború csak kétdimenziós szárazföldi csata volt. Mivel a harci cselekmény sűrű növényzettel borított és egyenetlen terepre korlátozódott, egyik félnek sem igen volt indítéka, hogy próbára tegye a másik légvédelmi erejét. A hatásos taktikai légi támogatás nehéz volna ilyen terepen még az olyan erők számára is, amelyek jól fel vannak szerelve és ki vannak képezve erre a célra. A hegyekben légvédelmi egyensúly állt fenn, ahol a VNH-t védte szovjet gyártmányú mozgó légvédelmi rendszere. Az NFH-nak csak egy bevethető földlevegő rakétája (FLR) van — a CSA-1 “Vörös Zászló 4.” —, amely a szovjet SA-2 (Guideline) egy változata. Hordozható ugyan, de taktikailag nem mozgékony. A kínaiak védelmi ernyőt állítottak fel ezekből a VSZK határán az “ellentámadás” előestéjén. Feltehetőleg nem véletlen, hogy a CSA-1 hatósugara körülbelül 50 km, és a kínai egységeket úgy utasították, hogy ne hatoljanak 50 km-nél mélyebben Vietnam területére.

A második benyomás, hogy a harc rendkívül változékony volt. Az NFH nem foglalt el és nem pacifikáit előőrsei mögött egy tartósan ellenőrzött zónát, vagy nem is akart. Bár először vagy 26 helyen lépték át a határt, a kínai támadás körülbelül öt alapvető cél ellen irányult — Lai Chau, Lao Cay, Ha Giang, Cao Bang és Lang Son megyeszékhelyek ellen. Az NFH főútvonalakon haladt előre, útközben foglyul ejtette a lakosságot, és elfoglalta a hírközlési központokat. A harc legnagyobb része a környező magaslatokért folyt, ahonnan ellenőrzés alatt lehet tartani ezeket a “vonalakat és pontokat a térképen”. Hogy a kínaiak nem vonták ellenőrzésük alá a teljes senki földjét fővonalaik között, az világosan kiderül azokból a kínai jelentésekből, melyek szerint a vietnamiak támadásokat hajtottak végre Kínán belül az “ellentámadás” egész ideje alatt. Egy esetben “rengeteg” VNH-katona hatolt be Napo megyébe, Kuanghsziba február 27-én — azon a napon, amikor kissé délebbre megkezdődött a Lang Sonért folyó harc.

Mindkét fél a rajtaütéses és meglepetésszerű könnyű gyalogsági taktikát alkalmazta, melyről joggal híresek. Mikor a kínai támadás február 17-én hajnali 5 órakor megkezdődött, több ezer NFH-gyalogos és utász már beszivárgott Vietnam területére, hogy elvágja a kommunikációs kapcsolatokat, elpusztítson bizonyos kijelölt létesítményeket, és biztosítsa az átkelőhelyeket.

Az NFH új színt vitt a régi taktikába azáltal, hogy könnyű, 62-es típusú tankjait “átszivárogtatta” a határon keresztül, látszólag “áthatolhatatlan” terepen február 17-én. Az NFH abban is tartotta magát hagyományaihoz, hogy igyekezett a határvidék lakosságával, különösen a nemzeti kisebbségekkel nagylelkűen és barátságosan bánni. Valóságos propagandaözönt indítottak erről a kérdésről, és olyan jelentések is érkeztek, hogy a kínaiak néhány hegyi törzset fel is fegyvereztek. Mindenesetre az NFH erőteljes Vietnamellenes érzelmeket kavart a kisebbségek körében. Ez a fajta politikai hadviselés szinte szabványos az NFH- nál. Mindezeket a taktikai módszereket (a könnyűtankok kivételével) alkalmazták India ellen is 1962-ben.

Számos hagyományos ütközet is előfordult, és ezekben az NFH nem

szerepelt valami jól. Lao Cai, Dong Dang és Cao Bang vietnami védői feltartóztatták a kínai rohamot, a támadó nagyfokú tüzérségi fölénye ellenére. A sorsdöntő csatát Lang Son ostroma jelentette, mely már kezdetben olyan jelentőségre tett szert, hogy az nem tulajdonítható kizárólag katonai fontosságának. Lang Son körülbelül húsz kilométerre fekszik a “Barátság-szorostól”, Hanoitól pedig 130 km-re, és csak rajta keresztül lehet behatolni a Vörös-folyó deltájába a történelmileg kialakult inváziós útvonalon, északról. A vietnamiak, akik lassanként saját utánpótlási vonalaikhoz vonultak vissza, könnyűszerrel megerősíthették a várost, mely régóta fel volt készítve, pontosan erre az eshetőségre számítva.

Lang Son kínai bekerítése február 27-én kezdődött egy tankgyalogsági rohammal, melyet tartós tüzérségi tűz előzött meg a Khau Ma Son magaslatról, a várostól északra. A következő napokban az ezred méretét megközelítő NFH-egységek közelítettek Lang Son lejtőin minden irányból, gyakran éjszakai közelharcban. Maga Lang Son ellen március 2-án kezdődött a roham, miközben a környező magaslatok egy részéért még folyt a harc. A következő három nap a legöldöklőbb fajta küzdelemmel telt, mikor a védőket házról házra, bunkerről bunkerre, alagútról alagútra verték ki. “Lang Son elestét” már február 27-én bejelentették, és utána szinte naponta. A Hszinhua egy fényképet bocsátott közre, mely “igazolja” a bevételt március 3-án, de a harc még két napig folytatódott.

A 413-as számú magaslat elfoglalásával, a várostól délnyugatra, március 5-én 14.40-kor, az NFH végül ellenőrzése alá vonta Lang Sont, és megnyitotta az utat a delta felé. Alig négy órával később a kínai kormány bejelentette: “A kínai határőrcsapatok elérték a számukra kitűzött célt... (és) 1979. március 5-től kezdődően az összes kínai határőrcsapat visszavonult kínai területre. ” A teljes visszavonulás tíz napot vett igénybe. A VNH épp csak olyan közelről követte őket, és épp csak annyit tüzelt a kínai utóvédre, hogy eleget tegyen a látszatnak. Szemlátomást nem igyekeztek a visszavonulást lassítani, vagy ellentámadást provokálni, mint ahogy a kínaiak sem igyekeztek Vietnamban ragadni az esős évszak beálltakor.

KATONAI EREDMÉNYEK

VESZTESÉGEK: Március 5-ére mindkét oldal eléggé “megbűnhődött”. A rémisztő statisztikák nagyon különbözőek, természetesen a forrástól függően. A Hanoi Rádió azt állította, hogy 45.000 kínai halott és sebesült volt, de nem közölt adatokat a vietnami veszteségekről. Hanoival szemben, mely hatalmas kínai veszteségekről beszélt az első naptól fogva, Peking rendkívül visszafogott volt az elesettekről szóló tudósításban mindkét felet illetően. Az egyetlen “hivatalos” kínai adatközlést május 2-án hozták nyilvánosságra, az NFH helyettes vezérkari főnökének, Vu Hsziu-csüannak egy francia katonai küldöttség számára adott interjújában. Vu 50.000-re becsülte a vietnami veszteséget, melyből “sokkal több” a halott, mint a sebesült. Szerinte az NFH 20.000 fő veszteséget szenvedett, melynek kevesebb mint a fele esett el. Egy “szavahihető kínai forrás” azt közölte George Biannickal, az AFP munkatársával, hogy egy március 16-án megrendezett pártgyűlésen Teng Hsziao-ping bejelentette: a becsült vietnami veszteség 37.000 halott, 7000 sebesült és 5000 fogoly. Ezzel szemben más kínai források egyöntetűen körülbelül 10.000 főre becsülték a halottak számát mindkét oldalon. A Tengnek

tulajdonított adatok lényegesen magasabbak még annál is, amit a hongkongi sajtó állít. Majdnem minden egyéb forrás csak egy —kétezerre teszi a vietnami foglyok számát. Állítólag egy “háttérinformációt szolgáltató kiadvány”, melyet március 3-án terjesztettek magas rangú kínai vezetők között, azt tartalmazza, hogy a kínai és vietnami veszteségek “körülbelül egyformák” voltak, és hogy az NFH-nak “nem sikerült modern háborút vívnia”.

A statisztikák egyszerűen túl ellentmondásosak ahhoz, hogy bizonytalan becsléseknél többet engedjenek meg. Mindent együttvéve legalább 30.000 VNH- és NFH-katona halt meg február 17. és március 15. között. Az összes halottak és sebesültek száma, a polgári lakosokat is beleértve, minden bizonnyal meghaladta a 75.000-et. A vietnamiak azon állítása, hogy kb. 100 NFH- tankot semmisítettek meg a határnál a háború első napjaiban, elfogadhatónak tűnik.

A kínaiak, akik tartózkodóak voltak a véráldozat tekintetében, lényegében hallgattak a megsemmisített vagy elfoglalt hadfelszerelésről. Eltekintve néhány elfoglalt páncélozott járműre és nehézfegyverzetre vonatkozó homályos utalástól Lang Sonnál, csak két fényképet közöltek kilőtt VNH-tankokról — mindkettő ósdi T —34-es volt. A kínaiak egyáltalán nem reagáltak azokra a híresztelésekre, hogy a műszaki hírszerzés tekintetében ők vitték el a pálmát, mivel elfoglaltak három SA —6 (Gainfull) FLR-tüzelőállást, teljesen sértetlen felszereléssel.

NFH-HADMŰVELETEK: Az említett “háttérinformációt szolgáltató kiadvány” arra utal, hogy a kínai vezetés némiképp elégedetlen volt a hadművelet katonai oldalával. Az egészen biztos: a terep bármiféle hadsereget rákényszerített volna, hogy a gyalogságra támaszkodjon, de a politikai kényszer és a technikai fogyatékosságok okozták elsősorban, hogy az NFH “nem volt képes modern háborút vívni”.

Lényegében semmit nem tudtunk meg a kínai vagy a vietnami légierőről és haditengerészetről, sem abbéli képességünkről, hogy tevékenységüket összehangolják a szárazföldi csapatokkal. Mint láttuk, a politikai tényezők és a légvédelmi erőegyensúly távol tartotta mindkét légierőt a hadszíntérről. Megállapíthatjuk, hogy az NFH könnyűgyalogsága és műszaki alakulatai továbbra is kitűnőek. Bizonyos javulást láthattunk az egyesített fegyvernemek által végrehajtott hadműveletekben, különösen a nagyszabású tüzérségi támogatás koordinálásában. Mindent összevetve azonban, alapjában véve a kínaiak csak bevonták a könnyűtankokat és nehéztüzérséget ugyanabba a taktikába, amit Indiában használtak 1962-ben, 1951 elején Koreában, és a polgárháború későbbi szakaszaiban. Sőt a tankok, a tüzérség és az általuk szükségessé váló “hadtápfarok” talán még le is lassította az NFH előretörését, mivel nagymértékben a főútvonalakhoz kötötte.

Lang Son ostroma viszonylag szokatlan fajta harc volt az NFH számára, és a hagyományos “harapófogó” és a “megosztva megsemmisítés” harcmodorát alkalmazták. A kínai tankok és tüzérség létfontosságú szerepet kapott Lang Sonnál, ahol úgy tűnik, elég jól alkalmazták őket.

A kínai hadtáp működése megfelelőnek látszik, de aligha korszerűnek. A teherautós szállítást kiegészítette a jünnani és kuanghszi milícia, melyet hagyományos hadtápszerepükben vetettek be, továbbá a “fronttámogató csoportok”, melyeket a fennmaradó polgári lakosságból alakítottak a helyi pártbizottságok. Ez a rendszer jó szolgálatot tett az NFH-nek évtizedek óta, de rósz-