Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-02-01 / 2. szám

1982. február hó

«ITTVAKÖltT

9. oldal

KÍNA ‘MEGTORLÓ HÄBORÜJA” VIETNAM ELLEN---------------- KATONAI fptwfi És

HARLAN W. JENCKS:

A nemzetközi feszültségek jelenlegi légkörében az amerikai katonai szakértők felvetették a kínai fegyveres erők értékének kérdését, és azt a problémát is, hogy mekkora technikai segítséget kérhet Kína katonai erejének fokozására az Egyesült Államoktól.

A Kínai Népköztársaság katonai ereje: 4,75 millió fő. A szárazföldi hadseregnek 3.9 millió katonája van. A 360.000 főt számláló haditengerészet 32 fontos hadihajóval rendelkezik, továbbá 104 tengeralattjárója és 800 repülőgépe van. A 490.000 fős légierőből 220.000 fő tartozik a légvédelemhez, a harci repülőgépek száma 5300. A félkatonai erőkről is be kell számolni: 12 millió fő, ebből 4.3 millió fő van felfegyverezve.

A Pentagon becslése szerint a légierő 5300 repülőgépe közül több mint ezer nem felel meg többé a modern háború követelményeinek. A londoni Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete közölte, hogy a 11 kínai páncélos hadosztály közül egyetlen egynek a korszerűsítéséhez 664 millió dollár lenne szükséges. Amennyiben az egységet a nyugati normáknak megfelelően akarnák felszerelni, erre a célra 11 milliárd dollárra lenne szükség. Az Egyesült Államoknak gigantikus pénzügyi segítséget kellene nyújtaniuk ahhoz, hogy Kína a Szovjetunióval való esetleges összeütközése esetén biztató kilátásokkal háborúzzon. A PENTAGON ÚGY VÉLI, hogy a hiteleket e célból 41 milliárd dollárról 63 milliárd dollárra kellene emelni.

Kína ereje majdnem kizárólag a KATÓNAK TÖMEGÉBEN rejlik, a fegyveres erők hitele pedig az ATOMÜTŐERŐBEN rejlik még hosszú ideig. Ezt a kínaiak már régen megértették és a legújabb interkontinentális ballisztikus rakétájuk 10—11.000 kilométerre lőhető ki és 3 megatonnás nukleáris töltet továbbítására alkalmas.

Képes-e ez a fegyveres erő hatékonyan tartani a 6000 kilométeres szovjet—kínai határt? 1979. február 17-én, a Vietnammal kirobbant konfliktus, a kínaiak "önvédelmi ellentámadása” távolról sem volt biztató. Mit árul el az 1979 február—márciusában lezajlott kínai—vietnami háború, a Kínai Népköztársaság katonai felkészültségéről?

Harlon W. Jencks katonai értékelése három fő témát érint-. Kína katonai-stratégiai céljait, a hadműveletek lefolyását és végül azt, hogy a kínai— vietnami összecsapásban az elért katonai eredmények mire utalnak a kínai katonai felkészültség és kilátások tekintetében. (A Szerkesztő)

CÉLKITŰZÉSEK

Kína vezetői rendkívül következetesek abban, hogy a katonai erőt úgy értelmezik és használják fel, “mint a politika folytatását más eszközökkel”. A háborús hírek kezelése Peking részéről világosan kifejezte, hogy az “ellentámadás” szerves folytatása az egyre inkább elharapódzó fegyveres összeütközéseknek, melyek 1977 óta a kínai —vietnami határt feldúlták. Sőt az “ellentámadás” elsődleges kinyilvánított célja a határvidék pacifikálása volt, valamint az, hogy lehetővé tegyék az ottani kínai lakosság normális életvitelének helyreállítását. A harc első hetében, mikor lényegében egyáltalán nem voltak hírek a háborúról, a kínai tömegkommunikációs eszközök számtalan történetet közöltek arról, miként tért vissza a békés rend a Jünnan-Kuanghszi határvidéken az “ellentámadás” eredményeképpen.

E mögött az egyetlen kinyilvánított cél mögött olyan kérdések és feladatok húzódtak meg, melyek meszsze túlmentek Délkelet-Ázsián. A Vietnamban élő kínai (hoa) kisebbség sorsa például foglalkoztatta a kínai hatóságokat. Ez nemcsak lokális kérdés volt, hanem összekapcsolódott a KNK abbeli igyekezetével, hogy megnyerje a világ tengerentúli kínai közösségeinek támogatását (és valutaátutalásait).

A katonai akciót úgy is fel lehet fogni, mint a tényleges érdekszféráik kialakulásának logikus folyományát Kelet-Ázsiában. E folyamat tetőpontja Brzezinski kínai látogatása (1978. május), a kínai—japán béke- és barátsági egyezmény (augusztus), a szovjet—vietnami barátsági és együttműködési egyezmény (november), a KNK diplomáciai elismerése az USA által (december), a VSZK győzelme Kambodzsában (1978. december—1979. január), és Teng Hsziao-ping látogatása az Egyesült Államokban (január—február). A KNK —VSZK-határvita így összefonódott a világhatalmi politikával.

A határ kínai “pacifikálásának” az volt a célja, hogy “megbüntesse” a vietnamiakat, és “megleckéztesse őket”. Hogy ez pontosan mivel jár, az csak fokozatosan bontakozott ki az invázió első hete után. A kinyilvánított kínai célkitűzések kezdeti hiánya hozzájárult ahhoz, hogy bizonytalanságban tartsa a vietnamiakat (és az egész világot), mivel senki sem tudta pontosan, milyen meszszire terjed ki, milyen soká tart, és milyen jelleget ölt a támadás. Fokozatosan kiderült, hogy a kínai Népi Felszabadító Hadsereg (NFH) azt a konkrét feladatot kapta, hogy megsemmisítse a vietnami tüzérségi állásokat és felszerelést, melyek Kínát “fenyegetik”, és hogy kellő vérveszteséget okozzon a Vietnami Hadseregnek (VNH), hogy elvegye a kedvüket a további “provokációktól”. (A Kyodo 1979. február 23-án idéz egy meg nem nevezett KNK-forrást, miszerint “Az volt a fontos..., hogy a vietnamiaknak az eszébe véssük: ‘veszteségeket szenvedtek’.”

További célkitűzések is voltak. Bár a kínaiak meglehetősen következetesen állították, hogy az egyetlen kérdés a határvita maga, nyilvánvaló volt, hogy enyhíteni kívánták a Vörös Khmerre nehezedő nyomást, azáltal, hogy a vietnamiak kivonják a VNH egységeit Kambodzsából Vietnam védelmére, és ezáltal bizonyítást nyer, hogy a KNK megbízható szövetséges. Ez szorosan kapcsolódott két másik propagandaszemponthoz, melyet Peking hangsúlyozni kívánt. Először is, Kína komolyan gondolja, amit mond, és Teng ismételt fenyegetőzései, hogy “megbünteti” Vietnamot, nem üres szólamok. Másodszor, a Szovjetunió nem megbízható szövetséges. Ennek beigazolása azon a pekingi számításon alapult, hogy az 1978. novemberi egyezmény ellenére a szovjetek nem lépnek háborúba a VSZK megsegítésére. Ez viszont azt volt hivatott bizonyítani az Egyesült Államok, Japán és a NATO felé, hogy a Szovjetunió “papírtigris”, mely meghátrál, ha határozott fellépéssel kerül szembe. (Xin Wan Bao /Új Esti Hírek, továbbiakban XWB/, Hongkong, 1979. március 7. A KYODO hírügynökség elnökének adott interjújában, 1979. február 26-án Teng kijelentette, hogy a KNK támadása azt volt hivatott demonstrálni, hogy Kína nem fél a Szovjetuniótól.)

Szemmel látható, de be nem vallott cél volt Kína regionális katonai erejének demonstrálása, s hogy implicite megerősítsék a hagyományos kínai kiváltságot a “barbárok megfenyítésére” a kínai hegemónia hagyományos területein. Kimondhatatlan maradt az a szándék is, hogy próbára tegyék a Kínai Népi Felszabadító Hadsereget, mely 1962 óta nem hajtott végre kiterjedt támadó hadműveleteket. A háború lehetőséget nyújtott a taktika, a felszerelés, az utánpótlás és a kommunikációs rendszer értékelésére, ugyanakkor harci tapasztalatokat nyújtott a kínai katonák új nemzedéke számára.

Az “ellentámadás” kezdetén a kínai vezetők siettek kijelenteni, hogy az “önvédelmi ellentámadás” “időben és térben korlátozott”, és hogy Kína “nem akar egy tenyérnyi vietnami területet sem”. A harc egész ideje alatt (a mindkét részről elhangzott harsány nyilatkozatok ellenére) mindkét fél viselkedése elárulta, hogy mennyire szeretnék Annam északi hegyvidékére korlátozni az összecsapást.

A támadást “korlátozottnak” szán ták, a kínaiak nem határozták meg rögtön, pontosan mik is ezek a korlátok. Körülbelül egy héttel az invázió kezdete után, mikor világossá vált, hogy az NFH nem fog villámgyors győzelmet aratni, mint ahogy azt várták, Vang Csen alelnök kijelentette, hogy a kínai erők nem fognak behatolni a Vörös-folyó deltájába. A harc a hegyekre fog korlátozódni. A kínaiak ezzel feladták azt az előnyüket, hogy bizonytalanságban tartják ellenfelüket katonai céljaik tekintetében. Ez lényegesen csökkentette a szovjet beavatkozás veszélyét (nyilvánvalóan ez volt Vang bejelentésének indoka), de másfelől lehetővé tette Hanoi számára, hogy megakadályozzon egy döntő kínai győzelmet, egyszerűen azáltal, hogy nem küldött reguláris hadosztályokat a hegyekbe. Nem volt rá szükség, hiszen Észak-Vietnam gazdasági és politikai központját nem fenyegette veszély. Február 24-től fogva a VNH csak annyira harcolt, amennyire azt az illendőség megkívánta. Az NFH úgysem vonul vissza az esős évszak előtt. így az egyetlen hely, ahol a VNH megvetette a lábát, Lang Son volt, ott is főként lélektani okokból.

A HADMŰVELET VÉGREHAJTÁSA

IDŐZÍTÉS: A szerencse és a szándékos időzítés együttesen járult hozzá ahhoz, hogy a kínaiak rendkívül előnyös pillanatban csaptak le, a világhelyzet és a taktikai megfontolások szempontjából egyaránt. A szovjet-—vietnami egyezmény a Vietnamnak nyújtott szovjet katonai segítség komoly növekedésével fenyegetett, de 1979 februárjának közepén a Szovjetunió katonai jelenléte még elég csekély volt Vietnamban. A kínai vezetők nyilván látták, hogy ebben a tekintetben dolgozik az idő, és ezért minél előbb támadni akartak. Ugyanakkor köztudott volt, hogy a szovjetnek a SALT—II tárgyalások kényes utolsó szakaszában állnak az USA-val, és kevéssé valószínű, hogy meghiúsítják annak sikerét azáltal, hogy erőszakot alkalmaznak Kína ellen.

A vietnamiak egyre súlyosabban belebonyolódtak a Kína “kvázi-szövetségese”, Kambodzsa ellen vívott gerillaháborúba. Miközben ez szüntelen sérelem volt a kínai presztízs szempontjából, egyúttal alkalmat is kínált, mivel gyengítette Vietnam északi védelmi vonalát. A kambodzsai invázió megtorlásaképpen 1978 végén a kínaiak beszüntették olajexportjukat Vietnamnak. Mivel ez a VSZK ellátásának a felét tette ki, Kína “ellentámadása” kitűnően volt időzítve, hogy olyan pillanatban érje őket, mikor készleteik rendkívül megfogyatkoztak, és mielőtt az oroszok pótolni tudták volna a hiányt.

Peking éppen “kijátszotta az amerikai kártyát”, és Teng éppen akkor

tért vissza diadalmas amerikai útjáról, ahol hangosan hirdette abbéli szándékát, hogy “megleckézteti” Hanoit. Azáltal, hogy az inváziót közvetlenül hazatérése után egy héttel indították, azt a látszatot keltette, hogy az “ellentámadás” amerikai támogatást, vagy legalábbis egyetértést élvez. Carter kormányzata erősítette ezt a benyomást azzal, hogy engedélyezte Blumenthal pénzügyminiszter látogatását Kínába február 24-én. További iróniája a helyzetnek, hogy mivel a Tajvan —USA kölcsönös biztonsági egyezmény csak 1980. január 1-ig érvényes, az USA hátrahagyott katonai ereje Tajvanban elvileg garantálta a nyugalmat a fucsiani fronton 1979 elején. így az NFH nyugodtan átcsoportosíthatta fucsiani egységeinek nagy részét a déli határra.

A taktikai meglepetéshez járult hozzá az is, hogy a támadást Vadzspaji indiai külügyminiszter pekingi látogatása alatt indították. Ez volt az első miniszteri szintű indiai látogatás Kínában 1962 óta, és azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy megtörik ajég a két ország között. A vietnami vezetők joggal várhatták, hogy a küszöbönálló invázió nem kezdődik meg addig, míg Vadzspaji a tervek szerint vissza nem tér Delhibe február 20-án.

Vietnam északi részén áprilisban kezdődik az esős évszak. Ezért az NFH-nak gyorsan kellett cselekednie, ha a hadjáratot az esők beállta előtt be akarja fejezni. Emellett figyelembe kellett venni egy másik időjárási tényezőt messze északon, ahol az olvadás az Amur és az Usszuri folyók mentén ugyancsak április—márciusban kezdődik. Egy szovjet szárazföldi támadást Kína északkeleti része ellen elősegített volna a fagyott föld és a befagyott folyók, és súlyosan akadályozott volna az olvadás. Ezáltal az “ellentámadást” úgy kellett időzíteni, hogy a lehető leghosszabb kedvező időjárás álljon az NFH rendelkezésére délen, és ugyanakkor a lehető legkevesebb maradjon a Szovjetuniónak északon. Február közepe látszott az optimális időpontnak. Mindezen okoknál fogva alapvetően fontos volt, hogy az NFH behatoljon Vietnamba, végrehajtsa a “büntetést”, és gyorsan hazatérjen.

Vietnam elleni invázióra vonatkozó tervek már évek óta készültek. A megvalósításra vonatkozó tényleges döntés feltehetőleg december végén vagy január elején született meg, az 1978 december közepén megtartott Harmadik Pártplénum valamiféle felhatalmazása alapján. Nagyszabású csapatösszevonásokat januárban észleltek először, és körülbelül ugyanekkor hozták létre a parancsnoki főhadiszállásokat a hadművelethez.

Az amerikai hírszerzés már régóta feltételezte, hogy egy Indokína ellen irányuló “Déli Front” a Kunming és Kuangcsou Katonai Körzeteket foglalná magába. Pontosan ez történt 1979 januárjában.

AZ “ÉSZAKI FRONT”: Északon hasonló előkészületek történtek a Szovjetunió esetleges katonai beavatkozása ellen. Létrehoztak egy “Északi Frontot” Li Te-seng, a Senjangi KK parancsnokának vezénylete alatt. Ez a front a jelentések szerint a területi milíciát, a tartományi haderőt és a Hszincsiangi, Lancsoui, Pekingi és Senjangi KK-k fő haderejét foglalta magába. A jelentések szerint háromszázezer embert evakuáltak a határvidékről, és az egész “Északi Front” maximális készültségben volt, amikor az “ellentámadás” megkezdődött. Kínai szóvivők több alkalommal kijelentették, hogy a szovjet beavatkozást “gondosan és jó