Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-02-01 / 2. szám

I

8. oldal

«ITtVAKÖfcT

1982. február hó

a görög felfogás szerint a szolgaság szimbóluma. Ez a sajátságos szokás feltehetőleg sem a görögöknél, sem a perzsáknál nem volt eredeti. A pogány vallásban gyökerező felfogás Hérodotosz idejénél is sokkal régibb lehetett.

Ennek az eljárásnak az értelmét csak annak a történelem előtti, praelogikus gondolkodásnak az alapján érthetjük meg, amelyet integritásos gondolkodásnak nevezünk. „Integritás alatt egységbe foglalást, egy központ köré csoportosítást értünk — írja Solymossy Sándor. Ilyen központ pl. az egyes ember, akinek mindene: testi megjelenése, birtoka, családja, munkája vele szoros, szinte organikus kapcsolatban van. Ami az egység bármelyik részével történik, ugyanaz éri az egészet. Ha valakinek ellensége van s az megszerzi ennek haját, körmét, lábanyomát, azzal megszerezte az egész embert (a teljes integritást), tehet vele a részlet birtokában azt, amit akar. Ha a haját, körmét földbe ássa, az egykori tulajdonos is hamarosan föld alá kerül, ha elégeti, az ember is tűztől pusztul el stb.”

Az integritásos gondolkozásban tehát a részek, mint önálló tényezők szerepelnek az egész helyett. S az átvitel az egyik alkotó tényezőről a másikra, a kapcsolást végző szellemek dolga. „Általunk lehetetlennek képzelt kapcsolatok nyertek ilyképp igazolást — állapította meg Solymossy Sándor. A dél-amerikai belső farmok tájékán tartózkodó indiánok közül az egyik, ha gyermeke beteg, bemegy a legközelebbi haziendába orvosságért s a kapott szert az apa ott nyomban beveszi a gyermeke helyett abban a biztos tudatban, hogy az otthon hagyottnak használni fog. Ezt csak a közös integritás elgondolása képes érthetővé tenni."

Az egyes részek szellemi mint közremunkálók beletartoznak az egészbe, s így egy sajátos összefüggés keletkezik. 1731-ben egyik boszorkánypörben Kormos Judit ellen tanúja azt vallotta, hogy az egyszer megfenyegette őt: „No, Márton, ha egy kis gazt veszek a kezembe a házadtul, úgy megcselekedhetem vele, hogy mindenestül ki köll veszned a világbul.”

Ebből az egyetlen példából is kiderül, hogy ha egy integer rész mások birtokába kerül, ezzel a résszel hatalmat nyernek az egész ember fölött. Hiszen — amint említettük — a közös integritás elgondolása szerint ami a résszel történik, ugyanaz éri az egészet.

E felfogás illusztrálására Solymossy Sándor több száz hazai és külföldi példát ismertet. Tételünk megvilágítására, hogy az egyes integer egységeken belül az önálló részek az egészet helyettesítik, elég lesz csupán egy-két példát idéznünk az egyes típusokból. Egyik boszorkánypörben olvashatjuk, hogy a boszorkánynak tartott Thurzóné gyakran tett olyan kijelentést, hogy: „Könnyű a lányt elkötni, hogy sohase mehessen férjhez; csak a hajából lopjon el az ember egy fürtöt és nyomja a földbe." Még a közelmúltban is élt az a hiedelem, hogy: „Szeretők, ha azt akarják, hogy szerelmük örökös legyen, egymás hajának aprólékát süssék pogácsába és közösen egyék meg.” „Leány visszahódíthatja a legényt, ha észrevétlen hajat lop tőle s a maga vérével megáztatva egy csombékban titkon elássa”.

A babonáknak ez a típusa az egész világon ismert. A Marquesas-szigetiek varázslói, akin rontást akarnak előidézni, annak hajából egy fürtöt, vagy szálat levélbe csavarva elássák, hogy az illető is a föld alá kerüljön. Chile indiánjai az ellenség hajfürtjeit levágják és folyó vizébe dobják, hogy így ugyanilyen sors érje az élőt is, tudniillik fulladjon a vízbe. Mikor Du Chaillou a nyugat-afrikai asira törzsnél időzve haját levágta, a nézők a földre hullt szálakra vetették magukat; az öreg király is mohón részt vett benne. Midőn az utazó kérdezte a királyt, mire jó ez, ünnepélyesen felelte: „Ó, fehér ember, ezek drága dolgok, varázsholmik; ezek más fehér embereket hoznak nekünk s velük gazdagságot. Mióta közénk jöttél, mindig kívántunk a hajadból, de nem mertünk szólni, nem tudtuk, hogy te magad levágod.” A moabita arab törzs foglyait nem öli meg, hanem lenyírja hajukat és szabadonbocsátja őket. Azt képzeli, hogy az illető ezáltal, bárhol van is, mindenütt az övék marad.

A hajlevágás az ázsiai nomád népeknél is az emberáldozatot helyettesítette. Amint a sírokba tett nyírfakéreg-ábrák helyettesítették a lovat, fegyvert, sátrat és más holmit. A sírban talált hajfonat annak az emlékét őrzi, hogy egykor az asszonyt vele temették férjével. Később a lovat sem temették el gazdájával, hanem az egyháznak adták, vagy szabadon engedték, ugyanígy engedtek szabadon az előkelő urak halála után bizonyos számú szolgát, az egykori emberáldozat emlékeként. Honfoglaláskori temetőinkből nyilvánvaló, hogy a IX. században nálunk az emberáldozat már nem volt szokásban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ősi időkben a magyarságnál ne lett volna meg az elhunyt mellé temetett szolgák szokása. Erre mutat Lehel mondája is, aki kürtjével ezekkel a szavakkal vágja agyon a német császárt: „Te előttem fogsz menni és engem szolgálsz a másvilágon.”

Az ember egységéhez tartozik nemcsak a haja, hanem a körme, a vére, a köpése, sőt lábnyoma, árnyéka és a neve is: „Halott körmeit, rongyba csavarva a mestergerendára kell tenni, hogy magával ne vigye a ház szerencséjét”; „Menyasszony az esküvő előtt jobb középujja körmét csempéssze vőlegénye zsebébe, vagy csizmájába, jövendőben ő lesz az úr a háznál”; „A leány szerezze meg a legény haját, kéz- és lábkörmét, varrja az általkötőjébe, s az meg fogja szeretni”. A haj és a köröm egybekapcsolása s a velük való azonos eljárás bizonyítja, hogy nem a kétféle anyag a döntő, hanem az integritásban való közös szerepük.

Népmeséink egy csoportja is fenntartotta annak a meggyőződésnek emlékét, hogy a rész helyettesíti az egészet. A veszélybe került hős segítő állatait az állat szőrcsomója, tolla, pikkelye segítségével varázsolja elő.

Annak illusztrálására, hogy a mesehős megújulásához elég egy darabka is lényéből, akárcsak a varázslathoz elegendő egy kis darab is attól, akivel a babonaságot el akarják követni, László Gyula azt a népmesét idézi, amelyben a királyné két gyermeket szül, egyikének üstökös, másiknak nap van a homlokán, mindkettő karján aranykarperec. Ármánykodás folytán a két gyermeket elássák, belőlük két arany körtefa nő, ezeket is kivágják és ágyat készítenek belőlük. Az ágynak beszélgetését meghallják, tűzre vetik. A tűzből egy szikra kipattan, azt egy vén kecske bekapja, s két aranyos kecskét ellik. Ezeket is megölik. Egy darab belet a pataknál egy varjú felkap, utána két aranytojást tojik, melyekből két aranyhajú gyermek kel ki.

Az elemésztett gyermekek tehát többszöri újjászületésen mennek keresztül: fa, ágy, tűz, kecske, varjú, tojás s így születnek ismét újjá, szebben mint valaha voltak.

Egy másik népmese hőse az ördög udvarába vetődik s ott lehetetlen feladatok teljesítésére kényszerítik, de az örgöd lánya, aki beleszeret, bűbájoskodással mindig segít rajta, amikor a szerelmeseknek szökniük kell, a leány háromszor leköp s amikor anyja szólítja, a megszököttek helyett a köpések felelnek mindaddig, míg fel nem száradnak, így egérutat nyernek. A helyettesítés az esetben tökéletes, a rész az egész szerepét tölti be.

Baranyában azt tartották, hogy ha az ember viszontszerelmet akar ébreszteni, keresse meg annak, akit szeret, a lábnyomát és a sarka helyéről felvett port kendőjébe kötve hordja mindig magával. 1693-ban egy debreceni boszorkányper tanúvallomásai között említve van, hogy a vádlott asszony „embereket mért", levette az illető árnyékmértékét, hogy hatalmába kerítsen és bajt okozzon neki. Ugyanez nyilvánul meg abban a balkáni szokásban, hogy különösen nehéz építkezéseknél (torony, várfal, kupola, híd), hogy az építmény megálljon, befalazzák a kiszemelt áldozat árnyékát. S mindenki megvan győződve, hogy akinek az árnyékát befalazták, annak rövidesen el kell pusztulnia.

Erdélyben, ha valamelyik családban a gyermek nagybeteg volt — az ablakon át kiadva — névleg eladták, valóságban benn maradt a házban a családnál, de ezentúl nem használták a keresztségben nyert nevét, hanem más, többnyire állatnevet adtak neki, mint a csuvasoknál, s ettől fogva ezen a néven hivatta magát haláláig.

Ilyen integer egységek nemcsak az emberi egyén körül alakultak ki. Ilyen csoportfogalmak tömörültek idővel a háziállatok, a vadállatok és a ház körül is.

Az ausztráliai bennszülöttek, ha kauzárt, kengurut vagy vadkutyát vadásztak, az állat lábnyomára tüzes fadarabot vagy követ dobtak, hogy az állat hamar kimelegedjen és elfáradjon.

Nálunk közismert hiedelem, hogy a ló és a kantárja összetartozó dolgok. Kantár nélkül vásárban senki sem vett lovat. Míg a kantár a régi gazdánál van, a vevő nem vette teljes birtokába az állatot. A nála maradt kantárral az eladó mindig visszahívhatja magához.

A házhoz tartozó részek közül különösen sok babona fűződik a küszöbhöz. Ez is arra utal, hogy az egész ház és annak része, a küszöb egymással integritásos kapcsolatban van, ami a küszöbbel történik, az az egész házra vonatkozik.

Az integritásos csoportosítás ezekből az egyszerű fogalmakból egyre nagyobb fogalomkörök összefogására fejlődött. Az egyes egyénről a nagycsaládra és a házkörnyék kapcsolataira terjed ki, majd az egész nemzetség, törzs és törzsszövetség nagyobb egységére. Az egész közösség érdekei egybeolvadtak a törzs vagy a törzsszövetség felett rendelkező vezér személyiségével, s ezáltal előállt egy nagyobbkörű egység. A törzsszövetségben és különösen a megalakuló államban ennek az egységnek a köre rendkívül kitárult. Az összefüggés rész és egész között azonban itt is fennmaradt. Az egyre növekvő egységekben is mindenkor egyetlen vezető egyéniség volt a központ. Ő volt az az egész ember, akinek csak része volt a többi ember, a törzs, a törzsszövetség vagy az állam tagjai és a hozzájuk kapcsolt alacsonyabb fokú kisebb fogalmi körök. Ezért emeli az integritásos gondolkozás a vezért, a hatalom birtokosát félistenné, ezért övezi földöntúli tekintéllyel.

Ezekhez a kisebb és nagyobb körű központokhoz, egyszerű emberekhez és vezérekhez, amint láttuk, integritásos kapcsolat fűzte a hozzájuk tartozó részeket, nemcsak testi mivoltuk alkotó elemeit, hanem a velük összefüggő külső jelenségeket (lábnyom, árnyék, család, szolgahad stb.), sőt minden közeli és távoli tulajdonukat, vagyis mindazt, ami velük tulajdonjogilag kapcsolatba hozható.

Hogy az integritásos gondolkodásban egy kulacs víz és egy marék föld és fű olyan integer része az egésznek, hogy ha valaki birtokába kerül, azzal a résszel az hatalmat nyer az egész föld fölött, azt krónikáink is bizonyítják. Miután a követ földdel és vízzel tért vissza Szvatopluktól, Árpád és a hét vezér Pannóniába bemennek, „nem mint jövevények, hanem mint a föld örökös jogú birtokosai”, mert „akié a föld, a fü, a víz, azé minden".

A mordvinok nemzeti hagyományai alapján Barna Ferdinánd kimutatta, hogy a magyar monda föld-szimbóluma a mordvinoknál szintén foglalási emlék gyanánt szerepel. Egyik epikai daluk ezt úgy adja elő, hogy a ravasz moszkvai murza, Rettenetes Iván, egy alkalommal megleste, amikor a mordvinok épp a földanyának áldoztak és ezt az ünnepélyes alkalmat felhasználva rengeteg aranyat és ezüstöt küldött ajándékba nekik.

A mordvinok murza pénzé,, elfogadták, Áldomás után tanakodva fontolgatták:

„A murzának vajh mit adjunk,

Moszkva czárjának minő javunk’?”

Mézet, kenyeret, sót vevének,

S hogy telvék a nagy edények,

Vinni adák gyermekeknek.

A gyermekek elfáradván, megpihenének S kenyeret, sót, Mézet, mindent megevének.

„Az öregek nem tudják mag!” így szóiénak,

S a tálakba földet s sárga fövenyt rakának,

Azután elindulának

S vivék a murzának, Moszkva czárjának.

Murza a földet a fövenyt nagy tisztességgel fogadja, Magára keresztet hány s istenét magasztalja:

„Hála isten neked czárnak!

Hogy kezembe adtad Mordvát!”

Ezek után a bolgár szerződéskötés és a magyar monda szimbólumairól bátran elmondhatjuk, hogy az ősi integritásos gondolkodás fogalmai közé tartoznak.

A bolgár és a mordvin szimbólumok között nem szereplő fehér lóról az összehasonlító folklór segítségével megállapítható, hogy közös pogány áldozati állat volt. Az életet nyújtó földszellemet szokták megengesztelni vele. A pogány csuvasok Tiirenek rendszerint fehér színű áldozati állatot mutattak be. Hajdan a mezei áldozat alkalmával fehér kancát áldoztak, egyéb véres áldozatokban pedig fehér kost. A fehér színt az isten legkedvesebb színének tartották, népdal is szól róla:

A rokon a feketét szereti,

A házbéli nép a menyet szereti,

A mi csuvas szokásunkkal Isten a fehéret szereti.

A csuvasok áldozatok, ünnepek alkalmával még a század elején is fehér inget húztak, a pogány déli csuvasok pedig fehér nemez kalapot viseltek, sőt régente a felsőruhájuk legnagyobb része is fehér volt.

A magyar honfoglalás mondájában szereplő fehér ló Sebestyén Gyula feltevése szerint „szintén áldozati állat volt; megengesztelője annak a szellemnek, amelynek földjét, füvét, vizét a magyarok előbb alattomban, majd nyíltan, de a régi birtokos tudatlanságának kijátszásával magukhoz ragadták.”

Krónikáink hírt adnak arról is, hogy a magyarok az elfoglalandó haza jelképeit, a földet, vizet és füvet hálaáldozatul istennek, vagy inkább termékenységi varázslattal felmutatták, mint a bolgár szokással élő bizánci császár. Lisznyai Pál 1692-ben megjelent krónikájában bizonyára a néphagyomány alapján írja: „a Duna vizét, az alföldnek fekete földét és zsíros füvét. .. scythiai módon megáldották, mert a Duna vizét kürtben tölték, és az ég felé hinték, a fekete földet is az ég felé felhajigálták, a füvet hasonlatoskép.”

Pannónia megvételének története ránk maradt egy XVI. századi verses feldolgozásban is. Egy ferences szerzetes, Csáti Demeter szedte versbe. Valamelyik krónikánk alapján dolgozott, de a népi epika is hatott rá. A népiesen csengő sorok, alliterációk arra engednek következtetni, hogy egykori hegedős éneket vett alapul. így éneke folytatása a régi népi epikának és arra utal, hogy Pannónia megvételének legendája még a XVI. században is élt a nép ajkán.

Számunkra most még ennél is fontosabb, hogy Pannónia megvételének mondáját már Anonymusnál is megtaláljuk. Nála azonban még nem Szvatopluk az ellenfél, hanem Salán bolgár fejedelem, akinek földje a Bodrogtól az Alföldön végig az alsó Dunáig terjed.

Ez az eltérés a monda lassú kialakulásából ered. Anonymus korában az emlékek özönéből még nem állt össze a monda kerek, különálló egésszé. Száz évvel később Kézai Simonnál (XIII. sz.) már Szvatopluk az ellenséges fejedelem. Az ő idejében Salán bolgár fejedelem már kikapcsolódott a hagyományból.

Ettől kezdve a tréfás eset éle mindig a morva fejedelem jóhiszemű tudatlanságán csattan: nem ismerte az ural-altáji szimbolikus jogszokást, amely a föld, fű és víz jelképes átadásával az egész terület birtoklását is átengedettnek tekinti.

Ha valaki ezek után is kétségbe vonná, hogy a nyereg és a fék érintése és a fű és a víz felmutatása vagy jelképes átadása bizonyos terület birtoklásának átengedését szimbolizálta a Bulgária és Bizánc közötti békeszerződés szertartásaiban, gondolnia kell arra, hogy Omurtag éppen ebben a békeszerződésben szentesítette apja, Krum kán Trákiában elért területi hódításait.

Hogy Bizánc a békeszerződésben új területet engedett át Bulgáriának, arról többek között a szófiai Nemzeti Múzeum 638 leltári számú kőbevésett óbolgár felirata is tanúskodik. E töredékes felirat hírt ad arról, hogy a harmincéves béke megkötésekor megállapították az új határokat, s Bulgária új területeket szerzett. Ezt igazolja a következő mondatrész: „ .. .az új terület: legyen ...”

Hogy a meghódított terület jelképes megváltásának ez a formája nem zárta ki az eskü másik szertartási formáját, idézzük ismét a magyarokra vonatkozó emlékeket. Hogy a magyaroknál a föld, fű és víz jelképes megváltása mellett a kutya vagy a farkas szintén a szertartásos eskü egyik legkedveltebb tárgya lehetett, azt a IX. János pápához írt 900-i bajorországi levél árulja el.

A nomád szerződéskötésnek ez a rítusa, amint láttuk, majdnem minden velünk élt bolgár—török és köztörök nép pogány szokásaiban megvolt.