Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-02-01 / 2. szám

1982. február hó

«ITtVAKÖfcT

7. oldal

jegyzett, mert nem ismerve a pogány szerződéskötés szimbólumainak értelmét, lényegtelennek tartotta, viszont feljegyezte a kutya feldarabolását, mert Leon Arméniosz szerinte ezzel jobban sértette a kereszténységet;

5. lehet, hogy Ignatiosz diakónus eredeti feljegyzése tartalmazta a kutya feldarabolását, de másolója elhagyta.

Mindebből világos, hogy Veszelin Besevliev nem tartotta összeegyeztethetetlennek az eskü szertartásainak két eltérő mozzanatát. Újabb tanulmányában azonban kizárja ennek lehetőségét: „Az egyik bizánci forrás szerint (V. Leó) egy kupa vizet öntött ki, nyerget fordított fel, háromágú fonott szíjat fogott meg s marék füvet emelt föl, egy másik forrás szerint kutyákat, amiknek a bolgárok szintén áldoznak. A szertartások első formája nyilvánvaló a ló kultuszával vannak kapcsolatban, ami az előbolgároknál bizonyára szent állat volt. Pontosan ezeket a szertartásokat hajtotta végre a bizánci császár. A második forrás híradása valószínűleg más esetre vonatkozik.”

Ez az ellentmondás bizonyára abból ered, hogy tisztázatlan, mit szimbolizált az eskü szertartásaiban a fű és a víz, a nyereg és a fék (hármas szíj). Veszelin Besevliev megállapítja, hogy „szerepük az eskü szertartásaiban homályos.” Arra azonban ő is rámutat, hogy a fű számos népnél különös mágikus hatóerővel bírt, mert a föld mágikus erejének egy részét tartalmazta. Sőt arra is utal, hogy a középkorban a fű a jogi szimbólumok között fontos szerepet játszott. A fü a szerződéskötést szimbolizálta. Tirolban azt hitték, hogy ahol valaki hamisan esküszik, nem nő ki a fű. Máshol az a hiedelem élt, hogy ahová esküszegő lép, a fű kiszárad. V. Besevliev tehát jól látja, hogy mindez a fű és az eskü kapcsolatára vall. Azt azonban, hogy ezen a kapcsolaton belül mit szimbolizált a fű, ő sem tárta fel. Ezt nem is tárhatjuk fel addig, míg a fék- (hármas szíj) és a nyereg-szimbólum értelmét meg nem fejtjük. E szimbólumokról pedig Veszelin Besevliev megjegyezte: azt hogy hogyan kell értelmezni a hármas szíj és a nyereg szerepét, rejtett marad.

íme, ez is egy példa, amely azt mutatja, hogy mindaz, amit a bolgár-törökökről írásos és régészeti adatokból tudunk, nem érthető meg, ha nem vesszük figyelembe a magyar megfelelő emlékeket, a magyar adatok viszont csak a bolgár emlékek alapján érthetőek.

Ha a bolgár-törökökre és a magyarokra vonatkozó anyagok kölcsönösen kiegészítik egymást, az eskü szertartásaiban szereplő minden egyes szimbólum értelme feltárul: a kutya feldarabolása azt jelképezte, hogy úgy vesznek azok, akik a szövetséget megszegik, mert a szent totemállat haragját hívják ki az esküszegő ellen, a fű felmutatása, a víz kiöntése, a nyereg és a szíj (a fék) érintése pedig az elfoglalt bizánci területek jelképes megváltását jelenthette.

Márk barát Képes Krónikája (1350) az ország jelképes megváltását a XI. században keletkezett Gesta Ungarorum-ban is feljegyzett mondáink alapján így örökítette meg: „A hét vezér között Álmos fia Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb, aki Ügek fia Előd unokája volt. Az ő atyját, Álmost, Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába. Erdélyben tehát megpihentek és barmaikat erőhöz juttatták. Hallván pedig a lakosoktól a föld jóságát, hogy a Duna a legjobb folyóvíz, és hogy annál a tájnál a világon jobb föld nincsen, tanácsot tartottak, és Künd fiát, Kusidot követül küldték, hogy menjen és tekintse meg az egész földet, és ismerje ki a föld lakosait. Midőn Kusid Magyarország közepére érkezett és a Duna mellékére ereszkedett, a helyet gyönyörűségesnek, a földet körös-körül jójiak és termékenynek, a folyó vizét és rétjeit kitűnőeknek találta, s megtetszett neki. Azután a tartomány Szvatopluk nevű fejedelméhez ment, aki Attila után uralkodott. Köszöntötte őt övéi nevében, és előadta az okot, amiért jött. Ezt hallván, Szvatopluk nagyon megörült, mert azt gondolta, hogy telepesek, s azért jönnek, hogy a földet műveljék. Ezért a követet örömmel küldte vissza. Kusid pedig megtöltvén kulacsát a Duna vizéből, megrakván tömlőjét perjefűvel, és mutatót vévén a fekete homokos földből, visszatért övéihez. S amint elbeszélt mindent, amit hallott és látott, nagyon megörültek. A kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta nekik. Megízlelvén, úgy látták, hogy a föld igen jó, vize édes és legelőjén olyan füvek teremnek, mint amilyenekről a követ beszélt. Árpád pedig övéitől körülvéve, ivókürtjét megtöltötte a Duna vizéből, és az összes magyar előtt a kürtre a mindenható isten kegyelmét kérte, hogy az úr azt a földet engedje nekik örökre. Amint szavait végezte, a magyarok háromszor kiáltották: „Isten, Isten, Isten!” Ekkor találták fel ezt a szokást, amely a magyaroknál a mai napig megvan. Azután visszaküldték ugyanazt a követet közmegegyezéssel az említett fejedelemhez, és földjéért egy nagy fehér lovat küldtek neki arábiai arannyal megaranyozott nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttára a fejedelem még jobban megörült, mert úgy vélte, hogy azt, mint holmi telepesek, a földért küldötték. A követ pedig azt kérte a fejedelemtől, hogy adjon földet, füvet és vizet. A fejedelem erre elmosolyodva mondotta: „Vegyenek, amennyit akarnak ezért az ajándékért!” S így a követ visszatért övéihez. Erre Árpád és a hét vezér benyomult Pannóniába, nem mint jövevény, hanem mint a föld örökös jogú birtokosa. Ekkor másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezzel az üzenettel bocsátották el: „Árpád és emberei azt mondják neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek, ne maradj tovább semmiképpen, mivel a földedet lovon, füvedet féken, vizedet nyergen megvették, és te szegénységed és kapzsiságod miatt a földet, füvet és vizet nekik engedted!” Midőn a fejedelemnek elmondták az üzenetet, így szólt: „Azt a lovat üssék agyon bunkósbottal, a féket dobják a rétre, a nyerget vessék a Duna vizébe!” Mire a követ így szólt: „S aztán az én uramnak mi kára lesz belőle? Ha a lovat agyonütöd, az ő kutyáinak adsz eledelt; ha az aranyos féket a fűbe dobod, kaszáláskor az ő emberei lelik meg, ha az aranyos nyerget Dunába veted, az ő halászai vonják ki a partra, s azok viszik haza! Akié a föld, a fű, a víz, azé minden!"

Csupán egy kérdés maradt még nyitva: miért fordították meg Omurtag emberei a nyerget? Ha tudjuk, hogy milyenek voltak a temetkezési szertartások, nyomban új távlatok nyílnak meg a kérdés megoldásához. László Gyula figyelt fel arra, hogy a honfoglaló magyarok sírjaiban talált leletek, különösen a szablya, az íj, a tegez és a nyereg nem olyan elrendezésben kerültek a halott mellé, mint ahogy az életben viselte. A szablya a jobb oldalra került, az íjjal együtt, a tegez meg nyilakkal ellátva baloldalra. A nyerget megfordították és a füvet a feje alá tették. Pedig az életben a szablyát és az íjat baloldalon, a tegezt meg jobb oldalon viselték. A temetkezést szigorú törvények kötik, évezredek alatt szinte mitsem változik, szó sem lehet tehát arról, hogy ezt a jelenséget gondatlanság idézte elő. Egyes altáji népeknél ma is így temetkeznek, bizonyára azért, mert a túlvilágot az élet folytatásaként képzelik el, de tükörképszerűen. Úgy, ahogy folyók és tavak tükrében láthatta magát és környezetét az ember. Képzeletükben a síron túli életben a bal kéz jobb kézzé változik, s ami baloldalt volt, az jobboldalra kerül, s a dolgok fejük tetejére állnak. Ezzel a szemlélettel és felfogással magyarázható az is, hogy a portrészerű pontossággal elkészített tastiki halotti maszkot temetkezéskor az elhunyt arcán darabokra törték. Az a tény, hogy ez a temetési mód a keresztény, buddhista és mohamedán vallásban egyaránt előfordul, arra mutat, hogy az új vallások keletkezése előtti időkből származik.

Hogy a kérdést jobban megvilágíthassuk, egy kis kitérőt kell tennünk. A nagycsalád, nemzetség és törzs feje korlátlan ura családjának, nemzetségének, vagy törzsének. A nép hite szerint az ő személyes jólétüktől s termékenységüktől függ a család, nemzetség, törzs és törzsszövetség jóléte és a vagyon gyarapodása, még az állatállomány növekedése és szaporodása is. Sőt tőlük függ az embert s állatot egyaránt tápláló föld és növényzet termékenysége is. Az őstörténeti, valamint a barbár kori nép- és társadalomképződésben szabályszerű, hogy az összetartozás jegyei közül a származás, a közös ősök kultusza volt a meghatározó. A társadalom és nép alakulásának ebben a származási modelljében a mindenkori nemzedékek, az ősök, az élők és a születésükre váró lelkek egységében fogták fel összetartozásukat. Innen magyarázható az emberi közösség és a termékenység közötti okozati kapcsolat kultikus hiedelme. Mordvin rokonaink termékenységi szertartásaiban szoros kapcsolatot láttak a szerencsés házasság, bő gyermekáldás és a között, hogy a köles szalmája legyen olyan, mint a kocsirúd, magja, mint a tojássárgája, a rozs és a búza kalásza pedig mint az ostor. A keleti rokonainknál a nagycsalád feje mint a család papja végezte a termékenységi szertartásokat még a közelmúltban is. Sok népnél az uralkodó a legfőbb áldozatot bemutató pap is volt. így volt ez a bolgár-törököknél is, legalábbis Krum és Omurtag idején. Egy görög forrás és egy óbolgár kőfelirat is hírül adja, hogy Omurtag áldozatot mutatott be az óbolgárok legfőbb istenének, Tangrának. Omurtag tehát egyesítette a világi és a szellemi hatalmat. S mint az egész nép papja végezte a termékenységi szertartásokat. Egy szóval benne egyesült mindannak jóléte, ami uralma alá tartozott. A pogány világban a név nemcsak arra szolgált, mint manapság, hogy valakit megjelöljenek vele, hanem a totemisztikus eredetű név azonos volt az ember lényegét alkotó szellemmel, amely újjászületett benne. Az integritásos gondolkodásban, amelyen egy központ köré csoportosítást értünk, a nagycsalád, nemzetség, törzs és törzsszövetség egésze (ember, állat, legelő stb.) meg kellett hogy kapja a család, nemzetség, törzs és törzsszövetség feje családjának nevét, mert csak így részesedhetett a család, nemzetség, törzs, vagy törzsszövetség fejének termékenységében, erejében stb. A család, nemzetség, törzs és törzsszövetség egésze tehát azonosult a törzsszövetség fejével, mert az integritásba csoportosítás a családfőről a családra terjed ki, majd egyre nagyobb fogalomkörök összefogására fejlődik, s ezt az azonosságot kifelé mintegy védőpajzs, a név varázsa valósítja meg. Ezért kapta a falu egész területével együtt a nagycsalád, nemzetség, törzs, vagy törzsszövetség fejének nevét, s ez, amint ezt László Gyula kimutatta, a mélyebb értelme annak is, hogy az állatállományt ellátták a névvel egyenértékű jellel, tamgával. Ezeket a neveket nem adhatták mások, csak a család, nemzetség, törzs, vagy törzsszövetség ősként számító fejei.

Joinville elbeszélése igazolja, hogy a kun népnek s így valószínűleg a magyarnak is tudatában élt az „első király” alakja, akit a másvilágon örökös fejedelmének tekintett. A kunok táborában járt francia lovag, Philippe de Toucy mesélte temetkezési szokásaikról: „Egy gazdag lovag meghalt, és csináltak neki egy nagy és széles gödröt a földben, és egy székre ültették igen előkelőén, és felékesítve, és oda tették vele együtt a legjobb lovát, amije volt és a legjobb szolgáját, elevenen. A szolga, mielőtt a gödörbe tették volna az urával együtt, búcsút vett a kunok királyától és a többi gazdag úrtól; és a búcsúzás alatt ezek nyakába akasztottak temérdek sok aranyat és ezüstöt, és azt mondták neki: Majd ha megjövök a másvilágon, visszaadod nekem, amit neked adok. És ez azt mondta: Szívesen megteszem majd. — A kunok nagy királya levelet adott neki, mely az ő első királyuknak szólt, és ebben megüzente, hogy ez a vitéz igen derék ember módjára élt és igen jól szolgálta őt, és hogy vegye őt szolgálatába. Mikor ez megtörtént, betették a gödörbe az urával és az eleven lóval együtt; és aztán a gödör nyílására jól összecövekelt deszkákat dobtak, és az egész tábor kőért és földért szaladt; és mielőtt aludni mentek volna, már elkészítettek egy nagy hegyet fölöttük azok emlékére, akiket eltemettek.”

Joinville szavainak hitelességét a magyar krónikák is alátámasztják. Kálti Márk krónikája szerint Lehel azért üti le kürtjével Konrád császárt, hogy szolgája legyen a másvilágon, amivel ugyanazt a vallási hiedelmet őrizte meg, mint amit a XIII. század kunjai tartottak, amikor az előkelő úrral együtt élve eltemetik leghívebb szolgáját. Anonymus viszont azt jegyezte fel Tanuzabáról, hogy élve temetkezett feleségével az Abád-révbe, mert nem akart megkeresztelkedni. Tanuzaba és felesége ugyanúgy ment önkéntesen, természetes hajlandósággal elevenen a sírgödörbe, mint az ismeretlen kun vitéz szolgája.

Számunkra most a legfontosabb az, hogy nemcsak a család, a nemzetség, a törzs és a törzsszövetség állott ősének védelme (neve) alatt, hanem a föld és a jószágállomány is. László Gyula utal arra is, hogy a nagycsalád egymást váltó fejei nem adhatták a maguk nevét a szállásnak, csak akkor, ha olyan szállást foglaltak el, amely nem állott még az ős védelme alatt. Ilyenkor a foglaló nagycsalád, nemzetség, vagy törzs feje vált őssé. A magyar települések többsége a XII. század végéig az első birtokos nevét kapta, oly módon, hogy a személy nevéhez képző, rag vagy értelemszó nem járult, mert a ragozás megszünteti a név teljességét, s abból csak valami viszonyt ragad ki. Korán megjelent azonban az i birtokjel (Borsi, Bori stb.). Jelentékeny építmények esetében, mint pl. vdr, vagy lak előfordul ezekkel való összetétel is (pl. Csanád vára).

Ennek a szokásnak a keresztény korban való fennmaradását már főleg gazdasági okokra vezethetjük vissza. A honfoglalás után birtokügyben általában nem oklevéllel, hanem tanúkkal igazoltak, s a birtoknév alapján döntötték el, hogy kié a vitatott birtok, mert tanúk és bírák egyaránt tudták, hogy a birtokos nevéről nevezik a birtokot. Ha tehát valaki idegen nemzetség nevére kereszteltette fiát, annak a veszélynek tette ki azt és utódait, hogy a róla elnevezett birtokára a rajta lévő szolgákkal és állatokkal együtt, igényt formálhat a név eredetibb viselője, vagy jogutódja.

A magyar családok névadó ősei tehát a honfoglaláskori nagycsaládok fejei voltak, mert az új hazában minden szállás első szállás volt, amelyet nem védett még a család előző hazában élt fejének ereje. A honfoglalás, az új föld meghódítása László Gyula szerint új családi ősöket teremtett, mert a régi ősök erejét testükkel együtt a régi haza földje tartotta meg.

A fentiekből világosan következik az is, hogy miért kellett feláldozni Álmost, s miért új fejedelem vette védelmébe az új föld termékenységét, s Árpádnak, az új fejedelemnek, akinek az volt az első dolga, hogy az új terület földjéből, füvéből s vizéből szerzett és ezzel hatalmába vette az új hazát, miért nem kellett megfordítania a nyerget. Ha figyelembe vesszük, hogy Omurtag nem volt honalapító, mint Árpád, tehát a honalapító Aszparuhnak kellett felajánlania az újonnan szerzett földet, akkor egyszerre világos lesz a szerződéskötés rítusának eddig homályban maradt mozzanata is. Hiszen a halottaknak az ősi temetkezési szokás szerint felfordítják a nyerget.

Nem tekinthetjük tehát csupán véletlen egybeesésnek, hogy a Pannónia jelképes megvásárlásáról, a lovon, nyergen és féken történt föld-, víz- és fűvásárlásról teljes épségben megmaradt magyar epikai dalban a ló kivételével ugyanazok a szimbólumok szerepelnek, amelyeket Nikephorosz pátriárka életrajzírója a bolgár szerződéskötés szimbólumaiként említ, hiszen a két helyen leírt eljárás valójában azonos nomád szerződéskötés rítusa volt.

A magyar monda hitelesíti a bizánci forrást. A bizánci forrás viszont igazolja, hogy a XIV. századi udvari krónikásunk által lejegyzett regét éltető naiv mondái felfogás jóval régibb, mint a vele igazolt honfoglalás; gyökerei a magyar—bolgár közös együttélés korába, sőt messzebb, a történelmünk előtti kor homályába nyúlnak vissza.

Már Hérodotosz feljegyzéseiben is olvasható, hogy Dárius perzsa király a szkítáktól meghódításuk jeléül földet és vizet kért. A szkíták azonban nem földet és vizet, hanem egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyilat küldtek neki. Hogy ez a válasz mit jelentett, a szkíta Gobriász így magyarázta meg: „Ha perzsák, madarak módjára az égbe repültök, vagy egerekként a földbe nem bújtok, vagy békákként a mocsarakba nem ugrótok, akkor ezek a nyilak megsebeznek benneteket és nem fogtok hazátokba visszatérni.”

Hérodotosz feljegyzéseiből tudjuk, hogy Dárius nemcsak a szkítákkal tett így, hanem a görög városokkal is, s ha követei földdel és vízzel tértek vissza, az volt a jele, hogy önként meghódolnak neki. Fiáról, Xerxészről szintén azt jegyezték fel, hogy amikor Sardisban volt, követei földet és vizet kérve járták be az összes görög városokat. Polibius szerint a lakedemoniaiak úgy gúnyolták ki Xerxészt, hogy előbb kutat ástak és amikor a kért víz megvolt, a kútat ismét betemették. Erről az esetről Livius is feljegyezte, hogy a perzsák a lakedemoniaiak birtokát előbb jelképileg akarták megszerezni. E jelkép értelmét a keletiekkel folyton érintkező görög nép hamar megismerhette, mert Arisztotelész és Himeriusz már azt tanították, hogy a föld és víz adása