Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-06-01 / 6-7. szám

1981. június—július hó

«irtVAKÖRt

7. oldal

Rév. Dr. MIHÁLY FERENC:

ŐSTÖRTÉNETÜNK ÉS A BIBLIA

Boldogult fiatal koromban, egyik Istentiszteleten, öreg Nagytiszteletű úr — aki már alig látott, olvasni pedig egyáltalán nem látott, hanem emlékezetből mondta fel az Igét — Jónás próféta könyvéből vett részletekkel vezette be szentbeszédét.

Elmondta, hogy az Ür elküldte Jónást Ninivébe, hogy megdorgálja a nagy várost. De a tengeri úton nagy vihar támadt, úgyannyira, hogy a hajósok minden terhüket a tengerbe dobálták, hogy könnyítsenek a hajón. De a vihar tovább dühöngött. Jónás pedig nyugodtan aludt a hajó mélyén.

Erre felkeltették, hogy fohászkodjon az ő Istenéhez, hátha arra eláll a vihar. De közben sorsot is vetettek, hogy megtudják: kinek a bűnei miatt van a nagy ítéletidő. És a húzás Jónásra esett.

A hajósok elkezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek Jónással, mert megtudták tőle, hogy “az Ür színe elöl fut”, és nem Ninivébe, hanem Tarsisba tart, tehát nem fogadott szót az Úrnak.

Erre Jónás maga kérte, hogy dobják őt a tengerbe, mert őmiatta van a vihar.

Be is dobták, de az Ür egy cethalat rendelt, amely elnyelte Jónást és három nap múlva kihányta a partra, az Úr pedig megismételte utasítását, hogy meifien Ninivébe.

És igy tovább a jó öreg tiszteletes kicirkalmazta, felsallangozta az egész jónási mesét, azt se felejtve el, hogy Jónás esete a cethallal tulajdonképpen előképe volt Jézusnak, aki a sírban volt halva három napig. Majd beszédét befejezve kimondta a szentenciát, hogy boldogok, akik hallgatják, befogadják és megtartják az Isten Igéjét.

Engem sokáig izgatott a dolog, hogy miért Isten Igéje a jónási zagyvalék, mígnem teológiai, őstörténelmi és régészeti tanulmányaim vezettek rá az igazságra.

Sir Leonard Wooley “The Sumerians” című könyvében hivatkozik Berossosra, az i.e. negyedik században élt történészre, aki azt írta, hogy félig ember és félig haltestű lények jöttek egy bizonyos Oannes vezetésével a tengerről, a Perzsa öbölből és megtelepedtek a partvidéki Sumér városokban, tanítva az írás művészetét, a mezőgazdálkodást és a fémművességet.

Berossos egyik mondatában kijelenti, hogy: “Minden dolog, amely jobbá teszi az életet, Oannes hagyatéka az ember részére és attól az időtől fogva semmi jelentős alkotás nem történt.”

Önkéntelenül elénk tárul a kérdés: vajon mikor lehetett az az idő, vagy korszak, amelytől kezdve nem történt jelentős alkotás?

Berossos azt állítja, hogy “a kezdet-kor történetét Oannesnek a babyloni templomi levéltárban őrzött szent irataiból merítette.” De nem tér ki arra, hogy azok mikori keletűek. Éppen ezért arra kell gondolnunk, hogy azok az általa ismert történelem előttiek. A mai történelemtudománynak már hat-nyolcezer évre visszamenőleg vannak adatai. Berossos valószínűleg ennél többet is ismert, hiszen azt a civilizációt akkor még nem rombolták le a háborúk és nem temette el a homok.

Tehát a hoannesi misszió akár valódi történet, akár csak legenda, legalább nyolc-tízezer éves, de lehet sokkal több is.

Az is kérdés, hogy Hoannes a nevét jelenti-e ennek a nagy tanítónak, vagy pedig a szerepét? A kérdés egyáltalán nem indokolatlan, mert például a Názáreti Jézusnak sem volt Krisztus a neve, hanem csak a “megváltói szerepe”, mégis többször emlegetik a Krisztus néven, mint saját nevén.

A másik kérdés pedig az, hogy: mi közünk nekünk magyaroknak mindehhez?

A feleletet azon kell kezdenünk, hogy Sir Henry C. Rawlinson, az archeológia úttörője szerint a suméri kultúra alkotói ős-szkiták, szittyák voltak és a legrégibb ékirások szittya nyelven íródtak.

Ez mind rendben van, mondja “Okoskodó János” barátunk, de ez már a régmúlté és talán csak legenda, mítosz.

Azonban a történészek szerint a legendákat, mítoszokat a kutatásnál nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert mindegyiknek van valami történelmi háttere.

Ma már felderített tény, hogy a középamerikai “Maya kultúra” és nyelv szoros összefüggésben van a sumérival.

A maya nyelv szerint “ho-anna” vízilakót jelent. Hoannes ennek az elgörögösített alakja.

A legendabeli “félig haltest” és a tengerfelől jövés minden bizonnyal azt jelenti, hogy Hoannes népe lakható hajókon érkezett és az ottaniak csak úgy nevezték őket, hogy “vízi-lakók”, vagy “hajólakók”. Ezt a kérdést nyelvészeinknek kellene megvizsgálni, mégpedig sumér és akkád alapon.

Berossosnak kortársai voltak a babyloni zsidók. Talán még ismert is Esdrást, aki i.e. 395-ben hagyta el Babyloni az Ótestamentumhoz összegyűjtött anyaggal, amelyből aztán az írástudók megírták a zsidók szent könyvét, felismerhetetlenné téve az adatokat és a neveket.

így került bele az Ótestamentumba Hoannes, mint Jónás, de már nem mint a nép tanitója, hanem kárhoztatója, aki negyven napon belüli elpusztulással fenyegeti Ninivét, “mely nagy városa vala az Istennek”.

Jónás Könyvének ez utóbbi kitétele nagyon érdekes. Miért akarta Isten elpusztítani Ninivét, ha az az Ö városa volt? Nem lehet ez másképp, minthogy Jónás könyvének írója az Isten szájába adja az ő óhaját: El kell pusztítani Ninivét. Hogy miért, az is érthető. Ott voltak Hoannes szent iratai, melyek leleplező fén>t vetettek volna az Esdrásék által már megszerkesztett mitológia eredetére, mely később — sajnálatosan — a krisztiánizmus Ótestamentuma lett.

Amikor a bejósolt, vagyis óhajtott negyven nap alatt nem pusztult el a város, Jónás halált kért magára az Istentől, kivonult a városból “és hajlékot csinála magának. De Isten nem vette el az életét, hanem egy tököt rendele és felnőve az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött és megoltalmazza őt a hévség hántásától. És Jónás nagy örömmel örvendezék a tök miatt.”

De úgy látszik, Isten csak meg akarta tréfálni, vagy inteni Jónást, mert egy férget is odarendelt, mely “megszúrá a tököt és az elszárada”.

Emiatt aztán Jónás összeveszett az Istennel, de Isten megdorgálta őt mondván: “Te most szánod a tököt, amelyért nem dolgoztál... én pedig ne szánjam Ninivét, melyben több van tizenkétszer tizenkétezer embernél...”

Ezzel hirtelen véget ér az ótestamentumi Jónás története, aki csak azért lett próféta, mert az Istennel el akart pusztíttatni egy nagy várost, melyet a mi Nimród ősapánk épített.

Ha Hoannes szemita, méghozzá zsidó lett volna, akkor Esdrásék megírták volna róla Jónás néven is, hogy milyen nagy tanítója volt a népnek.

A cethal gyomrában lefolyt kalandot Hoannesék vízi útjából és legen-A modern Occult map of Atlantis, superimposed on a normal map of the Atlantic Ocean

dabeli “haltestéből” kerekítették ki az írástudók, hogy Jónással is történjen valami csoda.

Hoannes története sok mindenre felhívja a kutató figyelmét. Mindjárt elejében az a kérdés, hogy melyik oldalról jött a Perzsa öbölbe Hoannes, keletről, vagy nyugatról?

Prof. George Rawlinson — az oxfordi egyetem őstörténeti tanszékének tanára — az “Origin of Nations” című könyvében azt írja, hogy Nimród Etiópiából, Dél-Arábián keresztül, a Perzsa-öböl felől jutott el Shineárba és Babylonba, vagyis Nyugat felől jött.

Nimród azonban hadvezér és honszerető volt, mint kései leszármazottja Árpád. Tehát nehezen lehetne azonosítható az inkább kultúrmissziót teljesítő Hoannessel.

Marad így a másik verzió, hogy Hoannes keletfelől jött a Perzsa-öbölbe, állítólag csak hat társával. Az ótestamentumi írók sem beszélnek Jónással kapcsolatban népről, sőt még azt is elhallgatják, hogy társai is voltak, nehogy rá lehessen ismerni.

De honnan jött Hoannes, ha esetleg kelet felöl jött? Bizonyára onnan, ahol a legközelebbi ősi magas kultúra nyomai, emlékei vannak. Ez esetben Burmából, ahol a piramisok és naptemplomok romjai semmivel se kisebb kultúra tanúi, mint amilyen az egyiptomi volt. Innen az út már csak a Csendes Óceán szigetvilága helyén valaha létezett és elsüllyedt Muror kontinensre vezet vissza, ahol a romok és piramis-maradványok egy, a mi történelmi ismereteinket megelőző kor magas kultúrájának emlékeit őrzik.

Noé “dédapánk” és Nimród apánknak és népének útja sokkal bonyolultabb volt, mert feltehetőleg ők is “az emberiség szülőföldjéről”, Murorból származtak és vándoroltak el — hol tengeri, hol szárazföldi járműveken — Mezopotámiába, míg nemzetségüknek másik ága — Atlantiszon, Észak-Afrikán és Dél-Európán át — a Kárpátmedencébe, de sokkal nagyobb megszakításokkal és sokkal nagyobb időtávlatban. Ezt bizonyítja az is, hogy Magor és Hunor magyar népe, amikor a Kárpátmedencét megszállta, ott már velük azonos nyelvet beszélő népeket talált, mégpedig a pannonokat és fótokat.

Sokan ezt még fantáziának tartják, de erről tanúskodnak a mauritániai, a kartágói és a dél-európai rovásírásos leletek és etnikai nyomok. Legmegrázóbban pedig a “Csodaszarvas” monda Magor, majd Hunor népének “honfoglalásával az egyesülésük az őslakos magyákkal, kiknek “titokzatos követe” behívta őket.

Atlantisz létezésével is eddig csak plátói meseként foglalkoztak némely tudósok és tudatlanok. De a miamii Óceánográfiai Intézet kutatói évek óta vizsgálják az Atlanti Óceán bermudai részének fenekén nyugvó romokat, vastag falakat, és a kutatásokat vezető Manson professzor meg van győződve arról, hogy Atlantiszt, illetve az azt alkotó öt nagy szigetnek egyikét találta meg.

Tom Henry kapitány pedig a Bimini sziget környékén talált a tenger fenekén épület-romokat és piramis-maradványokat.

Újabb szovjet kutatók jelentik, hogy Gibraltártól nyugatra, kb. 740 kilométerre (400 tengeri mérföld á 1852 m), tehát a Plátó szerinti “Herakles Kapuja” előtt, fényképeztek a tenger fenekén építmény romokat és lépcsőket — írja az Earth and Universe című szovjet közlöny.

Atlantisz tehát nem plátói mese, hanem történelmi valóság.

Frederich H. Martens, Evolution and the Romance of the Ages cimű 1924-ben írt és William Heim által 1936-ban újra kiadott könyvében Atlantisz egykori létezése mellett foglal állást. Adatai alapján végig kísér-