Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG XX. ÉVFOLYAM, 5. SZÁM — 1981. MÁJUS HÓ egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL Ára: 1.00 dollár áll a viharban maga a magyar. (Petőfi) ttlTTVAKOfcí A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA DR. KOLLARITS BÉLA: VÖRÖS PARÁDÉ NEW YORKBAN Március 15, a Magyar Szabadság ünnepe kínos problémája a hazai rendszernek. Megkísérelték kisajátítani, a kommunista proletár forradalom előfutárjának “kinevezni”, vörösre mázolni. Minden kísérlet eredménytelen maradt. Nem sikerült 1848 Szabadságharcát az “épülő szocializmus” alapkövének, Kossuth Lajost, Petőfi Sándort marxista pártvezéreknek, a márciusi ifjúságot kommunista ifjúsági szövetségnek, a Haza szabadságáért és függetlenségéért legendás csatákat megvívott honvédseregeket kommunista harcosokká, vörös partizánokká “átminősíteni”. Nem sikerült, nem sikerülhetett. A Szabadságharc idegen uralomtól, idegen megszállástól mentes valóban magyar Magyarországot akart, szabadsajtot, a nép szabadon választott képviselőiből alakult parlamentnek felelős minisztériumot, független állami életet. Egyszóval. Szabadságot! Szabadság van Magyarországon? Az ország területén szovjet hadosztályok állomásoznak. Szabad választás, szabad sajtó nincs. Szülőhazánk ma szovjet gyarmat, a “kormány” alázatos és engedelmes végrehajtója Moszkva magyarországi helytartója, Kádár János útján közvetített parancsainak. Magyarországon nincs szabadság, nincsen független állami lét. Hazánk idegen uralom alá süllyedt rabország. Március 15-ét nem volt képes a zsarnokság rendszere kisajátítani, a Szabadságharcot nem lehetett kommunista forradalommá alacsonyítani, az orosz seregekkel történt leverését nem lehetett “Felszabadulásnak” elnevezni. Tehát március 15-e megünneplését otthon egyre szűkebb keretek közé szorították, szükség esetén rendőri karhatalommal megakadályozták. A szabad országokban élő magyarság zavartalanul ünnepelhette március 15-ét. Budapesten azonban tervbevették az otthoni ünneplések elnémítása után a külföldi magyarság megemlékezéseinek a felszámolását. És a hetvenes években elérkezettnek látták, hogy a magyarság közé befészkelődött ügynökeik és renegátok hadával a szabadföldi márciusi ünnepélyeket mellékvágányra tereljék. New York 1977-ben került sorra. Azóta évenként “ellenünnepélyek megrendezésével igyekeztek az évtizedek óta hagyományossá vált Szabadságünnepélyeket elhomályosítani. Az “ellenünnepélyek rendezői az idén megkoronázták a márciusi fronton” való eddigi garázdálkodásukat. Kapóra jött Bartók Béla születésének 100. évfordulója. Kiagyalták, hogy ha a márciusi megemlékezést Bartók ünnepéllyel kapcsolják össze, akkor ezzel a nemzeti ünnepet mintegy “félretólják, beárnyékolják”. A “Kanadai Magyarság” március 28-i számában beszámol az eseményekről — a lap április 18-i számában “Levél a Szerkesztőhöz” cím alatt Teleki Béla “hozzászólását” olvashattuk. “Sem Hamza András személyével, sem intencióival, vagy indítékaival nem célom foglalkozni.” (Hamza András az “ellenünnepély” egyik rendezője.) “Hogy az ünnepélyt megelőzően a kulisszák mögött mi folyt arról hallottam valamit, de pontosan nem tudom, azt azonban magam is észleltem, hogy a CHRR- rel, amelynek érdeme a résztvevők többségének megjelenése, méltatlanul bántak el, a színpadra sem hagyták és csak nehezen tudták kivívni, hogy Hámos László mutathassa be Koch polgármestert, akinek megjelenését ő biztosította.” A továbbiakban dicséri az ünnepély rendezőit a “kitűnő” rendezésért, valamint a műsor szereplőit. Ez mind rendben van, nem vonjuk kétségbe az elismerő kritika igazságát. Nem világos azonban, mit akar Teleki Béla mondani az ünnepi beszéddel kapcsolatban: “Az 1848-as szabadságharc elcsépelt szólamai helyett, magáról a szabadság eszméjéről és kérdéseiről beszélt” (az ünnepi szónok a Budapestről meghívott Csoóri Sándor író volt). Teleki Bélának a Sinkovits Imre budapesti színész által szavalt “Talpra Magyar” módfelett megnyerte tetszését. A Talpra Magyar minden márciusi ünnepélynek szerves része éppen úgy, mint a 48-as Szabadságharc egyes “elcsépelt szólamai”. Te-533 évvel ezelőtt, 1448. okt. 19-én a szerbiai Rigó-mezőn, Kosovó-poljen szenvedte el Hunyadi János, a nagy törökverő hős, második nagy vereségét a töröktől Dán oláh vajda és Brankovics György szerb deszpota árulása miatt. 28 ezres hadseregének több mint a fele odaveszett és maga is csak éppenhogy el tudott menekülni. Kosovó nevétől visszhangzott mégis egész Európa, mert a török győzelme ellenére több embert vesztett, mint amennyi az egész magyar sereg volt. Kosovó neve hamarosan feledésbe merült és csak a magyar, no meg szerb történelem tartotta számon. 533 év után most újra a világ érdeklődésének a központjába került, jóllehet a világsajtó és a hírközlési szervek mindent elkövetnek, hogy lekicsinyeljék, meg nem történtté tegyék az albánok véres lázadását a szerbek uralma ellen. Tito halála után a Szovjetunió nem rohanta le Jugoszláviát, mint ahogy az várható volt, mert az orvosoknak sikerült addig életben tartani, amíg a közelkeleti krízis és Afganisztán lerohanása miatt a világpolitikai helyzet annyira el nem mérgesedett, hogy a jugoszláv kérdés szovjet szempontból is másodrangúkérdéssé degradálódott. így aztán Jugoszláviára átmenetileg síri csend borult. Ez azonban korántsemjelentett nyugalmat, biztonságot, mert ebben a mesterségesen összetákolt, mozaik-államban — 6 szövetségi államból: Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Macedónia és 2 autonóm tartományból: Vajdaleki Béla bizonyára megfeledkezett arról, hogy ezen az ünnepélyen nem csak elaggott arisztokraták és más “senior Citizenek" voltak jelen, akik már vagy 80 alkalommal hallhatták az “elcsépelt szólamokat". Voltak ott fiatalabbak is, akiknek talán még soha nem nyílott alkalmuk ezeknek a meghallgatására... Vagy talán a “szólamok” esetleg a magyar “diplomáciai testület” jelen volt tagjainak és a közönség soraiban feszengő — általában a 75. utca 6 — 8. számú épületei körül, vagy az épületek belsejében lézengő figurák fülét sértették volna? Panaszolja Teleki, hogy a CHRR és Hámos László “méltatlan” elbánásban részesültek. Azóta bizonyára tudják már a “méltatlanság” szenvedő hősei, hogy őket nem csak az ünnepélyen érte “méltatlanság”. Az ünnepélyre a CHRR külön meghívót bocsájtott ki, amelyben a következőket írják: “Ez év különösen jelentős a magyarság számára, mert a nagy magyar zeneszerző, Bartók Béla születésének 100. és az 1956-os forradalmunk 25. évfordulója ez évre esik. Az ünnepély rendezője a New York környéki magyar szervezetek és közéleti személyiségek részvételével alakított Bartók Centenáriumi Bizottság, melynek a Committee for Huság és Kosovó áll — a felszín alatt hatalmas erők viaskodnak. Hogy ez mennyire komoly valóság, bizonyítja Kosovó autonóm tartomány fővárosában, Pristinában márc. 11-én az albán diákoknak egy jelentéktelen esetből kirobbant véres tüntetése, mely ápr. 2-ára a tartomány valamennyi városára átterjedt és szabályszerű felkeléssé erősödött. A hirtelenében odavezényelt katonasággal és rendőrséggel való összeütközés következtében a hivatalos jelentés szerint 9 meghalt, 50 megsebesült és sokat letartóztattak. A szükségállapotot nemrég megszüntették, az iskolákat is megnyitották, de az odavaló utazási tilalmat még nem oldották fel, nyilván azért, mert a kiszivárgott hírek szerint ezren felül van a halottak száma, akik között sok a katona és a rendőr. A váratlan albán felkelés alapjaiban rendítette meg a 6 tagú központi vezetőség helyzetét, nemcsak azért, mert ez könnyen kiválthatja a szunnyadó szerb — horvát ellentétet — ápr. 26-án a horvát dr. Marko Veselica egyetemi tanárt Zágrábban már le is tartóztatták, mert kapcsolatot tartott a külföldi horvát emigránsokkal — , mely a II. világháború alatt Jugoszlávia széteséséhez vezetett, hanem azért is, mert a központi vezetőség képtelen megbirkózni az egyre súlyosbodó gazdasági nehézségekkel, melyek az egész országban általános nyugtalanságot és elégedetlenséget keltenek. Kosovó volt Pristina székhellyel a középkori szerb államiság bölcsője. A törökök balkáni terjeszkedése elől man Rights in Rumania vezetői is tagjai.” A “Magyar Hírek” április 4-i száma “Bartók ünnepség New Yorkban” címmel számol be: “Az estet az amerikai magyar társadalmi, egyházi és kulturális szervezetek képviselőiből, jeles személyiségekből alakult Bartók-centenáriumi bizottság rendezte, ennek a testületnek társelnökei Kálmán László publicista, egy New York-i magyar rádióműsor főszerkesztője és dr. Nagy Károly, a Rutgers egyetem tanára, a bizottság titkára Hamza András manvillei református lelkész. Tagjai sorában vannak többek között Baránszky-Jób László költő, dr. Deák István egyetemi tanár, dr. Haraszti Sándor főorvos, az amerikai magyar baptista egyház vezetője, Krencsey Marianne színművésznő, Püski Sándor könyvkiadó, Rozsnyai Zoltán karmester, Tóth Csanád, az Egyesült Államok külügyminisztériumának munkatársa, dr. Veres Bulcsu jogász.” És íme: ebben a beszámolóban szó sincs a CHRR-ről, szó sincs Hámos Lászlóról. Az említett “dr. Veres Bulcsu jogász” tagja a CHRR-nek. A Magyar Hírek cikkírója egyedül ezt a nevet tartotta méltónak arra, hogy {Folytatás a 2. oldalon) a szerbek tömegesen húzódtak északra, a magyar birodalom védő szárnya alá. Helyükre albán pásztorok telepedtek oda, akik, hogy a törökök zaklatásaitól megmeneküljenek, áttértek a mohamedán hitre. Mikor az 1870-es években a Balkán felszabadult a török uralom alól, Albánia is Kosovóval együtt visszanyerte önállóságát. 1913-ban a második balkán háborúban azonban a szerbek viszszafoglalták ősi földjüket, Kosovót, és a bulgároktól elvették Macedónia egy részét, amit az I. világháborúban még jobban kikerekítettek. A II. világháború alatt az olaszok megszállták Albániát, és amikor 1941- ben Jugoszlávia felbomlott, Kosovót is. Kosovó 80%-ban mohamedán albán lakossága a szerb uralom után örömmel fogadta az olaszokat és szorosan együttműködtek velük. 1944- ben Tito partizánjai ezért kegyetlen bosszút álltak rajtuk, amit az albánok nem tudnak elfelejteni. Miután az albán kommunista partizánok is Titóval együtt harcoltak, a “felszabadulás” után Albánia Jugoszláviához csatlakozott. Mikor azonban 1948-ban Tito kilépett az oroszok vezette Cominterből, Enver Hoxha, az albán partizán vezér, önállósította magát és Albániát. Kosovó viszont jugoszláv uralom alatt maradt és a szerbek kegyetlenül elnyomták az albánokat, úgyannyira, hogy még az iskoláiktól is megfosztották őket. 1968-ban a szerbek politikát változtattak, teljes kultúr autonómiát adtak nekik és megkezdték a vidék iparosítását. Ennek ellenére az {Folytatás a 2. oldalon) Veszélyben Délvidék magyarságának biztonsága i KOSOV Ó
