Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-04-01 / 4. szám

I

1981. április hó «ITfVAKÖkf 5. oldal

DR. KOLLARITS BÉLA:

/i? Ó K, IR ODA LMÁR OK ÉS IR ODA LMI SZEGÉNYLEGÉNYEK j

Márciusi ünnepélyre szóló meghívót hozott a posta. “A hagyományos márciusi szabadságünnepély rendezésében New Yorkban ezévben is résztvesz a Committee for Human Rights in Rumania” — jelenti az invitálás. Eddig úgy tudtuk, hogy a hagyományos márciusi ünnepélyt minden évben, és így az idén is, az Egyházak és Egyesületek Nagybizottsága, a Kossuth Bizottság rendezte és rendezi évek hosszú során át. Már akkor is (sőt azelőtt is), mikor a tisztelt “vezetőit édesanyjuk még pelenkába csavargatta — akkor is, amikor a vezetőség egyes tagjai még odahaza a DISz és a KISz kötelékében építették a szocializmust. A meghívóban említett “hagyományos” márciusi ünnepélyek rendezése mindössze néhány éve kezdődött, a valóban hagyományos ünnepélyek megzavarása és beárnyékolása céljából, bizonyos hazai “nagyságok”, a “Magyarok Világszövetsége és az “Anyanyelvi Konferencia előkelőségeinek” és a New York-i magyar főkonzulátus tagjainak felvonultatásával.

“Az ünnepély díszszónokául legnagyobb írónkat a 79 éves Illyés Gyulát hívtuk meg. Sajnos e sorok írásakor erősen kétséges a jövetele, mint telefonon elmondta, ‘éveim és orvosaim foglya vagyok’. Ha nem tudna eljönni, az esetre felkérte az utána következő írónemzedék legkiválóbb tagját, Csoóri Sándort, hogy őt az ünnepségen képviselje. Csoóri Sándor gyönyörű írások szerzője Erdélyről, az erdélyi magyarságról, az erdélyi nyelvről, kultúráról és annak nagy alakjairól. Jónéhányan személyes barátunkat tiszteljük benne. Méltó helyettese Illyés Gyulának”.

Illyés Gyula kétségtelenül magasan kiemelkedő személyisége a hazai irodalomnak. Neve 1934-ben megjelent “Puszták népe” című könyvével vált közismertté. Arról sok szó esett annak idején, hogy az 1919-ben li Kun Béla féle proletárdiktatúra idején rendezett “Vörös Május 1-ről” hosszú költeményben áradozott. (Balgaság is lett volna az akkor mégcsak 17 éves falusi ifjú lelkesedésén fennakadni.) Az sem vert fel sok port, hogy a proletárdiktatúra bukása után Budapesten a “Vörös Segély” ügynökeként tevékenykedett. (A Vörös Segély a “nemzetközi proletár-szolidaritás” nevében bebörtönözött kommunisták családjait támogatta és bujkáló kommunistákat az országból való kimenekülésében segédkezett.) Erről a működésről Illyés Gyula az 1979-ben kiadott “Beatrice apródjai” című művében számol be. Hallgat a “Krónika” Illyés Gyula Sztálinnak hódoló költeményéről és (még a Rákosi éra idején) a “rendszert” dicsőítő verseiről. Hamarosan felhagyott az efféle verseléssel és a magyar nép oldalára, tehát megillető helyére állt vissza és Illyés, a Puszták Népe írója ismét egyik legkiválóbb művelője a magyar irodalomnak.

Az említett meghívó szerkesztői (és sokan mások) Illyést a “legnagyobb” írónknak nevezik. Nem érdemes ezekkel a “konferenciázó”, a Magyarok Világszövetségéhez dörgölődző botcsinálta “irodalmárokkal” vitába ereszkedni. (Néhai jó Szabó Dezső, aki ugyancsak előkelő helyet foglalt el a magyar irodalom nagyjai között kimondta: “az irodalmat elsősorban az irodalmároktól kell megszabadítani.)

Nem lehet kétségbe vonni, hogy Illyés Gyula nagy, kitűnő író. Ragyogó személyisége a hazai irodalomnak. De — hogy ki a “legnagyobb”, azt nem a közöttünk élő irodalmi szatócsok és könyvkupecek fogják eldönteni, hanem a tárgyilagosan, kellő kiértékeléssel megírt irodalomtörténet. Félreértés ne essék, nem szándékunk, nem akarjuk lebecsülni vagy kétségbe vonni Illyés Gyula írói nagyságát, de a mai magyar irodalomnak még számos más művelője is van úgy az országhatárain belül, mint azokon túl. Korunk irodalma nem Illyés Gyulával és a mai hazai írókkal kezdődik és a majd későbbi időpontban megtörténő tárgyilagos és pártatlan kiértékelés feladata lesz megállapítani, hogy irodalmunk nagyságai közül ki a “legnagyobb”.

Illyés Gyula a hazai irodalom vitathatatlanul élenjáró képviselője — “éveinek és orvosainak foglya” (vajon csak ezeknek?) — nem tudott eljönni, pedig amerikai útjának lett volna más célja is: szívbetegségének alapos kivizsgálása és a leginkább alkalmas kezelés megállapítása. Helyette jött Csoóri Sándor, “az utána következő írónemzedék legkiválóbb tagja, hogy őt az ünnepségen képviselje”. (“Legnagyobb” — “legkiválóbb”. Az irodalmárok New Yorkban láthatólag módfelett szeretik a felső fokot használni.)

Évszázadunk kezdetétől az első világháborúig — majd a második világháború utáni évektől kezdve sok, sok magyar vette kezébe a vándorbotot, hogy új életet kezdjen. A kivándorlás — sokszor szinte hullámszerűen — főként Amerika felé irányult. És a Szülőhazától elszakadt magyarok többsége magyar akart maradni, leszármazottait is magyarnak akarta nevelni. Egyházközségeket alapítottak, templomokat építettek, hogy magyarul dicsérhessék Istent, egyesületeket szerveztek, kultúrházakat létesítettek, hogy a hazai kulúrát ápolhassák.

A második világháború idején és még évekig utána a kivándorolt magyarságnak nem voltak az Otthonnal kulturális kapcsolatai. Az 1956-os Szabadságharc után néhány évvel, leginkább a hatvanas évektől kezdtek ilyen kapcsolatok létesülni. És jöttek a cigányzenekarok, tánccsoportok, színészek, előadóművészek, stb. Sajnos, a “kultúra” leple alatt befurakodott a hazai propaganda, megkezdődött a hazai rendszer bomlasztó tevékenysége is. Ez annyira köztudott, hogy ezúttal nem kell részletezni bővebben. Bizonyos az, hogy az új “kultúrkapcsolatok” több kárt hoztak, mint hasznot.

Jelenleg az “irodalom” szerepel mint a “magyarságmentés” az “anyanyelv megtartásának és a magyarságtudat felkeltésének” főeszköze. A “kommunista befolyástól megszabadult” tehát “nem vonalas” magyar irodalom. Új író nemzedék fejlődött ki Magyarországon, s ennek az új, fiatal író nemzedéknek “legkiválóbb tagja Csoóri Sándor, gyönyörű írások szerzője Erdélyről, az erdélyi magyarságról, az erdélyi nyelvről, kultúráról és annak nagy alakjairól”. Csoóri Sándornak, Illyés Gyula “méltó helyettesének” véleményét erről az új írónemzedékről, melynek ő “legkiválóbb tagja”, nyugodtan elfogadhatjuk. S mit mond Csoóri kortársai műveiről, a mai hazai irodalomról?

“A legtöbb megjelenő írás vérrel szennyezett, keserű levet ereszt, mint szapulóban a hús... a rodostói hang kertelés nélkül tör a felszínre. Mert valami már szabad: morogni, óbégatni, gúnyolódni akár napestig. Elismeri azt, hogy a halál kacérkodik velünk a nyári délutánokon, s gyöngék vagyunk az ellenkezésben, de megkérdezi, hogy kiért és miért maradtunk lelkileg angolkórosok, már nem ajánlatos. Illetve ami még ennél a helyzetnél is rosszabb: a számonkérő hang eszünkbe sem jut... A magára maradó ember kizárólag saját önzése, alkalmazkodása révén jut előre. Ez az a pillanat, amikor elkezd morzsálódni a társadalom és

széthullik egyedeire. Hazudok, csalok, ügyeskedem, álarcot öltök, legyintek, s jövőmet semmiképp se egy közösen jóváhagyott elképzeléshez, hanem a magaméhoz igazítom... Üres a szem, a lélek, s a társadalom tonnás kérdéseiről papagájok beszélnek... Az új magyar írók könyveiből az kristályosodik ki, hogy a hetvenes évek Magyarországa beteg lelkületű ország. Kallódok, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden rétegében. Becsapottak, igazságnak felesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfényei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat...”

Vajon alkalmasak a mai hazai írónemzedék “vérrel szennyezett, keserű levet eresztő” írásai a külföldön élő ifjúság magyarságtudatának felkeltésére?

Csoóri Sándor “A magyar apokalipszis” című esszéjét közölte múlt év októberi számában a “Tiszatáj” című szegedi folyóirat. Az írás a 2. magyar hadseregnek 1943-ban történt összeomlásával foglalkozik. Ez az írás bizony nem hasonlít azokhoz, melyek rangot-nevet szereztek Csoórinak a hazai irodalom élvonalában. Az “Apokalipszisről” írt Stirling György és kritikája több lapban is megjelent.

Az ízlések különbözők. Stirlingnek Csoóri írása nem tetszett és ebben számosán egyetértenek vele. Volt akinek viszont tetszett. Különösen megnyerhette Mózsi Ferenc tetszését, aki a Chicago és Környéke című lapban Csoóri védelmére rohant. Ez a “védőirat” tartalmában értelmetlen, zavaros össze visszaság, Halandzsa, ahogy ezt Pesten mondanák. Ami meghökkentő benne, az Mózsi Ferenc stílusai?). íme, ízelítőnek egy kis idézet:

“Éljen a széthúzás, a legnagyobb összetartó verő, ezért hözönlöttünk Mámerikába. Aztán nem csoda, ha felismerve hibátlan fajtánk elszabott egyedeit, mégis csak b-első timigrációba vonul a tétre értelmetlenebbje. Hatlova hősként, ötlövetes p-irkászként bűvöljük be-golyós-tollunk kifogyhatatlan intáját...”

Az elmegyógyászat disarthria néven nyilván tart egy különös betegséget, mely beszédhibákkal jelentkezik. A paciens egyes szavak első hangzóját képtelen kiejteni, azt vagy' egészen elhagyja, vagy más hangzó-Szenny és piszok! Perverz, bomlott agyú kultúrzsiványok aljas merénylete a magyar irodalom ellen. Ezt a mocskot nevezik költészetnek Mozsi Ferenc “irodalmi, művészeti, kulturális szemléjében”? Vagy már odáig süllyedtünk, hogy irodalmi szegénylegények, erkölcstelen kapcabetyárok szabad prédája a magyar kultúra? Szégyen, gyalázat, hitvány megcsúfolása a költői szaval helyettesíti. Néhány szóból “kihagy” vagy némely hangzóját (betűjét) összekeveri. (Gyakori jelenség ez pl. részegeknél, de kijózanodásuk után elmúlik.) A beszédzavar állandó jellegű szellemileg visszamaradottaknál és olyanoknál, akiknek agya valamiképpen megsérült. (Pl. a beteget dajkája csecsemő-korban fejére ejtette.) Felismerhető ez a kórság a szerencsétlen betegek írásán is, akik az egyes szavakat értelmetlenül széttagolják, kezdőbetűket, gyakran egész szótagokat kihagynak, stb.

Dehát ki ez a Mózsi Ferenc, aki vitézül Csoóri Sándor védelmére kelt?

A “Hídfő” 1980. decemberi száma írja: “Mózsi Ferenc neve nem ismeretlen a Hidfő olvasói előtt, hiszen alig pár évvel ezelőtt — amikor még a leuveni egyetem hallgatója volt — elég gyakran közöltük verseit és egyéb írásait. A tűzkeresztségen a Hídfő hasábjain esett át és ugyancsak mi támogattuk amerikai útjában is, tudván, hogy nehéz és göröngyös az út addig, amíg egy fiatal magyar költő biztos talajra talál. Azután múltak az évek s a fiatal költő lassan eltávolodott tőlünk és szép lassan búcsút mondott egykori fogadkozásainak is. Számításait azon a bizonyos másik oldalon találta meg, ahol nem jó ajánlólevél a velünk való kapcsolat és nem éppen ajánlatos a Hídfőre, meg egyéb úgynevezett jobboldali körökre való hivatkozás. De hát ez Mózsi Ferenc dolga.”

A múlt nyáron új sajtótermék született Chicagóban: “Szivárvány”, irodalmi, művészeti, kulturális szemle. Szerkesztői Mózsi Ferenc és Kontra György, kiadja a Framo Publishing (Framo: Frank Mozsi névből kreálva). Tartalmát illetőleg: olyan írások, melyek igényesebb irodalmi lapban nemigen foglalhatnának helyet. Megtalálható közöttük Kopácsi Sándornak, a Rákosi éra budapesti rendőr-főnökének egy műve is. Amit viszont szükséges megemlíteni (undorral és megvetéssel) az nem igényel bővebb kommentárt arról, hogy mit kíván a Frank Mozsi névből “kreált” Framo Publishing a Szivárványban olvasói elé tenni a magyar irodalom, művészet és kultúra nevében.

Néhány idézet Kemenes Géfin László “Fehérló fia második könyve” című “alkotásából”, úgy, ahogy azt a “Szivárvány” közölte:

badságnak, aljas visszaélés a sajtószabadsággal az ilyen tébolyult trágárságok publikálása.

* * *

És amikor a chicágói szennyes sajtóterméken a “Szivárvány” címet olvassuk, képzeletünkben nem az égboltozatot átívelő szivárvány ragyogó színeit látjuk, hanem egy kiáradt pöcegödörből valahogy kikerült bűzös, rothadt papírcsomót.

Ifekete csődör tombol -orionszagú sperma ROBBAN fehér csillagszőrök borzong/ csillagok szőrhullása és megindult az atommag kering az első csillag rendszer és fehér a fény és fekete a sötét hiuz moccan a bozotban fehérlő fehér ló nebulákontúli farkcsapás hidrogén magzatvíz”

“Rilkét szavalok neked/pinát nyalok érted lopjunk kaviárt a fűszerestől a disznók között fetreng gombszemeivel ijedten pislog szüköl a hazugság nyomorában egyedül maradt VAS”

“titkolt szerelmet hagytál heréim motorjában hideg hérics-csokrot szorít pólyábagöngyölt lágy-lágy kecske-asszonyt simogat FA”

“pedig nem az undor poéziséből kívánnék szippantani mert ültem már jegeces pálmák alatt szartkentem szemeimre ültem és hányadékot szortyantottam be felsőajakamról mint most sírást taknyot-nyálat tompa gombostűket”

“litánia helyett juditha a fehér fény hordozója bőre alatt madár/oroszlán tollbolyhos türelme mely nem mérhető a nemiszerv nyirokkiválasztásával _aranyból melle ezüstből köldöke rézből ágyékalja” ____