Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
1981. március hó «ITTVAKOItT 9. oldal magyarság, mint az amerikánusság elsősorban szellemi magatartás. Aki erőszak nélkül, a népek hajcsövessége útján felszívódik közénk, magyar az. Ez az önkéntes asszimiláció azonban egyirányú út, amelyből visszafordulni becsület-vesztés nélkül nem lehet. Ez egyik problémája a beolvadás útjára lépett magyarnak is: “nem lehet kétféle lojalitással élni”. De ezek nem kizárólagos fogalmak és látjuk sok esetben, hogy nagyon is jól összegyeztethető az új hazához való ragaszkodás, a régi szeretetével. Az egész észak-amerikai kontinensen szabad az anyanyelvi oktatás (úgy, mint az egész világon — Erdélyt és a Felvidéket kivéve!). Ezzel élni kell, nem pedig önként lemondani őseink nyelvéről, mely egyúttal kultúránk kulcsa is! Ha a tűzhöz közel ülő USA-beli és kanadai magyarság potenciális lehetőségeit felhasználja örökértékű szolgálatot végezhet szülő nemzetének! Megismertetheti népünk küzdelmes, de dicső múltját, a Kárpátmedence civilizálását, ezeréves védelmét és felébresztheti a világelső hatalmának, Amerikának lelkiismeretét az igazságtalanságok sorozatára, melyekért új hazánk is felelős. Ez a nagyszerű feladat csak minden erőnk összefogásával végezhető el. Elérkezett a szellemi és anyagi koncentrálás ideje, kizárólag kulturális alapon! Nemzeti kultúránk hű keresztmetszetét mutató Magyarság Tudományi Intézeteket kell létesítenünk minden nagyobb amerikai központban úgy a saját, mint az amerikai nép tájékoztatására. Magyar kulturális munkát csak az végezhet, akinek magyar műveltsége van! Ezt nem lehet amatörködéssel, csak tehetséggel, tanulással, hozzáértéssel, tudományos pontossággal végezni. Mindezek mellé lelkesedés és kitartás is szükséges és akkor az eredmény nem maradhat el. Olyan sok magyar szellemi érték van szétszórva ezen az óriási kontinensen, hogy azzal új hazát lehetne alapítani! De ehhez Árpád Vezér és István király szervező ereje kellene és mi tele vagyunk Kis és Nagy Árpádkák, Kis és Nagy Pistikékkel, mindenki egy kis szemétdombon kakaskodik és az első sarktétel induláskor, hogy ki kivel nem hajlandó dolgozni! így sikkadnak el például olyan óriási propaganda lehetőségek, mint a Kováts óbester ünneplése, melyen százezres amerikai-magyar tömeg helyett siralmasan kevesen jelentek meg. Ecce homo hungaricus amricanus! De a fentebb mondottak állanak a többi Eldorádóra, Közép- és Dél-Amerikára is, és a tengereken-túli többi magyar szórványra, Ausztráliára és Uj-Zélandra is, kisebb-nagyobb módosítással. Örök hálával tartozunk az akkori argentin államfőnek, Peronnak, hogy elsőnek nyitotta meg országa kapuit a táborokban kallódó 45-ös emigrációnak. Nagy hagyománya volt itt a magyarságnak. A nagy úttörő Czetz János volt egyik legzseniálisabb honvéd vezérkari tisztünk, Bem hadsegéde, aki kalandos bujdosása után Hamburgban, már német nyelven, kiadta a dicsőséges erdélyi harcok történetét, s abban szülőföldjének, Erdélynek szerelmetes leírását! Spanyolországban feleségül veszi a volt argentin államelnök unokahúgát (1857), résztvesz az olaszországi honvédlégió szervezésében, majd Argentínában telepszik le, ahol a katonai akadémia alapításával felejthetetlenné tette nevét. Monumentális szobra ott áll a La Plata partján. Ilyen tradíciókhoz kellett méltónak lennie a magyar bevándorlóknak és nyugodtan mondhatjuk, hogy általában meg is feleltek a várakozásnak. Különleges problémájuk a hazától és a nagy észak-amerikai magyar tömbtől való távolság, valamint az új haza óriási kiterjedése. Ugyanez a problémája — még fokozottabb mértékben — az ausztráliai magyarságnak is (ne feledjük, hogy az ausztrál miniszterelnök volt az egyetlen, aki az erdélyi ügyben felszólalt mellettünk a párizsi békekonferencián, 1947-ben). Utóbbiak még a budapesti csatlós rezsim megosztó kísérleteinek is jobban ki vannak téve, mint a fentebb említett kolóniák, főleg mióta szocialista kormányuk van. Különben mindenütt nagy magyar karrierekről és szimpátiákról tudunk és az észak-amerikaihoz hasonló problémákról és feladatokról. A spanyol nyelvterületen élők egyik legnagyobb áldása, hogy az államnyelv nem rontja úgy a magyart, mint az angol. Gyönyörűen beszélnek általában a fiatalok, és sok öntudatos, nemzettudatos egyén van közöttük. Az észak-amerikai magyarsággal való kapcsolatok kiépítése, élénkítése parancsoló szüksége minden magyar szórványnak, de talán elsősorban nekünk kell kezdeményezni. Különben a szabad magyarság centrális problémája az elöregedés. A stafétabotot át kell adnia fiataloknak és ezzel azt az üzenetet is, hogy a versenyt biológiailag is állni kell! Ezt nem lehet egykézéssel, egysemezéssel elérni. Őseink a nagy népes családok hagyományaival éltek. Csak így érthető, hogy tatárjárások, török háborúk, a Habsburg szoldáteszka népirtásai, szabadságharcok, világháborúk, két orosz-szovjet “fölszabadulás” után még mindig 16 milliós a számunk. Ebből majdnem egy tizedrész szabadföldön él, ahol szabad lenne szaporodnia is. Ebben is elől kell járnia az Amerikák magyarságának, s akkor nyugodtabban nézhetünk a jövő elé. DR. KOLLARITS BÉLA: ÜZENET BUDAPESTRŐL A 2. világháborúval számos írás, tanulmány, könyv foglalkozott. Katonák, történészek, politikusok analizálták, taglalták, vitatták a háborút egészében vagy egyes részleteiben, történelmi, világpolitikai és minden egyéb számbavehető kihatásaiban. Tiszta, fenntartás nélkül elfogadható kép még nem alakulhatott ki, mert a legtöbb igen lényeges körülményben a különböző rendűrangú szerzők megegyezni nem tudtak. Ez érthető, mert a feldolgozott anyag a szerzők politikai, világnézeti beállítottságát, nemzetiségi hovatartozását tükrözi vissza, igen gyakran a tények, a valóság rovására. Másképp mutatják be, másképp elemzik a történteket a szabad világ biztonságában élő szerzők, mint azok, akik a Vasfüggöny másik oldalán tevékenykednek. Magyarország világháborús szerepének tisztázása sem kivétel. Különösen nagy az egyes szerzők nézeteltérése abban a kérdésben, hogy indokolt és szükséges volt-e Magyarország hadbalépése, avagy az elkerülhető lehetett-e volna? A hadbalépés iszonyatos következményeit láthattuk, de arra még senki sem tudott megfelelni, hogy mi történt volna, ha Magyarország nem vállal tevőleges részvételt az eseményekben. A nyugaton tartózkodó szerzőknek nincs lehetőségük hazai irattárakban őrzött háborús vonatkozású adatokat felkutatni, az otthoniak is csak azt tanulmányozhatják, amit erre a célra rendelkezésükre bocsájtanak. Ez pedig talán éppen az leglényegesebb elemeket nélkülözi. Magyarország világháborús részvételének legtragikusabb szakaszát jelentik a Don folyóig előretolt 2. hadsereg harcai és a voronyezsi áttörés utáni visszavonulása, melynek során a hadjáratát hozzávetőlegesen 250 ezer fővel megkezdő hadsereg vesztesége 110 ezer fő volt sebesültekben, halottakban és eltűntekben, ezenfelül a hadsereg felszerelésének legnagyobb része is elveszett. Megírta a doni harcok és a visszavonulás történetét Nemeskürty István (Requiem egy hadseregért) és foglalkozott ezzel szégyenletes könyvében Kádár Gyula (A Ludovikától Sopronkőhidáig). Legújabban pedig Csoóri Sándor “A Magyar Apokalipszis” (Töprengések a második magyar hadsereg doni összeomlásáról készülő dokumentumfilm anyaggyűjtése közben) című írása látott napvilágot a “Tiszatáj” szegedi folyóirat, 1980. októberi számában. Csoóri Sándor írásából kitűnik, hogy Magyarországon dokumentumfilm” (helyesebben talán propagandafilm) készül a doni katasztrófáról. Mert propagandafilm lesz az annak bizonyítására, hogy 1945. április 4. előtt minden rossz és népellenes volt és a magyarságnak csak azóta van jó sora, amióta a Szovjetunió “felszabadította”, a Horthyrendszer elnyomása és a német megszállás alól. Csoóri ezt helyesli és szükségesnek tartja, mert “az istenadta nép továbbra is tájékozatlan. Negyven év óta cipeli magában a félelmet, a szégyent, a bűntudatot, anélkül, hogy akár Magyarország második világháborús szerepét, akár az összeomlás okait ismerné. ” A voronyezsi áttörés és a 2. hadsereg maradványainak visszavonulása a kegyetlen orosz télben Magyarország számára legalább olyan szerencsétlenség volt, mint a németeknek Sztálingrád. Ma két Németország van. Nyugat-Németország szociáldemokrata, Kelet-Németország kommunista vezetés alatt. Eddig még egyikben sem határozták el, hogy Sztálingrádról “dokumentumfilmet” készítsenek! Ha az emberi lealjasodást fokokkal lehetne megmérni, a “dokumentumfilm” kiagyalóit, készítőit és helyeslőit a legmagasabb fok illetné meg! A Magyar Apokalipszist — Csoóri Sándor “töprengéseit” — a Tiszatáj 1980. októberi számában közölte. Ez az írás üzenet akar lenni. Üzenet az otthoni és a szabadföldi magyarságnak. Üzenet, amely “a magyar nép nagy barátjának és felszabadítójának” legyőzhetetlenségét hirdeti. Nem véletlen, hogy az otthoniaknak szóló “üzenet” az 1956. évi Nemzeti Felkelés 24. évfordulóján, 1980. október havában jelent meg a Tiszatáj folyóiratban! Emlékeztetőül, hogy “a szocializmus vívmányainak elpusztítására törő reakciós elemek által kirobbantott ellenforradalom idején a dicső vörös hadsereg vitéz harcosai elűzték a nép ellenségeit”, megmentették a “Népköztársaságot”. Üzenet és elrettentő példa: a Szovjetunió legyőzhetetlen. 1981-ben a Szabadságharc 25. évfordulójára ugyanezt üzeni a budapesti rendszer a szabadföldi magyarságnak. Fenyegetésül a nemzeti emigrációnak, bátorításul a kádári ötödik hadoszlopnak, a hazajáró “konferenciázók”, “kultúraktivisták” sisera hadának. Csakhogy a Tiszatáj nem forog “közkézen” a “külföldre szakadt honfitársak” köreiben. Ekkor lép színre New Yorkban az ismert “irodalombarát” könyvkereskedő, a “Magyarok Világszövetsége” élvonalbeli exponense, aki különlenyomatot” készíttet Csoóri Sándor írásáról. És így, A Magyar Apokalipszis “közkinccsé” vált, Püski Sándor könyvesboltjában jutányos áron megvásárolhatók. Most már országvilág megismerheti Csoóri Sándornak a doni tragédia feletti “töprengéseit”. Csoóri Sándor ama bizonyos sanda mészáros módjára csapkod összevissza. Egy-egy odavetett mondattal belerúgdos a magyar múltba az 1867-es kiegyezéstől a voronyezsi áttörésig és a visszavonulásig. Különösen zokon veszi a két világháború közötti időszakban a trianoni békediktátum revízióját követelő mozgalmakat. Szerinte a revíziós követelések csaláson alapulnak és közben csak úgy “mellékesen” elismeri az oláhok jogait Erdélyre. Lesújtó kritikája nem kíméli írótársait sem. Szerinte Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Veres Péter és Tamási Áron nem is tudták, hogy tulajdonképpen mi történt a 2. hadsereggel. írásában kétszer is felemlíti Csoóri Sándor a hadsereg szervezését is és azt a gyanút igyekszik kelteni, hogy ott valami gonosz szándékkal végrehajtott szelekció történt. “Feltűnően sok a szegénysorsú baka a vagonokban” — mondja Csoóri — “feltűnően sok a tartalékos tiszt, különösen a néptanító.” Ezt pedzi írásának egy másik részében is olyanformán, mintha ezt egy “tanyasi ember” mondaná neki: “A jobbmódúakkal az a világ is barátibb volt. Közülük kevesebbet vittek el: menjenek a nincstelenek, akik úgyis csak nyűgként lógnak a kormányzat nyakán. Értük nem olyan nagy kár. Élhetetlenek, se búzát, se állatot nem adnak az államnak a háborúhoz. ” (Úgy tűnik, Csoóri Sándor, aki pedig maga is falusi származású, megfeledkezett arról, hogy sajnálatosképpen a magyar parasztság között “feltűnően sok volt” a nincstelen, a szegénysorsú, sokkal több, mint a jobbmódú. Ez természetesen, minden bűnös mesterkedés nélkül is kiütközött a hadbahívottak között.) Ha egyéb nem mutatná, az előbbi két idézet magában is elegendő volna annak megállapítására, hogy Csoóri Sándor írása iskolapéldája lehet a célzatos, otromba kommunista propagandának. Nem tudható, “töprengett ”-e Csoóri valamikor azon, hogy Magyarország megtagadhatta volna a hadbalépést és ez milyen következményeket vont volna maga után? Nem lett-e volna ennek az ára sokszorosa “sebesültekben, halottakban és eltűnésekben” a doni hadjárat veszteségeinél? És mi lenne, ha a Szovjetunió kívánná valamilyen konfliktusában a mai “néphadsereg” bevetését? Erre a kérdésre viszont megfelel Csoóri Sándor, a válasz az előbbiekben már idézett “tanyasi ember” szájába adva: “Kiváncsi volnék, ha most Vietnamba vagy Kínába vinnék a magyar fiúkat, mit cselekednének? Mennének ők is, mint a juhnyáj, amelyiket hajtanak. ” Selmeczi József (Oberwilerstrasse 159, - 4054 Basel-Sweicz) évtizedek óta világviszonylatban gyűjti a valaha is külföldön élt, vagy jelenleg is ott élő sportemberek (vezetők, edzők, sportolók) adatait, eredményeit — minden sportágban. Nagyon kéri honfitársainkat: akik a legkisebb eredményt is elérték, vagy ilyesmiről tudomásuk van, közöljék vele. Nagyon jó, ha újságcikkeket tudnak küldeni. Érdekli a labdarúgás és minden más sportágban elért eredmény, valamint az edzők, úttörő munkát végző vezetők, sportújságírók sikerei. Hálásan venné a Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában élő magyar sportemberekről szóló tudósításokat. Örülne, ha minden országban “munkatársa” lenne. — Előre is köszönetét mond minden hírért. S.J. Olvasóink szíves figyelmébe
