Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

1981. január hó

«ITTVAKÖftT

3. oldal

TOTH IMRE-.

TÖRTÉNELEMKÖNYV ÉS MAGYARSÁGTUDAT

(A MAGYAR NEMZET VITAFÓRUMA, péntek, 1980. január 25-i számából)

HONISMERETÜNK első hiteles kútforrása — immár jó másfél évtizede — ötödik osztályos gyermekeink történelemkönyve. Azóta tanítanak az általános iskola ötödik osztályában is történelmet. Vajon hogyan formálja e tárgy tankönyve gyermekeink magyarságtudatát? — Jó könyvet írni nehéz és hálátlan feladat. Nem is tolonganak érte, mert bizony a hivatástudattal, szaktudással és írói tehetséggel megáldott kitartó szorgalom sem hoz biztos sikert. A szaktudományi, didaktikai, pedagógiai, nyelvi és írói tehetséggel megáldott kitartó szorgalom sem hoz biztos sikert. A szaktudományi, didaktikai, pedagógiai, nyelvi és nevelési követelmények helyes összehangolása még szerencsés összetételű alkotó kollektívának sem mindig sikerül. Mégpedig jó tankönyv nélkül nincs jó iskola. Mindig a tankönyv volt és marad a tanítás legáltalánosabb és legfontosabb segédeszköze.

A MAI ÖTÖDIKESEK történelemkönyvében az őskorral foglalkozó fejezet mondható a legsikertelenebbnek. Az őskorról kevés biztos ismerettel rendelkezünk, ezért a tankönyvírók még mernek érdekesen és meggyőzően mesélni. Ennek köszönhető, hogy a tanulók az első órákon még élvezettel figyelnek, fantáziájuk szárnyalni kezd és felszabadultan beszélnek. Az ókor gazdag ismeretanyaga már elbizonytalanította a szerzőket. Nem is könnyű a választás. Sokat markolásról persze szó sincs, de keveset markolva is nehéz sokat fogni. Egyébként (nyilván központi előírásra) hol olvasmánynak, hol meg “leckének” szánják az ókori fejezet írásait, de különösebb tartalmi, stílusbeli eltérés alig van ezek között. Annyi világos, hogy a szokványos történelmi leckéktől óvakodtak. Itt is még hellyel-közzel tudnak lelkesedni, például a görögökről és rómaiakról szóló írásaikban.

Sajnos, éppen A magyar történelem kezdete című fejezet a tankönyv legvérszegényebb és legsikertelenebb része. Erre egy tavalyi ötödikes kislány ijesztő visszaemlékezése hívta fel a figyelmemet: “Először még szerettem a történelmet, de aztán úgy megutáltam, különösen a magyarokat... Azok csak mászkáltak erre-arra... Nem tudtak semmit.” Ez bizony megdöbbentő! Vajon csupán egyetlen tanulóról, vagy esetleg egyetlen tanár rossz munkájáról lehet itt szó?

A VÁLASZ KERESÉSE rákényszerít a kérdéses tankönyvi fejezet alaposabb vizsgálatára. Az egyes leckéket olvasva, bizony úgy tűnik fel, éppen saját őstörténelmünk megírásához közeledtek tankönyvíróink a leghűvösebb tárgyilagossággal. Semmi színesség, semmi érzelem. Mintha nem is magyarok szólnának itt gyermekeinknek saját őseinkről. A Honfoglalás és letelepedés című leckében meg is okolják ezt a hűvösséget: “A honfoglalásról szóló mondák érdekes olvasmányok, de nem mindenben felelnek meg a valóságnak. A történelem úgy írja le a megtörtént eseményeket, ahogyan azok a valóságban végbementek. ”

De vannak egyértelműen biztos és pontos ismereteink őstörténetünkről, a honfoglalásról és célszerű-e éppen ötödikes kisgyermekekkel értekezni a magyar mondák hitelességéről és éppen magyar őstörténetről szóló vérszegény fejezetben? Ráadásul olyan módon végzik ezt az illúziót, romantikát, de költészetet és lelkesedést is rontó “felvilágosítást”, hogy közben egyetlen mondánkkal sem szembesítik tanulóinkat, még mondáink címeire, vagy hőseire sem utalnak. Pedig ugyanez a tankönyv korábbi fejezetében valósághitelű

részletezéssel el is mesél több római mondát.

MOST MAR tudatosan kerestem a magyar őstörténetről szóló leckékben legalább a megbecsülés hangját, de nem igen találtam. Az előttünk itt élőkről: az avarokról és szlávokról már több elismeréssel ír a könyv. Az sem lehetetlen azonban, hogy “a semmit nem tudó magyarokat utáló’’kislány téves tudatát épp ez a 43. “tankönyv egység” segített megerősíteni. Ebből ugyanis az avarok hatalmas és virágzó birodalmáról olvashatnak, majd a honfoglaláskori szlávok nagy tudásáról értesülhetnek. A szláv jövevényszavakból kiindulva megtudhatjuk, hogy a céklától, retektől, szalonnától, kalácstól kezdve a jászolon, gereblyén, kemencén, pincén keresztül a vánkosig, dunyháig, stb., stb. mi-minden jót vettünk át a szlávoktól. Pedig a szavak eredetéből nem szabad kiindulni, hiszen ezzel a logikával ezernyi más tévedés mellett akár azt is bizonyítgathatnánk, hogy táncolni a németek tanítottak meg minket, mert a tánc német jövevényszó. Vagy például tény, hogy az ír és betű szavakat már évszázadokkal a honfoglalás előtt használták őseink, eszerint betű vető, írástudó népek voltunk. Tévedés ne essék: tankönyvíróink vigyáztak, hogy ne essenek (javunkra?) az utóbbi hibába, hiszen ír és betű szavunkat meg sem említik.

Érdekes még egy pillantást vetni a Honfoglalás és letelepedés utolsó mondatára: “Az itt élő népek és elődeink ezt a területet az idők folyamán virágzó országgá tették. ” Ez az állítás talán úgy is igaz lenne, ha elődeink nem másodlagos alanyként szerepelnének a tankönyvi megfogalmazásban.

VEGRE saját őseinkkel kapcsolatban is találtam két elismerő sort tankönyvünkben: “Kitűnő lovasok, szőrén megülik a lovaikat. Ügyesek a hátrafelé nyílazásban is. ” Igaz, ezt sem a tankönyvírók írták, hanem egy görög császár. És az ilyen elismerés nem is több a hatodikos Élővilág tankönyv alábbi megállapításánál: “Az ürge karcsú, ügyes és fürge rágcsáló. ” “A mezei nyúl éber, óvatos állat, kitűnő a hallása, jó a szaglása, gyors a futása. ”

Ezekre az idézetekre úgy bukkantam rá, hogy az érzelmekben szegény történelemkönyv után most már az Élővilág tankönyveit kezdtem vizsgálgatni. A hatodikos Élővilágban több melegséget, emberibb, érzelmekben gazdag ismeretközlést találtam, mint az őseinkről szóló történelmi leckékben. Például: “Jól ismert és kedvelt gázlómadarunk a gólya.” “Földművelő népünk ismeri és szereti a pacsirtát. Herman Ottó szerint a szavát is érti.” Az Élővilág még a vaddisznóról is mer kedvesen írni: “Az anyakocák tavasz idején kibélelt rejtett vackukban 4—12 csíkos hátú malackát hoznak a világra... Születésük után pár órával már követik anyjukat. A tej mellett már pár napos korukban kóstolgatják a maguk találta ennivalót is. Nagyon kedves jószágok... Néha több család is összeverődik. A csikós hátú malackák játékosak és hangosak. A kocák, ha sor kerül rá, bátran védik kicsinyeiket. ” Ezt a leckét nem lehet meg nem tanulni, ezeket a kedves malackákat nem lehet nem szeretni... Gyűjtögető, pásztorkodó- és vándorlásai során folytonos élet-halál harcot vívó őseinkről, a honfoglaló ősmagyarokról nem lehetne (és kellene!) legalább ilyen melegséggel írni? Az Élővilág tudományos hitelét csak emeli az ilyen egészítő anyag. “Nincsen is meghatóbb, kedvesebb dolog, mint annak megvigyázása, hogyan építik a remeklő kismadarak

fészküket; hogyan repül a kis párocska felváltva tízezerszer ide-oda, mindenkor hozván pici csőrében egy-egy mohaszirmot, finom gyökeret, fűszálat, majd gyapjút, szőrt és végül finomságos pelyhet; hogyan rakosgat, fonogat, hogyan forgolódik, nyomkod, míg végre kész a természet egy-egy remeke: a puha fészek” (Herman Ottó). Az élő irodalom is helyet kap az Élővilág könyvben, népdalok és versek színezik, növelve a tankönyv szakmai értékét. *

Történelemkönyveinkben sem rontaná a magyar őstörténet hitelét néhány verssor, vagy egy két mondarészlet. Azonban az sem rontaná, ha gyermekeink egyértelműen látnák, hogy nemcsak vállaljuk, hanem tiszteljük és szeretjük is honszerző őseinkat, mert megbecsülésüket kiérdemelték. A tisztességes tárgyilagosság fontos, de a meggyőző melegség sem hiányozhat történelemkönyveinkből. Igaz, tanulóinknak tisztában kell lenniük azzal a ténnyel, hogy őseink kultúrája nem volt magasabb az itt talált népek kultúrájánál, de azzal a ténnyel is, hogy alacsonyabb sem volt. Csupán más kultúra volt, magyar kultúra- és ez a mi kultúránk. A vizsgált tankönyv legutolsó egysége adna ugyan bizonyos lehetőséget nemzeti értékeink helyes megértésére, ugyanis a honfoglaló magyarok életéről és műveltségéről szól. Arra persze itt is nagyon vigyáznak a szerzők, hogy felhívják a tanulóink figyelmét a nálunk eleve (?) többet tudó népekre, ugyanis így kezdik az utolsó írást is: “Őseink az évszázadokon át tartó vándorlásunk során sokat tanultak azoktól a népektől,

amelyekkel hosszú ideig együtt éltek. ” Arról sajnos sehol sem szólnak, hogy valahol valakik esetleg tőlünk is tanulhattak valamit. De más baj is van ezzel az utolsó egységgel. Mégpedig az, hogy a csupa nagybetűs OLVASMÁNY felirat mellett a rikítóan kék függőleges vonal is gondosan felhívja a tanulók és tanárok figyelmét arra, hogy ez az írás nem tartalmaz lényeges tudnivalót, nem “törzsanyag”, csak olvasmány. Mellesleg: az ugyanilyen függőleges vonal az Élővilág könyvben éppen az ellenkezőjét jelenti. Az ötödikes Élővilág bevezetőjében ezt olvashatják tanulóink: “Kék vonal jelzi a tankönyvben azt, ami a leckéből a legfontosabb. ” A kék függőleges kétféle használata zavaró, és fölöslegesen terheli kisdiákjainkat. A helyesebb magyarságtudat kialakításában az utolsó történelmi lecke is segíthetne valamicskét.

LASSÚK a történelemkönyv legutolsó mondatát! “Ez a hely lett a hazájuk és több, mint ezer év után a mi hazánk is. ” Az egész fejezet érzelmi sivársága után már alig merjük leírni, hogy egy kicsi jelző bizony hiányzik a zárómondatból. Csupán az, amit a hazáját mindenkor szerető nép nevében annyiszor leírtak költőink, például Janus Pannonius, Balassi Bálint, vagy József Attila. Pedig a mi gyermekeink ajkán sem csengene hamisan az édesanyánk szóhoz annyira közelálló édes hazánk... Ha több érzelmi melegséggel, szívesebben, kedvesebben tanítják majd tankönyveink pontos ismeretekkel nemes emberségre, jogos önbecsülésre és igaz hazaszeretetre gyermekeinket, akkor helyesebb és igazabb lesz magyarságtudatunk és talán valamivel kevesebb tanácskozást kell tartanunk a hazafiságra nevelés gondjairól.

(Parázs, 1980. okt. 39. szám.)

Felhívás

a Károli Gáspár Lelkészképző Intézet támogatására

Az Amerikai Magyar Református Egyház irányítása alatt az 1981-es esztendő őszén megindul Akrónban és Ashlandban az egyetemi szinten való magyar református lelkészképzés. Az első tervek szerint a lelkészek tanítása az akroni Magyar Református Egyház épületeiben kezdődött volna, a helyi egyház a Lorántffy Otthon és az amerikai magyarság támogatásával. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel az akroni egyház vezetősége elfogadta az Amerikai Magyar Református Egyház püspöki Tanácsának ajánlatát és elhatározta egy teljesen új épület felépítését tantermekkel, bentlakásos szobákkal, könyvtárral, gyűlés termekkel és egy 300 személy befogadására alkalmas díszteremmel. Az épület tervezése megindult, és ha az Úristen is úgy akarja, 1981 őszére beköltözésre készen áll az első jelentkezők és tanulók számára. Az akroni Magyar Református Egyház és a Lorántffy Otthon az amerikai magyarsággal együtt lehetővé teszi a hallgatók majdnem teljesen ingyenes kiképzését.

A Károli Gáspár Lelkészképző Intézet megépítése a megrajzolt tervek szerint körülbelül 250,000 dollárba kerül, az építéshez szükséges kölcsön visszafizetését a helyi egyház garantálja majd. Akkor, amikor az Úristen segítségével az amerikai magyarság életének egyik leghatalmasabb és egész jövendőnkre kiható vállalkozását kezdjük meg, hitünk bizonyosságát az Úr Jézus Krisztusra építjük, aki eddig is vezette egyházunkat, gyülekezeteinket és magyar népünket.

Bízunk az amerikai magyarságban, egyházainkban, egyesületeinkben, akik hajlandók áldozatot hozni a magyar jövendőért, egyházaink minél további fenntartásáért és hitünk maradandóvá tételéért. Az Úristen átmentett bennünket a veszedelmeken, hivatást bízott ránk, értelmet adott amerikai magyar és református életünknek. Tudjuk, hogy vannak magyarok és református testvérek, akik tettekkel akarják bebizonyítani hitüket és hajlandók áldozatot hozni Isten ügyéért és fiatal magyarjaink kiképzéséért.

Vegyünk példát a clevelandi Galgányi Bettyről és Galgányi Ellenerői, akik csak most fejezték be egyetemi tanulmányaikat és már is 1000 dollárt ajánlottak fel a Károli Gáspár Intézet támogatására és fiatal magyarok taníttatásának segítségére. Vegyünk példát a calgary-i Magyar Református Egyházról, amely elsőként adott 2000 dollárt erre a célra és a William Penn Egyesületről, amely szintén 2000 dollárt adott az Intézet felállítására, vagy az Amerikai Magyar Református Egyesületről, amely szintén egyhangúlag szavazott meg 1000 dollárt erre a célra.

Magyar egyházak, egyesületek, egyesek segítsétek felépíteni a jövendő magyar református lelkészeinek fellegvárát és elősegíteni az ő kiképzésüket, hogy még sokáig szóljon az Isten igéje magyarul, igazán úgy, ahogy őseink hirdették és hallgatták! Adományainkat vagy felajánlásainkat a következő címre küldjük: Károli Gáspár Lelkészképző Intézet 2627 Copley Road Akron, Ohio 44321 Minden egyes adomány levonható az állami jövedelmi adóból! Áldás, békesség!

A brahám Dezső püspök Dömötör Tibor h. püspök Nagy Lajos ny. püspök Csordás Gábor esperes Dr. Harsányt András esperes

«