Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
1981. február hó ttltTVAKVKT 7. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: XIII. Magyarország, Bulgária és Törökország A Honfoglalás befejeztével, Magyarország megalapításával megkezdődött a Bizánccal való küzdelem a balkáni hegemóniáért. A bizánci és bulgár elemek legyőzésével és felszívódásával, a görögkeleti hittérítés meggátlásával országunk függetlenítette magát a balkáni nagyhatalomtól. Dinasztikus kapcsolatok, uralmi tervek, magyar király, III. Béla esetleges bizánci császársága, mind a lehetőségeken belül mozogtak. De végeredményben a török katonaállam ereje iktatta ki a bizánci befolyást, hogy helyét egy rövid ideig Magyarország foglalja el, mint Közép- és Délkelet-Európa vezető hatalma, az Árpád-ház, az Anzsuk, Zsigmondés a Hunyadiak alatt. Az utóbbiak idején volt a legélénkebb a magyar és bulgár nemzet közötti kapcsolat. Ez az eredetileg mienkhez hasonló lovasnomád nép, felvéve a keleti kereszténységet, a VII. századtól kezdve fokozatosan és véglegesen elszlávosodott: a bizánci császárok segédnépe lett, de egy-egy nagy cárja alatt még azokat is fenyegette, vagy legyőzte. Majd vlach, vagyis oláh elemekkel szövetkezve az Assaniták alatt, a Dunától északra is kiterjesztették uralmukat, megvetvén a későbbi oláh vajdaságok alapját, bulgár—oláh—kun, magyar és tatár népesség ötvözetéből. Bizánc elestével a török közvetlenül fenyegette Bulgária létét, melyért már Zsigmond királyunk is csatázott az Aldunánál, majd Várnánál Hunyadi János és a hősihalált halt I. Ulászló királyunk. Ezzel a csatavesztéssel Hunyadi támadó hadjárata és Bulgária sorsa is eldőlt: török hódoltság lett, egészen 1878-ig, annak minden hátrányával és kevés előnyével. Hunyadi nagyszabású terveit, Bizánc visszafoglalását, a török kiűzését az európai összetartás hiánya, majd a magyar végvár, Nándorfehérvárnál aratott világraszóló győzelmét követő halála megakadályozták. Fia Mátyás, talán legnagyobb nemzeti királyunk, örökölte ugyan apja katonai tehetségét, de ismerte a nyugati politika útvesztőit, hatalmi törekvéseit és cselszövényeit is: megelégedett egy-egy török elleni diadallal, egy győzelmes boszniai hadjárattal és békét kötött a Balkánon és határainkon megtapadt ozmán birodalommal és így Bulgária Törökország része maradt. 1878-ban az orosz cár balkáni hadjárata eredményezte Bulgária felszabadítását, és különösen ettől kezdve a bulgárok oroszbarát, pánszláv tájékozódását. Az újjászületett bolgár állam fejedelme, majd királya a magyarországi nagybirtokos Koburg Ferdinánd herceg, azonban a Monarchia barátja volt és ezzel a bolgár—magyar kapcsolatok megélénkültek, később igazi barátsággá fejlődtek. Ezen nem változtatott a II. Balkán-háború sem, melyben Dobrudzsa négyszögét a román királyság foglalta el, mindmáig elrontva e két állam viszonyát. Éppen ezért, Bulgária a Romániával ellentétes táborban vett részt az I. világháborúban és hadat üzenve a románoknak, 1916-ban visszafoglalta az elorzott dobrudzsai tartományt. Azonban, az Antant balkáni hadműveletei folytán, Saloniki elfoglalását követően a bolgár front, dacára a német segítségnek, összeomlott és Bulgária kénytelen volt fegyverszünetet kérni. A párizskörnyéki békeszerződés (1920) intézkedései folytán a területi vita, a győztesek jutalmaként, a “hűséges” Románia javára dőlt el. Ezért Bulgária, velünk együtt, megint a “revíziós táborba” került. BOLGÁR-MAGYAR KAPCSOLATOK Ez a két világháború közti korszak a bolgár—magyar kapcsolatok arany ideje volt. A magyar főiskolákon (állatorvosi, testnevelési, orvosi, mérnöki szakon) a bolgárok (és macedo-bolgárok Szerbiából!) százai tanultak, és nem utolsó sorban a híres kertészeik is megjelentek sajátos, öntözéses kertgazdálkodásukkal a magyarországi, de még a megszállt székelyföldi városaink határán és heti piacain is (utóbbiak talán Dobrudzsából?). Miután Bulgária is átesett a magyarországihoz hasonló kommunista kísérleten (de nem volt tiszta színzsidó, mint a magyarországi tanács-köztársaság fejesei!), a politikai rendszer ott is erősen antibolsevista színezetű volt, a lemondott Ferdinánd után következő Boris király uralma alatt. Talán még sokan emlékeznek rá kedvtelléséről (szenvedélyesen szeretett mozdonyt vezetni), de ennek dacára nem tudta országát kihúzatni a történelem útvesztőiből, mint ahogy a mi tengernagy államfőnk sem tudta nemzetünk hajóját megóvni a 2. világháború viharos forgatagaiban. A német barátság eredményeként a II. Bécsi-döntés idején a románok szinte ellenvetés nélkül visszaadták Dobrudzsát 1913-ban, majd ismét, 1920- ban, elvesztett részét, a “Quadrilatert”. De a románok kiugrása Bulgária sorsát is megpecsételte. Romániából egy erős szovjet hadsereg, Tolbukin tábornagy parancsnoksága alatt, átkelt a Dunán és elfoglalta Bulgáriát. A Vörös Hadsereg nyomában, mint nálunk is, jöttek a moszkvai emigránsok és rettenetes vérengzéssel lemészárolták a velük nem rokonszenvezőket. Dimitrov, a Komintern volt főnöke, lett a bolgár miniszterelnök, majd államfő és már 44 őszutóján megjelent az I. Bolgár Hadsereg a szovjet csapatok balszárnyán és résztvett a magyarországi hadműveletekben. Ez volt a magyar— bolgár xdszony mélypontja. Meg kell azonban jegyeznünk azt, hogy dacára a nagy, általános orosz rokonszenvnek, ami a bolgárokat több mint száz év óta eltöltötte, Dimitrov bolgár népi politikát követett és népszerű volt hazájában, aminek az ellenkezőjét mondhatjuk csak Rákosi-Róth Mátyásról, “nemzetünk nagy tanítómesteréről”. Már írtunk előbb (K.E.: Mi és a déli nemzetek, Szittyakürt, 1979. szept. szám) Dimitrov konföderációs tervéről, melyben Bulgária—Jugoszlávia, Románia és Magyarország vettek volna részt, Kossuth Lajos szövetségi tervének késői, kommunista változataként. De még ez is sok volt Sztálinnak, rögtön leintette Dimitrovot, mondván, hogy ő semmi blokk-képzésnek nem barátja, csak a Szovjettel kötendő kétoldali (vagy inkább egyoldalú?) szerződéseknek. Gondolom, hogy ekkor Dimitrov előtt is felviláglott, hogy a szocializmus maszkja alatt az orosz-pánszláv erőpolitika dolgozik és hirtelen, de csalódottan távozott az élők sorából. A mai helyzetben Bulgária egyik legnépszerűbb kiránduló helye a vasfüggöny mögötti magyaroknak s viszont. A szabadvilágban élő bolgár és magyar emigráció viszonyáról nem sok mondanivalónk van, mert sajnos eléggé elhanyagolt. Ez annál is inkább sajnálatos, mivel a bolgár-macedonok a leghangosabb hívei az 1913-ban felosztott Macedónia feltámasztásának. A propaganda folyik (Moszkva engedélyével és talán biztatásával?) Bulgáriában és a szabadföldön élő bolgár és macedón emigrációban, talán szintén szovjet segítséggel. Mi magyarok kövessük élénk figyelemmel, nyitott szemmel öreghazánk határait érintő mozgalmakat, jelenségeket, főleg, ha azok a status quo megváltoztatását célozzák. A magyarság jövője szempontjából egy igazságos közép- és délkelet-európai rendezés, megbékülés életfontosságú. Éppen ezért a bolgár és macedón hazafiakkal barátság nem kiváltság, hanem parancs a magyar politikai emigráció számára. “A TÖRÖK ÁTOK” “S elhultanak legjobbjaink a hosszú harc alatt” A görög császárok, történetírók eleinket turkoknak, tehát törököknek nevezték, ami ellen Bulcsú és Árpád-fia Tormás tiltakoztak Bizáncban jártukkor (amikor állítólag meg is keresztelkedtek), kijelentve, hogy ők a “a sabarto asfalu” népe. Ez a görögök által elírt név mindmáig megfejteden. Párszáz év múlva aztán egy igazi turk lovasnomád néppel, a kunokkal háborúskodik a magyar királyság, majd a tatárok által megvert és üldözött Kötöny, kun fejedelmet és nemzetségeit fogadta be Magyarország és későbbi sok bonyodalom után népünk teljesen felszívta ezeket a “turkokat”. Nem így az ozmán törököket, akik az utolsó Anzsuk alatt jelennek meg a Balkánon. Luxemburgi Zsigmond és a Jagellók alatt, mint állandó veszedelem, a magyar határokon portyáznak, hadakoznak, majdpedig, mint hódító-megszállók 150 évre kolonizálják Magyarország szívét. A török majdnem 400 éven át a magyarság állandó vérveszteségét okozta: Hunyadi Mátyás virágzó, népes humanista birodalma háromrészre szakadva, teljesen elpusztult; nemzeti fejlődésünk elakadt és a török kérdés majdnem minden problémánk főgyökerévé lett. Amit a török meghagyott, azt a felszabadító idegen hadseregek többéves harcai semmisítették meg: majdpedig Magyarország Habsburg-gyarmatosítása, mely hazánk néprajzi viszonyait rosszindulatú célzatossággal, de annál gyökeresebben változtatta meg. Azonban meg kell mondanunk azt is, hogy már II. Szolimán rájött és a későbbi padisák folytatták a felismerést, miszerint a Török Birodalom ezen legtávolabbi, északnyugati csücske nem tartható a végletekig (főleg az intézmények, katonaságot is beleértve, erkölcsi hanyatlása miatt). Másik felismerésük az volt, hogy az igazi ellenség a Lajtán túl van — nem a magyarok, hanem a “bécsi király”, aki mögött a kiapadhatatlan spanyol- és német-erők, egy világbirodalom áll. Mégsem szánta el magát Nyugat arra (mint korunkban, 1947-ben, vagy 1956-ban a Szovjetunió!), hogy a gyengülő török hatalmat idejében kikényszerítse Magyarországról! Az az önfeláldozó “vitézi rezolució” hiányzott belőlük, mely a végváriakban, a kis “száguldóktól”, vagy gyalogosaiktól kezdve a hadvezér Zrínyi Miklósig megvolt és benne csúcsosodott öntudattá, hogy: “egyedül vagyunk”, hogy a magyar a legkitűnőbb harcos a török ellen: hogy saját erőnkkel szabadítsuk fel országunkat, mert nem számíthatunk az egymással torzsolkodó, csak a saját hasznukat kereső nyugatiakra. Viszont Erdély viszonylagos szabadsága, “modus vivendije” és a kuruc háborúk bizonyítják, hogy a fent-említett fordulat megtörtént a török politikában és a magyar nemzeti megmozdulásokat a Porta és a vele egyetértésben lévő francia király, úgy-ahogy támogatták Bécs ellen. Sajnos, ez a támogatás sokszor csak politikai menedékhely képében jelentkezett, de nem hathatós fegyveres segítségben. Thökölyék, Rákócziék török temetőkben fejezték be pályafutásukat, remények és nagy csalódások hullámverései között, honvágytól kínozva. Közel másfélszáz év múlva pedig Kossuth és társai, a menekülő 48/49-es honvédek, hazafiak ezrei lépték át, az akkor még Szerbiában levő török határt. Itt álltak meg (később, a mi korunkban oly közelről megismert) menekült-táborokban a kibujdosottak és a török jóindulatú semlegessége, vagy segítsége folytán kicsempészett magyarok, családtagok, akiknek nem futotta magán elhelyezkedésre Belgrádban, vagy másutt. Innét távozott érzékeny, megrázó jelenetek után Kossuth Konstantinápoly felé, hogy végül is Kiutáh-ba internálják, osztrák és orosz nyomásra. De ugyancsak a Fényes Porta felé tájékozódtak Bem tábornok és más honvédtisztek, akik aztán török földön és hadseregben folytatták a harcot az oroszok ellen s krimi háborúban (1854 — 58). Tudomás van róla, hogy még a konstantinápolyi kikötőben is próbálkoztak az osztrák hatóságok és haditengerészek a magyar menekültek elfogásával, elrablásával — legtöbbször sikertelenül. Azonban más, hathatósabb segítséget nem kapott, nem kaphatott Kossuth és a magyar ügy, a török császárság, “Európa betegembere”, gyengesége miatt. De legalább nem gördített akadályokat az ellen, hogy a volt magyar kormányzó amerikai csatahajón elhagyja a Márványtengert, vagy osztrák fenyegetés ellenére támogassa Lázár tábornok, volt hadügyminiszter és a kivándorlók behajózását és Amerikába menetelét. A Balkán fölszabadítása 1878-ban, a török határokat visszavette Délmagyarország alól; helyette Szerbia, Bulgária és Románia lettek déli és keleti szomszédaink. Később, a Balkán-háborúkkal, még távolabb került az összezsugorodott Törökország, de mostmár velünk államszövetségben, hála Andrássy és Bismarck diplomáciájának. TÖRÖK-MAGYAR BARÁTSÁG Azt megelőzőleg azonban már erős szálakkal fonódott a magyar—török barátság. Fentebb említettük Bem apó esetét, a lengyel — magyar szabadsághős, honvéd altábornagy török-basaként halt meg. De más magasrangú magyar tisztek — Kollman József ezredes, Stein Miksa és Guyan Richárd neves tábornokok — léptek be a török hadseregbe, miután előfeltételként mohamedán vallásra tértek. Kmetty György egyik legtehetségesebb hadtestparancsnokunk (a csornai diadal hőse 1849 júniuásban, Haynau csapatai ellen) átmenetileg szintén törökké lett, a krimi-háborúban harcolt, majd Londonban kötött ki. Más neves személyek közül meg kell emlékeznünk Széchenyi István kisebbik fiáról, Ödönről, aki 1874-től, mint a török katonai tűzoltódandár parancsnoka élt Isztambulban (altábornagyi rangban). De a török —magyar barátságért, az újabb korban, talán a török szultán gesztusa tette a legtöbbet: II. Rákóczi Ferenc, Vezérlő Fejedelem hamvainak Törökországból való hazaküldésével. Egész Magyarország megmozdult e nagy eseményre. A róla elnevezett úton végighaladó temetési menet láttán patakzott a könny az emberek szeméből és erősen kurucos hangulat uralkodott el a magyarságon. Talán ezért kellett rövidesen megírnia Szekfű Gyulának, 1913-ban, a nemzeti vihart (és sok műfelháborodást is!) felkavaró “Bujdosó Rákóczi”-ját, szobordöntő célzattal... A következő évben ránkszakadó I. világháborúban egy táborban harcoltunk és vesztettünk a törökökkel. Ezekből az időkből datálódik egy, nemzeti szempontból érdekes és fontos esemény: Egy magyar katonatiszt, Daruvári és egy francia hölgy házasságából egy nagyszerű fiúgyermek született
