Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
1981. november hó «ItfVAKOfcT 7. oldal VARGA LÁSZLÓ: AZ ENSZ ÉS A MAGYAR FORRADALOM 1956 őszén New Yorkban a Szabad Európa sajtóosztályán dolgoztam — sohasem a rádiónál — s október 23-án kedden dél felé ebédelni indultam, amikor az osztály amerikai vezetőjének, Mr. Walkernek a titkárnője, Mrs. Palmer kezeit lóbálva rohant felém. Mi történt? — Mr. Varga, the Hungarian students in Budapest are marching! Belémvágott, amit mondott: A magyar diákok felvonulnak Budapesten! Ettől a perctől kezdve az időm nagy részét nem a Szabad Európa sajtóosztályán töltöttem, hanem az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Mi fog történni az ENSz-ben — érdeklődtem a delegátusoktól, de mindig kitérő válaszokat kaptam. Nem értettem. Hiszen az ENSz főfeladata a népek függetlenségét és szabadságát előmozdítani. A magyar nép már alaposan előrement, most csak az ENSz-nek kell a kezét kinyújtania és Moszkvát távoltartania — gondoltam. Vártam és vártam az ENSz akcióját, de nem jött. Türelmetlenségemet fokozta, hogy ugyanakkor a szuezi kérdésben az ENSz órák alatt megmozdult, a Biztonsági Tanácsot Egyiptom kérésére azonnal összehívták, mivel “az egyiptomi kormány engedélye nélkül idegen csapatok tartózkodnak Egyiptomban.” Magyarországon talán nem tartózkodnak idegen csapatok? Mire vár az ENSz? Arra, hogy a magyar delegáció vezetője kéri a Biztonsági Tanács öszszehívását. Ehhez a kéréshez már október 24-én a new yorki magyar delegáció vezetőjének minden jogi és ténybeli alapja megvolt és az ENSz Biztonsági Tanácsát — nem kétséges — azonnal össze is hívták volna. De október 24-én az ENSz-ben, New Yorkban nem volt magyar megbízott. Pontosabban, aki volt Kós Péter, kettős állampolgárságú egyén, akit eredetileg Kondriasevnek hívtak, inkább orosz volt, mint magyar. A magyar nép ügyében semmit sem tett, sőt annak érdeke ellen cselekedett Ágy október 28-án, a Tanács ülésén, amit Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kérésére hívtak össze, Kós-Kondriasev a “magyar kormány levelével tiltakozott a magyar ügy tárgyalása ellen”. Ennek a manővernek volt következménye, hogy az október 28-i Biztonsági Tanács több mint 5 órán át ostoba formai vitákba merült — Moszkva és Kondriasev örömére — és csak a hatodik óra küszöbén született meg a nagy semmi: a magyar ügyet napirendre tűzték, de tárgyalását bizonytalan időre elhalasztották. Tették ezt akkor, amikor a magyar nép hősi csatáját vívta a belső és külső ellenség ellen. Az ülésen a szovjet delegátus könnyű helyzetben volt, mert csak ezt szajkózta: — A Biztonsági Tanács nem tárgyalhatja egy olyan ország ügyét, amelynek képviselője ellenzi ezt a tárgyalást. A napirendre-tűzés mellett 9-en szavaztak, a Szovjetunió természetesen ellene, Jugoszlávia megbízottja tartózkodott a szavazástól. Hogy történhetett meg, hogy ezekben a sorsdöntő napokban a magyar népnek az ENSz-ben nem volt hivatott szószólója? A válasz egyszerű. Az október 24-én megalakult Nagy Imre kormány külügyminisztere, Horváth Imre ugyancsak nem a magyar népet és Nagy Imrét, hanem Moszkva érdekét szolgálta. Nagy Imrére rengeteg feladat zúdult, így a külügyminiszternek lett volna kötelessége, hogy október 24-én — kormánya nevében — leváltsa Kós- Kondriasevet. De nem tette meg. Az ENSz Ötös Bizottságának jelentése szerint Kós leváltása csak “október 28-án vagy 29-én történt meg” (56. oldal). Szerintem még akkor sem, mert a budapesti rádióban október 30-án Tildy Zoltán még csak azt jelentette be, hogy “a kormány Kós Péter ENSz-beli megbízatását visszavonja”. Tehát nem visszavonta, hanem csak visszavonja. így Kós-Kondriasev elmozdítása legjobb esetben október 30-án történhetett. Valószínű, hogy Nagy Imre és Horváth Imre között jelentős ellentétek voltak és ezért Nagy Imre október 31-én Horváthot is elmozdította és maga vette át a külügy vezetését. Horváth Imre nem sokkal később “szolgálataiért” megkapta jutalmát az oroszoktól. O lett, november 4-én Kádár külügyminisztere. Kós-Kondriasev október 30-i eltávolításakor sajnos nem küldtek ki senkit Budapestről, — 5 így a magyar fődelegátus tisztjét nem töltötték be, hanem a kormány “megbízta Szabó Jánost, hogy a kormány kéréseit az ENSz-hez közvetítse”. Tehát Szabónak afféle postás szerepe volt. így történhetett meg az a páratlan eset, hogy amikor november 4-én, a magyar ügy a Biztonsági Tanácstól a Rendkívüli Közgyűlés elé került és ott arról szavaztak, hogy napirendre tűzzék-e vagy sem, magyar megbízott nem volt jelen. A pesti utcákon harcát vívó magyar nép helye az ENSz tárgyalótermében üres volt. Ezekben a történelmi napokban nem volt senki, aki rátermettségével a magyar nép páratlan egységét, akaratát, a Nagy Imre kormány kéréseit a világ fórumán elmondta volna. Nem volt magyar megbízott, aki megpróbálta volna az ENSz-et cselekvésre bírni, Washingtont álmából felriasztani, a világszervezet főtitkárát aktivizálni. Korántsem állítom, hogy ha a Nagy Imre-kormánynak az ENSzben egy rendkívül tehetséges megbízottja lett volna, ez a forradalmat győzelemre viszi. De azt állítom, hogy néha egy ember is tesz csodát, még a politikában is, és ha egy ilyen megbízott a nemzet felkelését, a Nagy Imre kormány döntéseit az ENSz-ben, Londonban, Párizsban, Washingtonban cselekvésre váltja, akkor elképzelhető, sőt valószínű, hogy az ENSz október 29-e és november 3-a között megfigyelőcsoportot küld Magyarországra, amely az ENSz jelenlétét biztosította volna és az sem lehetetlen, hogy Moszkva ez esetben kénytelen lett volna Washingtonnal leülni tárgyalni. Ez a tárgyalás létrehozhatott volna egy olyan Magyarországot, ami bár a Vasfüggöny mögött maradt volna és nem lett volna második Finnország, de nem is lett volna olyan jellegű szovjet csatlós, mint amilyen november 4-e után lett. * A feltételezések — szinte azt mondhatnám: az álmok — világából hadd térjek vissza magukhoz az eseményekhez és az ENSz-szel kapcsolatos személyes élményeimhez. November 1-én kora délután az 57-es utcai munkahelyemen csengett a telefonom. — Itt H. László, szervusz! (H. László az ENSz titkárságának alkalmazottja volt, magyar származású, de nem mint magyar, hanem mint belga állampolgár került be az ENSz-be). — Szervusz! — Az ENSz-ben nagy esemény történt — folytatta. — A szervezet lázban van. — Mi történt? — Nagy Imre, mint a minisztertanács elnöke, táviratot küldött az ENSz főtitkárához, Hammarskjöldhöz. (Nagy Imre küldött táviratot? — Szóval nem az ENSz, hanem a magyar kormány mozdult meg, gondoltam.) — Ez az első távirat a vasfüggöny mögül, ami telex-szel jött, — mondta H. László, — vagyis Budapesten kopogták le és egyidőben az ENSzben fogták. A Szovjetunió delegációját teljesen váratlanul érte a távirat, hiszen ez az első, ami az ő beleegyezése nélkül jött. Érthető, hogy az egész ENSz olyan, mint a hangyaboly. — Mi van a táviratban? — kérdeztem felhevülten. — Van előtted papír és ceruza? írd! Én már pontokba szedtem, így e szerint diktálom. — Helyes, de mond már! — Az első, a magyar kormány tájékoztatta az ENSz főtitkárát, hogy megbízható értesülései szerint további szovjet csapatok lépnek Magyarország területére, ami ellen a kormány Andropov budapesti szovjet követnél erélyesen tiltakozott és a szovjet csapatok azonnali kivonását követelte. A második: közölték Andropowal, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést felmondja és egyben kinyilvánítja Magyarország semlegességét. A harmadik: a magyar kormány az Egyesült Nemzetekhez fordul és kéri a négy nagyhatalmat, hogy Magyarország semlegességét védjék meg. Végül a negyedik: a magyar kormány kéri, hogy az ország semlegességét és annak a négy nagyhatalom általi megvédését a Főtitkár tűzze a soron következő közgyűlés napirendjére. Csend. H. László levegőt vett, én nem. Az izgalomtól alig tértem magamhoz, akadozva szóltam: — Ez valóban óriási. Most már az ENSz-en, a főtitkáron és a négy nagyhatalmon van a sor, hogy Magyarország függetlenségét és semlegességét garantálják. Csend. Nincs válasz. — Halló! A telefonnál vagy? — Igen. — Miért nem felelsz? — Mert — László barátom vontatottan folytatta — a táviratban van egy hiba. Rosszat sejtve, ingerülten szóltam — Hiba? Ez egy tökéletes, tömör történelmi segélykiáltás. Azonnal cselekedni kell. Nem tűr Halasztást! — Éppen itt a hiba — volt a válasz. — Hol? — kérdeztem. — Hát ott — húzta a szavakat barátom — hát ott, hogy, mint tudod, a szuezi ügyben összehívták az ENSz rendkívüli közgyűlését... — Tudom, de mi köze van ehhez a Nagy Imre táviratához? — Alapjában semmi.de, de — alig mert beszélni, — de... de mégis van valami, ami összefügg... — Mi? — Hát az, hogy, mint hallottad a magyar kormány kéri, hogy az ország semlegességének kérdését tűzzék az ENSz soron következő ülésének napirendjére... Na már most... A soron következő ülés csak november 13-án kezdődik, ma pedig még csak november 1-e van, tehát majdnem két hetet kellene várni. A Nagy Imre kormányt sürgősen értesíteni kellene, hogy módosítsák a táviratukat, és azt kérjék, hogy a magyar semlegesség tárgyalását az ENSz ne a rendes, hanem a most folyó rendkívüli közgyűlésén tárgyalja. így azonnal napirendre lehetne tűzni... — Őszintén szólva nem értem — mondtam feldúltan. — Mit nem értesz? — Azt, hogy a magyar kormány, az ENSz tagja kétségbeesett helyzetben van, a világfórum segítségét kéri és ti szavakon lovagoltok, ahelyett, hogy a Főtitkár azonnal, minden késedelem nélkül kérné a magyar kormány semlegességi kérdésének napirendre tűzését. — Nézd én most nem tudok veled vitázni, arról sem, hogy kinek van igaza, neked vagy nekem, az idő engem is sürget. A kérdésem, hogy tudtok-e, vagy tudsz-e Nagy Imrének azonnal küldeni egy táviratot, miszerint kérjék, hogy javaslatukat ne a soron következő, hanem a most ülésező rendkívüli közgyűlés napirendjére tűzzék? (Amíg László barátom beszélt, — nála szokatlan erélylyel — átvillant előttem Nagy Imre 1956. október 23. — Tüntetés a Bem szobor előtt.
