Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-11-01 / 11. szám

8. oldal

«iTTVAKöirr

1981. november hó

alakja, akinek — mint az Országgyűlés elnökének — az 1947-es parlamentet megnyitó beszéde lelkes helyeslést váltott ki az ellenzékből, és sokkal kevésbé saját pártjából, a kommunista pártból és főleg az a Nagy Imre jelent meg előttem, pillanatokra, akivel 1947. őszén a parlamenti elnöki szobában közel 15 percig vitáztam egy interpellációm ügyében és azzal az érzéssel búcsúztam el tőle, hogy nem egy fanatikus pártvezetővel, hanem a magyar nép érdekét szívén viselő emberrel beszélgettem, akinek nemzete sorsa a legfontosabb.)

H. Lászlónak, aki a táviratküldés ügyében a többesszámot nyílván az amerikai magyar emigráns szervezetekre értette, így válaszoltam

— Nem küldhetünk táviratot. A Szovjetunió máris telekürtölte a világot, hogy a magyar forradalmat kívülről irányítják, amit ugyan senki sem hisz el, de egy ilyen távirat mégis a kívülről jövő beavatkozás, vagy irányítás látszatát keltené. Sokkal célravezetőbb lenne — mondtam támadólag —, ha az ENSz főtitkársága küldené a táviratot, hiszen ti kaptátok a kérést és nektek nemcsak jogotok, de kötelességetek is a magyar kormánnyal érintkezésbe lépni, ha tisztázandó kérdés merült fel. Sőt, hívjátok fel Nagy Imrét azonnal, holtbiztos, hogy azt feleli majd, hogy az ENSz a rendkívüli közgyűlésen tárgyalja a nemzeti lét vagy nemlét kérdését.

— Mi ezt nem tehetjük — hangzott a határozott válasz.

— Neeem? Miért nem?

— Most nem tudom megmondani, de az biztos, hogy innen nem fog távirat menni, sem telefonhívás.

— Mi van emögött? — kiáltottam fel. Kapkodtam érvek után, hogy meggyőzzem László barátomat álláspontjának tarthatatlanságáról. — Minden eljárásjogi kérdésben, ahogy a táviratnak az általad említett része is az, az általánosan elfogadott elv, hogy egy kérést, javaslatot nem a használt szavak, hanem annak lényege dönti el. Ha egy vízben fuldokló hajóért ordít, ez nem azt jelenti, hogy egy hajóra kell várni, hanem az első csónak is jó, sőt még egy mentőöv is segít. Nagy Imre táviratának lényege az ENSz azonnali cselekvése, a magyar ügy azonnali tárgyalása, a Szovjetunió beavatkozásának megakadályozása. Nem lehet várni. Érted! Ez a lényeg. Minden perc számít.

— Tudom, — mondta szomorúan barátom — de ebben a kérdésben én csak közvetítő vagyok.

— Ki kért meg közvetítésre?

— Most nem mondhatom meg. (Később megtudtam, hogy a Főtitkárság megbízásából telefonált.) Nem is beszélhetek tovább. Délután hívjál fel.

Letettem a telefont és megsemmisülten álltam.

Feldúlt állapotban voltam. Dolgozni nem tudtam. Délutánig várni? Nem. Bementem az ENSz-be. A sajtóosztályon kértem Nagy Imre táviratának a szövegét. Megkaptam, ma is őrzöm, mint egy ereklyét. Az ENSz száma A)3251. —1956. november 1.

H. Lászlóval akartam újra beszélni, de nem találtam, ülésen van, mondták.

Délután felhívtam telefonon. Azt mondta, hogy az egyik nagyhatalom a jelek szerint kezdeményezni fog valamit. De ez is elkésett. Pedig másnap, november 2-án Nagy Imrének befutott a második távirata — vagy pontosabban: levéltávirata — is, amelyben közölte, hogy újabb szovjet csapatok özönlenek Magyarországra és a pályaudvarokat már elfoglalták, s megismételte a négy hatalomhoz a kérését, hogy ismerjék el Magyarország semlegességét és kérte a Biztonsági Tanácsot, hogy az utasítsa a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások megkezdésére.

A két drámai távirat ellenére a magyar kormány kérését a Szovjetunió fegyveres beavatkozásáig, november 4-ig nem tűzték a rendkívüli közgyűlés napirendjére és a Biztonsági Tanácsot is csak november

2-ára hívták össze. Bántóan üres ülés volt. Érdemben semmi sem történt. Sőt, a Tanács többsége úgy vélte, hogy a dolgok Magyarországon rendben mennek ezért az ülést hétfőre, november 5-ig akarták elnapolni. Emilio Nunez Portuondon, a kubai delegátuson múlott, hogy ez nem ment keresztül: kijelentette, hogy a magyarországi események nem megnyugtatóak, ezért a Biztonsági Tanácsnak ébernek kell lennie és javasolta a következő ülésnek november 3-ra való összehívását. A Tanács elfogadta a javaslatát.

Emilio Nunez Portuondot jól ismertem. Ez a kistermetű, brilliáns jogász bátran vallotta: “A Battista kormányt képviselem, de nem annak rendszerét.” Demokrata volt ízig-vérig humanista és egyike volt azoknak, aki sohasem tévedt el az ENSz eljárásjogi mellékutcáin.

A Biztonsági Tanács november

3-i ülésén Portuondo erősen szorongatta a szovjet delegátust, hogy nyilatkozzék: vajon megindultak-e a tárgyalások a magyar és a szovjet kormány között a szovjet csapatok visszavonásáról. A szovjet delegátus mellébeszélt, nem akart nyilatkozni. Nem mondott nem-et, de igent sem. Végül is világosan közölték a Kreml megbízottjával, hogy addig nem napolják el az ülést, amíg nem ad megnyugtató választ. A szovjet delegátus nagynehezen kinyögte: “Kormányom és a magyar kormány között a tárgyalások megindultak.” Erre a Tanács tagjai — Portuondo kivételével — fellélegeztek, azonnal elnapolták az ülést és megnyugodva elmentek weekendre. Történt ez november 3-án, délután 6 órakor, amikor Magyarországon már éjfél volt és a szovjet tankok már dübörögtek a magyar függetlenség és szabadság lehengerlésére.

Nem tudom, valaha is megtudjuk-e, hogy Nagy Imre és kormánya mire alapozta, hogy az ENSz a magyar ügyet képes megsegíteni és a magyar függetlenséget biztosítani. Úgy vélem, hogy sem a minisztertanácsban, sem a külügyi szakértők

között nem volt senki, aki tudta volna, hogy az ENSz-ben, megalapítása, 1945. óta egészen 1956-ig — és a mai napig is — csak azokat a kérdéseket oldották meg, amelyekben Washington és Moszkva megegyezett. Ahol az ellentéteket nem tudták elsimítani, az ügy megoldatlan maradt.

Nagy Imre november 1-i és 2-i távirata mégis helyes volt, vannak pillanatok, történelmi helyzetek, amikor nincs idő okoskodásra, a helyzet megszabja a tennivalókat. Nagy Imre történelmi nagyjaink útját követve, a nemzet egységes akaratát a világ elé tárta, függetlenül attól, hogy ez 1956-ban megvalósítható volt-e vagy sem. Egyszer majd valóság lesz és ekkor Nagy

Imrét azok között találjuk, akik kinyilvánították az egységbe forrott nemzet akaratát.

November 4-e után az ENSz igyekezett menteni a menthetőt: a Szovjetunió fegyveres beavatkozását megbélyegezte, megfigyelőket próbált küldeni Magyarországra, (magát a főtitkárt is), Különbizottságot alakított a forradalom alatt történtek pontos kivizsgálására, a Kádárdelegáció mandátumát visszautasította és nem utolsó sorban a magyar ügyben szükséges teendők ellátására egyes személyeket nevezett ki.

A legsúlyosabb keresztet a főtitkár, Hammarskjöld hordozta. 1961. szept. 18-án halt meg, egy Rhodesiában lezuhant gép utasaként. Halála után találták meg a később “Észrevételek” címen kiadott feljegyzéseit, amelyeket Hammarskjöld úgy nevezett:: “tárgyalásaim magammal és Istennel.” Hátrahagyott iratai szerint töprengő, hivő lélek volt. Valószínű ez a tulajdonsága fűtötte, amikor a letiport magyar népen segíteni akart.

Lehetősége azonban csekély volt: ha a két nagyhatalom vitázott, egyiket sem támogathatta, mert ezzel vétett volna a pártatlansága ellen. A Szovjetunió éber szemekkel figyelte a főtitkárt, ezt tette évek múlva a kongói események idején is, amikor Hammarskjöld leváltását követelte, “Szovjetellenességgel” vádolva őt.

A forradalom alatt az ENSz-ben többször megfigyeltem azt a törékeny, inkább lebegő, mint földön járó főtitkárt. Teljesen különbözött a többi diplomatától, akik zsibongva üdvözölték egymást, vitáztak. Hammarskjöld nem vegyült közéjük, a fal mellett ment, inkább osont, hogy ne keltsen feltűnést és ne zavarják töprengését, ami kiült az arcára 1956. novemberében is, azt hiszem, egyike volt azoknak, akik átérezték az ENSz tehetetlenségét, s tette, amit tudott. November 8-án egy aide-memoireban értesítette a magyar külügyminisztert, hogy azonnal megfigyelőket akar küldeni Budapestre, akik az eseményeket a helyszínen megvizsgálják. Otthon még állt a harc. Hammarskjöld remélte, hogy a megfigyelők küldésével a vérengzéseket csökkenteni tudja. Válasz nem érkezett, így november 10-én megismételte kérését és november 12-én kijelölte a “vizsgáló csoport” tagjait: Lleras-t, Colombia későbbi elnökét, a norvég Gundersen-t és az indiai Lall-t. Budapest válasza — november 13-án — elutasító volt. A megfigyelők Magyarországra küldésének terve — mondták — “beavatkozás a magyar ügybe”. Hammarskjöldnek november 13-án Kairóba kellett volna utaznia, amit elhalasztott, hogy a magyar ügyben viaskodjék. Még aznap, november 13-án táviratot küldött Budapestre, hogy Kádárék változtassák meg szándékukat és egyben kifejezte készségét, hogy ő is hajlandó azonnal Magyarországra utazni. Erre már Moszkva is felébredt és anélkül, hogy kérdezték volna, november 14-én a Szovjetunió kormánya értesítette a főtitkárt, hogy “az egész u.n. magyar ügy kizárólag a magyar kormány hatáskörébe tartozik”.

A budapesti rezsim megijedt Hammarskjöld magyarországi utazásának lehetőségétől és november 15-én táviratban értesítették, hogy hajlandók vele Rómában (sic!) találkozni. Ezt a főtitkár visszautasította és erélyesen kijelentette,hogy az események nem tűrnek halasztást és ha a budapesti találkozás lehetetlen, a magyar külügyminiszter azonnal utazzék New Yorkba a súlyos kérdések megtárgyalására. Válasz nem érkezett, a főtitkár közben nemcsak Budapestet, de Moszkvát is ostromolta, felvilágosításokat kért, miért nem hajtják végre az ENSz határozatait, elsősorban a szovjet csapatok visszavonását. A Kremlt felbőszítette Hammarskjöld ostroma, különösen, amikor november 30-án a főtitkár a Közgyűlésnek is jelentette, hogy sem a Szovjetuniótól, sem a magyar kormánytól semmiféle választ nem kapott és ragaszkodott ahhoz, hogy Budapestre mehessen, mert a főtitkári tisztség alapja a teljes és helyes tájékozottság, amit ez esetben csak személyes kapcsolat és élmény révén szerezhet meg. A Kádár-rezsim szorítóban volt, mert a főtitkár javaslatának elutasítása nemcsak szokatlanul durva lett volna, de elismerése is a köztudott ténynek, hogy Moszkva járószalagján mozognak; ha viszont Hammarskjöld Budapestre utazik, ez beláthatatlan következményekkel járhat, személyes tanúja lehet a szovjet brutalitásoknak és nem utolsó sorban a magyar nép Hammarskjöld megjelenésétől az ENSz támogatását remélheti, ami a fegyveres ellenállást meghosszabí thatja.

December 4-én a budapesti kormány megbízottja közölte az ENSz közgyűléssel, hogy kormánya “készen áll a főtitkár fogadására”, csupán az időpont meghatározására kér egy kis haladékot. Erre a közgyűlést félbeszakították, megadták a kis ha(Folytatás a 12. oldalon)

1956. november 4-én, a Kossuth-rádióban 5 óra 20 perckor megszólalt Nagy Imre miniszterelnök: “Itt Nagy Imre beszél. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és

a világ közvéleményével!’’