Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
8. oldal *ziTfVAKöirr 1980. szeptember hó SZABAD-E VÉDEKEZNÜNK? (Folytatás az 5. oldalról) Előre reszketek szegény Gábor Áronunkért és Tollas Tiborunkért, mert ha Gosztonyi ilyen hevesen elítéli a pénzgyűjtést, legközelebb nyilván őnekik fog ugyanezen ok miatt ugrani. Az egyik ugyanis másfél éve, a másik pedig tavaly járta körbe, nem is először, a két Amerikát kifejezetten pénzgyűjtési célokból és gondolom, hogy egyikük sem tért haza laposabb erszénnyel, mint amilyennel idejött. Gosztonyi szerint Alföldinek “önmagában is elképzelhetetlen volt” az a tette, hogy a Hídverőket három nyugati nyelven is megjelentette, igaz hogy ő ezt merő “maximalista programként” igyekszik jelentéktelenné mázolni. Megint csak arra kell gondolnom, mit fog akkor szegény Tollas kapni Gosztonyitól, mert ő a Nemzetőrét nemcsak németül, franciául és angolul adja ki, de még kínaiul is!... Gábor Áron “bűne” pedig Gosztonyi fenti fogalmazása szerint akkor még nagyobb, mert az ő könyvei már valami féltucat nyelven járják a világot. Alföldi nyolcszobás háza illusztris előadónk szövegezése szerint hol “ódon és háború-tépázta udvarház”, hol “főhadiszállás”, hol pedig “teissingeni kastély”, sőt: “titokzatos kastély”. Való az ilyesmi egy tárgyilagos történészhez? Előad aztán egy vérfagyasztó idézetet(?) egy diszkréten meg nem nevezett “magyarországi 1956 utáni kiadványból”, amiben szerepel “kémközpont”, “holdtalan sötét éjtszaka” (!!!), “CIA-ügynökök” és “felforgató tevékenység”, csak közben előadónk akaratlanul elárulja magát, mert az úgynevezett “idézete” közepén a “látogatnak” állítmányt hirtelen ötlettel megváltoztatja a sokkal gúnyosabb “adnak találkát”-ra... Ez nyelvbotlás nem lehet. Csak hamis idézet. Folytatja azzal, hogy “egy USA-ból Európába látogató donátor” ellenőrzés céljából meglátogatta Alföldi magyarságtudományi központját. Persze Gosztonyi nem így nevezi Alföldi otthonát, hanem itt használja az előbb idézett “düledező udvarház” tudományos szakkifejezést. Történésznek pedig, ha egyszer már nyilvánosan kiáll ezzel az epizóddal, azt is illene tudni, hogy nem “egy”, hanem két, és nem “donátor”, hanem Gruber Lajos és Egerszegi Imre urak tették a látogatást, s ezekről azt is illett volna megmondani, hogy kicsodák-micsodák és mi volt a valódi céljuk. Mert Alföldi Gézának és az első, legteljesebb magyarságtudományi dokumentációs központnak ezzel kezdődött a tragédiája. Persze Gosztonyi úr itt is megtalálja a becsmérlés módját. Szerinte “egymás hegyén-hátán tömítve méteres magasságban borították a padlót” a dokumentumok. — Elhiszem. — Akinek nincs elég helye, az a padlójára kezdi rakogatni a dobozokat, könyveket, irat- és dossziékötegeket. Én is jártam térdig könyvekben egy montreáli barátom ötszobás lakásán. De amikor a fejtegetését dokumentálni akarta, csak lehajolt, vagy átment a szomszéd helyiségbe és egy percen belül már mutatta a kívánt anyagot. Nem minden emigráns tudós tetszeleghet magának a berni Keleteurópai Intézet elkényeztetettségében, de érdemeik éppen ezért százszorosak. “Alföldi Géza intézménye a hatvanas évek elején csukta be kapuit” — folytatja Gosztonyi. Más szóval majdnem két évtizedig állta a vártát, gyűjtötte a felbecsülhetetlen anyagot és tartotta a hitet az egyre jobban szétszóródni kezdő magyarságban a legrettenetesebb évek derekán. Gosztonyi ezt megint nem így nevezi, hanem “botránynak” hívja, mert szerinte Alföldi Géza “feladta terveit s otthagyva ‘kastélyát’ a szó szoros értelmében ‘eltűnt’ Németországból”. Ezzel szemben mi a történeti valóság? A valóságot ebben az esetben úgy hívják, hogy Margit asszony és cionista zsidóság. Sokak szerint a kommunisták építették be Margit asszonyt Alföldi mellé titkárnő gyanánt, aztán a hírek szerint feleség lett belőle. De csak addig a pillanatig, amíg egy szép napon hirtelen el nem tűnt Alföldi összes pénzével egyetemben. A házat nem volt miből törleszteni. Jöttek a hitelezők, a végrehajtó, Alföldit kilakoltatták és a teljes, két évtizeden át gyűjtött magyarságtudományi anyagát megsemmisítették. Ezt hallgatja el Gosztonyi Péter. Megmaradt Alföldi Géza költészete. A Krisztusom, én Péter nem leszek! ugyanolyan örök értékünk, mint Gyóni Géza: “Csak egy éjszakára”, Reményik Sándor: “Eredj, ha tudsz!”, vagy Tollas Tibor: “Bebádogoztak minden ablakot” című alkotásai. — A Gádoros, az csak Gádoros! minden évben legalább egyszer még most is előadásra kerül itt nálunk Montreálban. — Alföldi azonban elsősorban a mai ifjúságunk költője. Az argentínai fiatalok lapja, a “Párduc” 1979 decemberi száma egyszerre két versét is közli: Az én karácsonyfám és Mária dalolja... — És sajnálhatja, aki nem ismeri legalább a Most éj van és Ha nálunk született volna című remekműveit. A Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Körének vezetőségét azonnal nyomatékkai kértem, hogy tervbevett kötetükből Gosztonyi előadásának legalább Alföldi Gézát gyalázó részét hagyják ki. Mellébeszélő, gyakorlatilag tagadó választ kaptam olyan értelemben, hogy az Alföldiről szóló részre vonatkozóan kikérik egy professzor véleményét, nekem pedig megtiltották, hogy Gosztonyi-előadásról szót ejtsek, mivel amíg az könyv formájában meg nem jelent, “bizalmas anyag”. Először is nekem senki véleményére nincs ebben a vonatkozásban szükségem, mert nekem magamnak is van fejem és ítélőképességem, s a mondanivalóimat általában megokolni is képes vagyok. — Másodszor: Történelmi igazságok nem véleményektől, se nem szavazástól függnek, hanem adatszerű tényéktől, s azok részrehajlás nélküli, elhallgatásmentes egyensúlyától. — Harmadszor: Gosztonyi előadása már nyilvánosan elhangzott a lugánói Calypso-szálloda termében 1979 október 27-én, szombaton délután 3 órakor, azon bárki résztvehetett és arról hangfelvételt is szabadon készíthetett. Én is kaptam rá meghívót. Az elhangzás pillanatától kezdve tehát az előadás, a könyv esetleges későbbi publikálásától függetlenül máris nyilvános köztudomás tárgya és többé nincs benne semmi “bizalmas” titkolnivaló, sőt ellenkezőleg: közérdekű téma. — Végül negyedszer: Alföldi gyalázásának kihagyása nem is lenne elég. Az az előadásnak mennyiségileg csak négy százalékát teszi ki, s azt hiszem, elég bőven kimutattam, hogy a maradék 96 % sem különb amannál. Befejezésül aztán Gosztonyi Péter egy olyan felkiáltójelet tett a lugánói előadásának végére, hogy attól minden becsületes magyar embernek kinyílik a bicska a zsebében. Mert ugyanazon időben, amikor a lugánói előadását írta, egy terjedelmes tanulmányt is szerkesztett az 1919-es vörösterror teljhatalmú diktátorának, Kún Bélának védelmében és rehabilitálására. A hatalmas cikket pár hét múlva közölte a “magyarajkú kanadai zsidók” torontói hetilapja, a Menóra az 1979 december 15-i számának kiemelkedő helyén, jól széthúzva a nagyméretű újság négy teljes oldalán, azok mindegyikén szembeszökő hatalmas címbetűkkel: Kún Béla élete és halála'. Gosztonyi e rehabilitálási kísérlet egyetlen okaként azt nevezi meg írásában, hogy Kún Béla “egy asszimilált zsidó közjegyző fiaként született”. A Révai Nagy Lexikonra, melynek szerkesztője, Réva Mór János (1860—1926) szintén zsidószármazású ugyan, de talpig becsületes magyarrá vált, megállapítja (XX., 524.), hogy “a proletárdiktatúra alatt Kún Béla külügyi népbiztos volt, de valójában ő rendelkezett az egész hatalommal”. Gosztonyi viszont ezt a tényt azzal a már dícséretszámba menő frázissal tussolja el, hogy “személye, neve egyben mindjárt programot is adott. Élete nem volt mentes az ellentmondásoktól, a drámai fordulatoktól”... Nincs nála szó teljhatalomról. Forma szerint csak egy könyvet ismertet, melyet a hazai kommunista párt Központi Bizottsága mellett működő Párttörténeti Intézet egyik vezető munkatársa írt. Gosztonyi őt is megdicséri azzal, hogy “alapos munkát végzett”. Azonban úgy látszik, a Pártnak nem ez volt a véleménye, vagy nem érdeke Kún Bélának a rehabilitálása, mert amint kikerült a könyv a nyomdából, rögtön be is vonták, piacra nem került, de sajnos — illetve Gosztonyi szempontjából hála Istennek — egy-két példányt addigra már szétküldtek a tudományos intézeteknek. Nyilván így kapott egy kötetet a berni Keleteurópai Intézet is, melynek Gosztonyi a vezetője. A valóságban azonban nem a könyvet ismerteti, hanem Kún Bélát. Mármint a maga módján. Mert ugyanúgy, ahogy Luganoban tette, itt is, cikkének terjedelmessége ellenére teljesen agyonhallgatja a hősére előnytelen életrajzi adatokat. Meg sem mukkanik arról, hogy az első világháború előtt Kún Béla a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár tisztviselője, majd igazgatója volt, pedig erről az epizódról még a Budapesten 1929-ben megjelent Zsidó Lexikon is kénytelen szerénykedve bevallani (516. oldal), hogy “innen azonban szabálytalanság miatt elbocsátották”. — A Révai (XK., 524.) már nem fél nevén nevezni a gyereket, amikor nyiltan megmondja, hogy “állásából sikkasztás miatt elbocsátották”. — Gosztonyi azonban erről a nagyon lényeges epizódról lapítva hallgat, bár a cikke olyan hosszú, hogy belekókad az ember. Szabad-e mindezek ellen védekeznünk? Ez attól függ, hogy kinek a fejét használjuk és engedélyét kérjük ki hozzá: A Gosztonyi Péterekét és Kún Bélákét-e, vagy a sajátmagunkét. Melyik a “támadás”? Az-e amit Gosztonyi tesz a gyalázásunkra, vagy az ellene való védekezés? — Egy európai barátom írja legutóbb ezzel kapcsolatban: “Ezen legfeljebb lassú meggyőző munkával lehet segíteni; nekiugrással semmiképpen sem.” — Kérdés persze, melyik a “negiugrás”. Azok a pofonok-e, amiket Gosztonyi Luganoban és Menóra hasábjain ad a magyar történetírásnak, vagy az-e, ha ilyesmi ellen tiltakozunk? Ami pedig az ajánlott “lassú” munkát illeti: Gosztonyi gyors. Előadása után azonnal a Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Körének, ennek a gyakorlatilag egyetlen életképes svájci magyar szervezetnek igazgatósági tagja lett. Ezentúl döntő szava lesz abban, hogy Svájcban ki juthat szóhoz, mit mondhat és mit szabad nyomtatni a kiadványaikban. Szabad-e hát védekeznünk?... GYÁSZJELENTÉS Özv. Jámoshy Ferencné, nemes Kaszonyi Laczkó Erzsi született: 1889 április 22-én Debrecenben. Meghalt 91 éves korában, 1980 július 9-én Cleveland, Ohio USA- ban. Béke és áldás poraira. Meleg szeretettel búcsúztatja a magyarság, akik meghajtott fejjel vettek részt a temetésen, mert az ő őse a nemességét még II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem kurucai között érdemelte ki a nemzettől. Övele is egy nemes magyar lélek távozott a sorainkból, mert nem sokan tudták azt, hogy ő a Körösi Csorna Sándor Társaság Igazság-ismeretkincs kereső és gyűjtő MAGÚRA Munkatörzsének, egyik legszerényebb, leglelkesebb, legidősebb, de főleg legáldozatosabb és egyik legszebb példamutató tagja volt, aki évekkel a halála előtt már elhatározta és felkérte a Körösi Csorna Sándor Társaság MAGÚRA Munkatörzsét, egy MAGÚRA Ismeretkincs Könyvsorozat kiadásának elindítására, ami egy féltucat, magyar nyelven napvilágot látott és gondosan megőrzött, de új kiadású könyvből fog állni. Ezek a könyvek a józan paraszti ésszel elkészített életbölcseletnek ismeret-kincsei, azoknak a részére, akik megfáradtak és éhezik és szomjazzák az igazságot; ezenkívül szemük van a látásra és fülük van a hallásra és így az értelmüket és szabad akaratukat is arra akarják felhasználni, amire azt kapták. Ebből a gyűjteményből ő ugyanazt olvasta ki, mint az írás lapjairól, hogy ne csüggedjen senki, mert nem hagytak minket árván, és így nem vagyunk árvák, mert elküldték a Vigasztalót, aki megtanít minket mindenre, ami szükséges, mert akik keresték Isten országát és az Ö igazságát, azok az ismeretkeresők minden szükségeset meg is kaptak, és nekünk azt átadták szeretettel, mi csak összegyűjtöttük és tovább adjuk, használják fel lelkűknek, testüknek javára, hasznára, bárhol éljenek is a világon szétszórva az áldott nap alatt. Isten áldja meg szeretett nemzetemet, hazámat, különösen az igazság ismeret-keresőket — ez volt utolsó óhaja. Ezt üzente a Körösi Csorna Sándor Társaság MAGÚRA Munkatörzse útján, az összes fejlettebb igazságérzettel rendelkező, ismeretkincs-kereső magyar honfitársának, testvérének. Isten áldjon mindenkit. Ne átkozz, imádkozz. Áldás, békesség poraira. A MAGÚRA MUNKATÖRZS Éljen a MAGÚRA ismeretkincs könyvsorozat kiadása!
