Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-09-01 / 9. szám

1980. szeptember hó

7. oldal

keretében folytatnak az kizárólagosan marxista érdekeltségű szolgálat.

Ezért aztán nem is meglepő, hogy minden a herderi jóslat kapcsán eddig leközölt elmélkedés pro vagy kontrás állásfoglalás is dialektikus bizonytalanságot mutat. Semmilyen vonatkozásban nem hangzik el eléggé határozott igen vagy nem. Nem tudhatja meg tehát az olvasó, hogy nyelvünkön valóban a romlás, lezüllés jelei mutatkoznak-e avagy mindez csak egy kápráztató fejlődés előtünete. Nem tudhatja meg, hogy a nyelv valóban tükrözi-e a nép jellemét vagy nem, léteznek-e fejlettebb nyelvek vagy mindegyik egyenértékű? Jogosan olvasztják-e be magukba az erősebb nyelvek a gyengébb, kisebb számú népcsoportok nyelveit és hogy valami egyetemes értékű nyelv megvalósítása lenne-e a nyelvészeti törekvések végső célja vagy tovább szaporítani a már amúgy is eléggé elszaporodott, nemzeti önmegdicsőülésre törekvő nyelvek számát. S talán a mi magyar nyelvünk is az adott körülmények között felszívódásra ítélt-e, avagy neki is hódításra kellene törekednie (amint erre példát ad a környező szomszéd-államok kultúrpolitikája) és ugyan milyen nyelvi ideálok felé irányulva tegye eztl

Van akit, mint pl. Kodályt a nemzeti nyelvünk veszélyeztetettsége sarkalt nyelvvédő törekvésekre, s van akik, mint Lőrincze és Deme azzal nyugtatnak meg, hogy a legtöbb változás csak szociális fejlődés tünete, s nyelvünk jövője is így rózsás jövőnek nézhet elébe.

De a napvilágot látott közlemények persze sehol sem élezik ki ilyen határozottan az eltérő nézeteket, hanem ezeket tetszetős tudományos mezbe öltöztetve a nemeket és igeneket kápráztatóan keverve-kavarva olya sokat mondanak, hogy egyértelmű álláspont ezekből nem bontakozhat ki. (Az általános séma tehát úgy hangzik, mint a jó-rutinos prédikátor szónoklata. Kissé vagy jobban is megijeszti ugyan a hívőket bűnös életvitelük, mulasztásaik miatt, de miután ennek tudatára ébreszti őket a bűnüket félelmesen megostorozza s a pokol tüzével is megfenyíti, áttér a Jóistennek megbocsájtó irgalmára s már csekély megbánás után, alapján is megigéri részükre a mennyország felülmúlhatatlan örömeit, különösen ha táncsait megszívlelik.) Publikáló nyelwédőink is elszomorodva megállapítják ugyan, hogy ezek is a rohamos fejlődésnek elmaradhatatlan jelenségei, amikből majd a további fejlődés folyamán még szebb, értékesebb nyelv alakul csak ki, amit ha a szomszédos népek nem is szívlelnek, de értékeinek láttán “ökonómiából”, esetleg magukba olvasztanak.

De lássuk csak konkrétebben is, hogy efféle nyelvi beolvadásokat hangadó nyelvészeink miként magyaráznak meg. Komoróczy Géza pl. a kisebb, elszigetelt népek nyelvi beolvadását a szükségszerű fejlődés vonalán írja le, nyilván a poligenetikus nyelvkeletkezés hypotéziséből kiindulva: “A nyelvi tarkaság szemmel láthatóan archaikus jellegű. (Vagyis nem későbbi bábeli eredetű). A korai Elő-Azsiai nyelvi tarkasága ily módon az egyetemes történeti fejlődésnek nem ugyanazon a (magas) szintjén áll, amelyen az egynemű nyelvi tömböket találjuk. Nyilvánvaló, hogy az élelemtermelő (paraszti) gazdálkodás kibontakozása és elterjedése előtt ebben a térségben egy sor elszigetelt, egymással alig érintkező és kicsiny lélekszámú népesség élt. (Nomádok?) Nem bocsátkozhatunk a részletek taglalásában, de az a benyomásunk, hogy mindenütt végül az a nyelv terjedt el általánosan, nagyobb területen, körülzárva, majd magába olvasztva a sziget-nyelveket is, amely nyelven a helyi kultúrák közt az élelemtermelő gazdálkodás fejlődése során kibontakozó érintkezésben erősen aktív (kereskedő) népesség beszélt. Fontos bizonyítékunk (erre) pl., hogy a sumer nyelv már legelső emlékeiben is egy sor archaikus sémi jövevényszót mutat fel, mégpedig éppen a szélesebb értelemben vett kereskedelem szókincse körében.

A korai idők nyelvcseréje, az egynemű nyelvi tömbök kialakulása (fejlődése?) egész egyszerűen fogalmazva a nemzetközi érintkezés nyelvének átvételét jelenti. A folyamat Elő-Azsiában, a sémi nyelvek térhódításaként, Kisázsiában vagy Iránban az indoeurópai nyelvek széles (Jafet) körű elterjedéseként írhatjuk le. Az egynemű nyelvi tömbök terjeszkedése során a régi nyelvek, mint szigetek maradtak fenn hosszabb-rövidebb ideig. Ilyen szigetnyelv volt a sumer is. (Sumer és magyar? Budapest 1976. 73.ol.) Nem a jafet szó etimológiájára épül fel az egész elmélet? Jafet ugyanis héberül kitágulást, dilatátust jelenti)

No és miként ír e problémáról Deme László A nyelvi fejlődés és nyelvtörténeti kutatás néhány kérdéséhez című tanulmányában? (Nyelvtudományi közlemények 56. kötet, 1954) “Vajon két nem rokon nyelv egybeolvadása nyelvi szempontból integráció-e? Integráció lenne akkor, ha ket«IffVAKÖfcf

tőből egy minőségileg új harmadik keletkeznék. De tudjuk, hogy nem ez történik. A kereszteződés nem valamely új harmadik nyelvet eredményez, hanem megőrzi az egyik nyelvet, megőrzi annak nyelvtani rendszerét és alapszókincsét, s lehetővé teszi számára (az erősebbéreü), hogy saját fejlődésének belső törvényei szerint fejlődjék. Sztálin ennek bizonyítására az orosz nyelv példáját említi, amelyben sok kisebb nyelv olvadt bele, de a beolvadás egyike sem eredményezett kereszteződést, vagy integrációt nyelvi vonatkozásban, sohasem valami új, harmadik lett az eredmény, hanem minden esetben a minőségileg változatlan orosz nyelv fejlődött tovább.

A nem rokon nyelvek esetében sem beszélhetünk tehát integrációról nyelvi értelemben, csak egyiknek beolvadásáról és megsemmisüléséről, s a másik győzelméről és minőségileg változatlan formájában való továbbfejlődéséről.” “Soha az egész emberi társadalomnak közös, mindenki számára érthető, egységes nyelve még nem volt, s a kommunizmus kifejlett fokáig nem is lesz. Arra, hogy a nyelvi értelemben vett integráció eddig nem volt csak a szocializmus teljes győzelme és világméretű megerősödése után lehet először Sztálin egyébként élesen rámutatott Holopovnak adott válaszában.” (Sz.Nyk 340)

De persze ennek a hajdani nyelvegységet makacsul tagadó, saját elgondolásában viszont kilátásba helyező modern tudományos-dialektus nyelvszemléletnek vannak bizonyos következményei, amik nélkül az automatikus fejlődés törvényei is megtorpanhatnak. Egy ilyen követelmény, hogy a nyelv folytonos fejlődés folyamatát elfogadjuk, a kezdeti egység lehetőségét, miként a bábeli nyelvzavarodás mítoszát megtagadjuk. A poligenetikus kezdetet pedig azzal a “belátással” támasztjuk alá, hogy a beszéd legelemibb egységeinek a beszédhangoknak egyértelmű, vagy pláne adekvát jelentései nem lehetnek. Mert a kollektív tudat a végkifejletekig mindenütt másként, nemzeti normáinak megfelelően szabja ki ezeket. Aztán, hogy a mondat komplexitását fogadjuk el elemi jelentésegységnek, ne pedig a beszéd egyszerű hangelemeit. A nyelvet pedig élesen válasszuk el a gondolati tartalmaitól, a jelentésektől s ezek esetleges logikai szerkezetétől.

Vagyis e dialektikus követelményeket mindig állítsuk szembe a fejlődéssel túlhaladott teológiai s metafizikai nyelvszemlélettel, mely az emberi társadalom kezdetét egy értelmes embertől eredeztette, aki a nyelvet így minden porcikájában logikus megindokoltsággal szerkesztette meg, s a kimondott hangos szót az értelemmel megalkotott belső szóval adekvációba tudta hozni. Tehát miként neki ehhez szemléletei a valósághoz hű képét nyújtották alapul, ő is szavait a szemléleti adatokkal adekváltan alkotta meg. Soha el nem szakadva a megfelelő képzetek aranyláncától, amik a valósággal kötötték össze, nempedig önkényesen kiürített absztrakciókkal, s ezekben forélyossággal becsempészett inadekvát “jelentésekkel”.

Mindezeknek a nyelvfilozófiai problémáknak tudatosabb mérlegelése, vagy pláne megvitatása azonban a mi “herderistáinknál” bizony nemigen mutatkozik.

A jelenlegi marxista nyelvészeti gyakorlatban, ha némi módosítással is, a filozófiátlan nyelvtörténeti irányzat uralkodik máig is a nyugatról kiszabott evolucionista, diszkriminációs osztályozásaival és elszigetelt rokonításaival, s ez úgy megköti közműveltségünket, hogy a metafizikainak diszkriminált nyelvészet alapelveiről már alig bír valaki is megbízható ismeretekkel. S bizony e megzavart tájékozódás s bizonytalankodás meglátszik a Herder jóslatával foglalkozó íróinknál, sőt nyelvészkedőinknél is.

Komolyabb filozófiai perspektíva vagy határozottabb értékelméleti magatartás nemigen vehető ki hozzászólásaikból. Mert azt ugyan tudatosítani látszanak, hogy a marxista átszínezésű pozitívizmus nyelvi szabványai, s állítólagos alapelvei eléggé ingatagok, de a metafizikai nyelvszemlélet igazságaival nincsenek annyira tisztában, hogy melléjük akarjanak vagy merjenek kiállni. És ezért van, hogy a járatlanabb olvasó aligha olvas ki valami egyértelmű s követhető irányelveket, s értékelési mércéket írásaikból.

Dehát Papp Istvánnak megállapítása szerint is a pozotívista nyelvészkedés relatívizmusa, vagy legalábbis kétes nemzeti normákhoz való ragaszkodása nem is teszi lehetővé, hogy a nyelvvédelem valamilyen biztos irányelveket kövessen. Hogy merjen dönteni a tekintetben, hogy e régebbről áthagyományozó nyelvi szabályokat, értékeket őrizze-e, vagy igazi értéket csak a fejlődés távolabbi jövőjének eredményeitől várjon.

Nem dönthet a tekintetben sem, hogy a szétburjánzó nyelveknek volt-e valaha közös eredete, s ez vajon valami állati makogás volt-e, avagy magas értelmi képességekkel bíró nyelvalkotó műve.

Nem dönthet ama kérdésben sem, hogy ugyan fejlődéses-e minden tekintetben a nyelvek szétkuszálódó egyénieskedése, s hogy az egymás nyelvét nem értő bábeli megzavartsága-e a normális nyelvi állapot, avagy a dolgok és helyes fogalmaikat egyöntetűen tükröző nyelvi egyetemesség? És nem mer azon sem eltöprengeni, hogy az elemi jelek elrelatívizálása s önkényes nemzeti szabályok szerinti alakulása ugyan miért vezet olyan állapothoz, hogy ma már az egy ugyanazon nyelven beszélő közösség tagjai sem értenek egyet e legfontosabb, legalapvetőbb fogalmak értelmezéseiben és hogy miért lehet a fogalmak jelentéseit önkényes szabadossággal manipulálgatva a folyton változó ideológiai törekvések szolgálatába állítani és egy fiktiv jellegű és rétkű világszemléleti rendszert az emberek társadalmi komplexére “beiskolázással" akkor is rákényszeríti, ha egy ilyen rendszer esetleg csak egyetlen egy személy tekintélyi tengelyén forog, mint ama mesebeli kacsalábon forgó kastély. De hogy ne csak a népvezér, Hitler tekintélyi totalizmusára gondoljunk, e gondolatok kapcsán idézzük még befejezésként Papp István említett Nyelvünk védelme című tanulmányából:

“A pozitív nyelvtudomány kizárólagos tudattalan, gépies lelki és szervi folyamatokkal magyarázza a nyelv életét, fejlődését s az olyan fogalmakat, mint pl. a nyelvszellem, tudat, értékelés, teljesen száműzni igyekszik feltevéseiből, a nyelvi jelenségek törvényszerűségeinek nyomozásából. Ez a pozitívizmus korlátái közt megrekedt nyelvszemlélet — különben egész következetesen — még a nyelvhelyesség kérdéseit is elutasítja magától: hiszen valóban a helyesség kérdésének felvetése a nyelvi jelenségeket magasabb körbe emelné, (az emberrel együtt), ahol tudatos értékelés döntene azok sorsáról. Éppen ezért csodáljuk azokat a nyelvészeinket, akik elvileg kitartanak sőt egyenesen hadakoznak a pozitív nyelvszemlélet jogáért, a gyakorlatban pedig megalkusznak önmagukkal, hazafias érzésükkel, aggódó magyarságukkal, s felcsapnak nyelvművelőknek, nyelvhelyességi tanácsadóknak, nyelvi irányítóknak. Sőt még az a furcsaság is megesik, hogy pozitív készültséggel fognak hozzá a nyelvhelyesség kérdésének elvi megalapozásához. Persze e vállalkozás legtöbbször balul üt ki, s a nyelvbúvár megreked az önellentmondások szövevényében.

A téves megállapítások egész sorát idézhetnénk az ilyenféle vállalkozásokból. A pozitivista felfogás szerint logikai és az esztétikai értékek teljesen kívülállnak a nyelv világán, amelynek tehát semmi köze az értékek rendszeréhez, s az értékelések szellemi tevékenységéhez.” (257. old.) (Vagy talán mégis minden összefügg mindennel, ahogy a dialektikus materializmus is hirdeti?)

Ha valaki komolyabb filozófiai alapozottsággal és nyitottsággal elgondolkozik az előbbieken fejtegetett nyelvi, illetve nyelvészeti problémákon, az beláthatja, hogy nyelvvédelmünk bizony még mindig ingoványos alapokon nyugszik, s valóban könnyen megtörténhet, amit Szépe György is kilátásba helyez A nyelvtudomány ma című gyűjteményes munka bevezetőjében, hogy t,i.: “A nyelvészet egészen visszatérőben van a hagyományos nyelvészet évezredes célkitűzésihez és kereteihez. Furcsák módon éppen ez a visszatérés eredményezi majd azt, hogy az elkövetkező évtizedekben csakugyan kő kövön nem marad a nyelvészet régi eredményeiből, hiszen nagy valószínűséggel valamennyi érdemes régi téma újra napirendre kerül.” De hát ez bizonyos visszatérés csak a pozitívizmustól való visszakanyarodást jelentheti, ha a hagyományos nyelvészet évezredes célkitűzéseihez akar visszatérni.

Mert az évezredes metafizikai nyelvészkedéstől éppen az agnosztikus pozitívizmus téríthette el a hanglejtésektől elszakadó vállalkozókat, élükön azokkal az “opponáló fonológusokkal”, akik a nyelv építő elemeit: a hangokat (főné) olyan fonémákká “avatták”, melyekben a hangok természetes értékei teljesen közömbös szerephez jutottak. És így a formai alapjuktól elszakított funkcióikkal természetesen minden nyelvi, illetve jelentéstani önkényt kiszolgáltattak a hajdani etimológia eredeti hivatását teljesen feladva.

De idézzünk még a feltűnően értelmes, nagytudású, nyelvészettel szenvedélyesen foglalkozó iró-orvosunktól, Németh Lászlótól is valamit, a filozófus, pozitivista nyelvészkedésünk néminemű lemaradásának igazolására: “Ahogy “földkörüli” utamon (a nyelvek széles búvárlatában) egyre közelebb érek kiindulópontomhoz, az anyanyelvhez, egyre jobban érzem egy filozófiai mű hiányát a magyar nyelvről.” (Európai utas, 670. old. Pozsony, 1973.)

S ezt annál inkább is hiányolhatta, mert meggyőződéssel vallotta, hogy az Európából kinézett ‘‘magyar nyelv történelmi ideje a történelem előtti időbe vész. Az államalkotó nép nyelvalkotó is volt.” ‘‘Mai állapotában a magyar felemás benyo(Folytatás a 10. oldalon)