Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-09-01 / 9. szám

6. oldal

«ITTVAKÖfct

1980. szeptember hó

FELVIDÉKI MUNKATÁRSUNK f TOLLÁBÓL:

Hozzászólás a Herder jóslatával polemizáló

nyelvvédelmi cikksorozathoz

Kolozsvári Grandpierre Emil a Kortárs hasábjain újra megindított egy nyelvészeti tárgyúnak mondható cikksorozatot, mely a sokszor emlegetett herderi “jóslattal” száll vitába nemzeti nyelvünk és létünk védelmében.

Az egymás után jelentkező cikkeket figyelmesen végigkísérve ,s ezeket mintegy összegezve most mi is hozzászólunk e “sorskérdésünkhöz” nyelvfilozófiai szemszögű megjegyzéseinkkel.

Az egymás után megjelentetett cikkek eléggé lazán ízesülnek össze, bár mindegyik a Herder féle vésztjósló kijelentésekkel igyekszik szembenézni, vele mintegy vitába szállni, s nyelvük jövőjét optimistább, vagy némileg pesszimistább beállítottsággal mérlegelni. De valamiben eléggé megegyeznek ez írások, éspedig abban, hogy közülük egyik sem nyújt eléggé határozott, egyértelmű s meggyőző véleményt arról, hogy tulajdonképpen nyelvünk életerős virulással nézhet-e jövője felé, avagy olyan romlásnak és veszélyezettségnek tüneteit mutatja, ami Herder “jóslatát” megerősíteni látszik, még akkor is ha ez utóbbit nyíltan ki sem merik mondani, hanem inkább tagadni látszanak, s megnyugtatni igyekeznek aggályoskodó magyarjainkat. Pedig ezek jogosan elvárhatnák közíróinktól és nyelvvédő szakembereinktől, hogy pontosabb kórismét tárjanak eléjük, és hogy a gyógyító kezdeményezéseket is egy határozottabb kórjóslat szempontjából értékelhessék.

Magunk részéről tehát bevalljuk, hogy az eddigi cikkekből eléggé eligazító, s egyértelmű megállapításokat nem tudunk kiszűrni, de ebbéli bizonytalanságunkat más ismerőseink is megerősítették, akik e sok szövevényes hozzászólásból szintén nem látták meg a veszélyt elkerülhető utat, s így a jövőt eléggé biztosító tennivalókat sem.

A cikkek szerzői, akik a legkülönfélébb egyéni és szakmai szempontokból tárgyalják a kérdést, az elfogulatlan hozzászólás látszatával felemlítenek ugyan bizonyos gyanútkeltő romlási tüneteket nyelvünk zajló jelenében, de ezeknek futólagos és felületes érintése után a gyanús változásokat rendszerint a rohamos fejlődés szükségszerű velejáróinak magyarázzák ki, vagyis a megszokott optimista váradalmaknak megfelelően a nyelvüket féltő aggályoskodókat megnyugtatják, mint “jó orvos”, akár a halálos beteget is.

így azonban senki sem tudhatja meg óvatos megállapításaik nyomán, hogy valamilyen komolyabb védelemre rászorul-e nyelvünk, vagy pedig nyugodtan várhatjuk, hogy általános társadalmi fejlődésünkkel párhuzamosan nyelvünk fejlődése is automatikusan bekövetkezzék radikálisabb gyógyító beavatkozás nélkül is, amit ellenkező esetben dicséretes módon Illyés Gyula is megengedhetőnek tüntetett fel.

De azoknak, akik nyelvünkben hajlandók bizonyos romlási jelenségeket észrevenni, veszélyeztető idegen ráhatásokat elismerni és nyelvi közösségünk perifériáin mutatkozó céltudatos elhallgattatás törekvéseit is tudomásul venni, dialektikus nyelvvédőinek ilyen tünetek kezelésére is vannak újszerűbb, megnyugtató gyógyszereik. Az egyetemes fejlődésre és a világszocializmus közeli megvalósulására való hivatkozással többen is kijelentik — Herderrel nem is igen ellenkezve —, hogy hiszen a kisebb közösségek nyelvei a nagy világegység megvalósulása érdekében, lényegileg úgyis felszívódásra vannak ítélve. S egyenlőre csupán az kétséges, hogy e nagy világegységnek melyik világnyelv lesz a közös alátámasztója, illetve legfőbb, legerősebb integráló eszköze. Vagyis, hogy melyik nagyhatalom nyelve olvasztja majd magába a kisebbekét.

A világhelyzet azonban egyenlőre úgy néz ki, hogy bár az angol nyelv legszélesebb használati körrel rendelkezik (előzetes gyarmatbirodalmának következtében) mivel e nyelv állami támogatása mögül a hatalmi tényező elsorvadt, most újabb hatalmi tényezők törekednek a maguk nyelvének érvényesítésére, a hegemónia vágyát sem feladva. Gondoljunk csak a nagy szocializmust építő nyelvi közösség egységesítő törekvéseire, vagy a kínai birodalom népi tömegeinek erős nyomására.

A nagy esélyekkel megindított, s még tovább is startoló angol nyelv, miként a némileg ugyancsak számbavehető spanyol is az indoeurópai nyelvtörzsnek ahhoz a csoportjához tartozik, amely a szláv elágazástól eléggé messze került, s ezért ezek nem tudják egymást megérteni, s így egymásnak sem hajlandók magukat alárendelni, de egyéb okokból sem mutatnak erre nagy készséget. És persze hasonlókat mondhatunk a mongoloid-turáni nyelvcsalád óriás reprezentánsáról, a kínai nyelvközösségről, s levált rokonairól is, ha ezek most még némi összekötődésre az angol nyelvet használják.

No de ne rekedjünk meg a világnyelvek érvényesülési esélyeinek mérlegelésében, hanem a nagy masszák törvényeinek figyelembe vételével próbáljuk a mi magyar nyelvünk jövőbeli esélyeit is megvilágítani.

Eddig nyíltan szoktak nyelvvédőink két szomszédos nagyhatalom nyelvi befolyásáról, sőt imperializmusának veszélyeiről imi, s ez főként a germánsággal és szlávsággal volt kapcsolatos, akik közé a magyarság mintegy elválasztó vagy esetleg ütközést tompító ázsiai ékként szárult be Európa térségébe.

Papp István Nyelvünk védelme címmel a Magyar Szemle 1938-as évfolyamának márciusi számában még nyíltan, egyértelműen írt erről a bizonyos kettős veszedelemről, és világosan mutatott rá akkor a legaktuálisabb veszedelemre is a következőket írva: “Politikusaink úgy látják, hogy az idegen veszedelem kettős: a pángermán és pánszláv veszedelemre igyekeznek ráterelni a magyarság figyelmét. Valóban, népünk anyagi és szellemi élete e közt a két világhatalom közt morzsolódik. Előttük szűkülnek összébb-összébb határaink — nemcsak politikaiak, hanem szellemiek is. — Nekik teszünk napról-napra újabb engedményeket összezsugorodott létünk korlátái közt is. S bár jelenleg a szláv terjeszkedés látszik fenyegetőbbnek, megcsonkítóbbnak, mi mégis jobban féltjük a magyar sorsot a germán veszedelemtől.

Nyelvünk rá a tanú, hogy a szláv szellem sohasem volt képes a magyar életformát megkötözni, igába hajtani, de a német szellem annál mélyebben belenyúl életfelfogásunk, gondolkozásmódunk, nyelvformálásunk irányításába. Ennek pedig az az oka, hogy a magyar tudat nem egyformán rezdül meg a kétféle veszedelemre: az egyik előtt felmagasodik, s megálljt parancsol a terjeszkedésnek, a másik előtt meg leomlik, s maga tessékeli be portájára.”

No már most nyilvánvaló, hogy 1945 óta megváltozott a helyzet. A germán veszedelem alól felszabadult Magyarországra a németség nem kényszerítette rá a maga nyelvét, sem közéletünkre, sem iskoláinkra. A trianoni határokon kívül rekedt magyarságra csak a környező államok próbálták ráerőszakolni nyelveiket, de benn az Anyaországban a magyar nyelv használata megmaradt, s a szocialista internacionalizmusnak marxi-leninista nemzetiségi politikája megengedte nemzeti nyelvünk használatát és a háborús károk kiküszöbölése utáni felemelkedésében nyelvi kultúrájának ápolására, fejlesztésére is fokozatosan sor kerülhetett.

De milyen hatások kezdtek rajta érvényesülni az újabb viszonyok között, amikben egyesek romlást látnak, mások pedig csak a fejlődés velejáróit, mik főként abban jelentkeznek, hogy eddigi sajátos hangsúlyozási módunk a szó elejéről a szó végére csúsztatjuk át, s a gondolatfűzésünk régebbi egyenességét is valami csavarosmenetű bizonytalansággá bonyolítják át. A cikkeket elkezdő szépíróink, költőink és egyéb ösztönös vagy iskolázottabb nyelvvédőink, majd megnyilatkozó szaknyelvészeink — sajnos — eléggé bizonytalanságban hagyják olvasóikat valós helyzetet és kilátásait illetően.

Aki kissé magasabb filozófiai szempontból közelíti meg nyelvünk és nemzeti létünk sorskérdéseit, az könnyen beláthatja, hogy nyelvvédőink legtöbbször csak leszűkítettebb látókörű problémákat érintenek. Olyan mellékesebb és jelentéktelenebb hibák, s felületesebb sérüléseket igyekeznek gyógyítgatni, melyek távol esnek a vészjóslóbb kórtünetektől, s mintha csak szándékosan mellébeszélnének, hogy a leglényegesebb kórokokról tudatosan eltereljék a figyelmet. A nyelvnek legmélyebb filozófiai kérdéseit s éltető gyökereit nem is kutatják, de ha mégis sor kerül ilyesmire, akkor mindig teljesen megátólértetődőnek veszik, hogy ez egyes-egyedül a marxista nyelvszemlélet és értékelés alapján lehetséges. Pedig a dolog nem ilyen egyszerű, mert hiszen komolyabb nyelvészek és gondolkozók jól tudják, hogy a marxizmus, vagy a magát ugyancsak ilyennek hirdető orosz nyelvészeti keretben kifejlődött marxista irányzat, valami igazán kiépített és eligazító értékű nyelvszemlélettel nem rendelkezik, mint ahogy kezdetben sem dicsekedhetett ilyennel. Még Sztálin is inkább a burzsoá eredetű

nyelvtörténeti irányhoz való visszatérést tartotta a marxizmus részére járhatóbb útnak, mint a Marx által kezdeményezett újszerűbb irányzatot. De hát milyen az a pozitivista szellemű burzsoá nyelvészkedés, amihez Sztálin utasítására a marxista nyelvészkedésnek is vissza kellett térnie, s amellyel a mi jelenlegi nyelvészeink is fáradoznak nyelvünk és nyelvvédő mozgalmunk további vezérlésében?

A pozitivista nyelvészkedésnek csak a múlt század második felében sikerült a régebbi metafizikainak dennunciált nyelvészkedést háttérbe szorítania, majd a századunk elejétől teljesen uralnia. Ez elhatalmasodó irányzat a mélyebb filozófiai koncepciókat s köztük a nyelvfilozófiát is eltemette, s a szociáldarwinizmus sugalmazására a nyelvészkedésben az úgynevezett történelmi nyelvészetnek egyoldalú, vagy helyesebben: egydimenzionáltságú szorgalmazója lett, mely egészen jelentéktelen nyelvjelenségeknek aprólékos vizsgálatával és pepecselgetésével e területekről nemcsak a filozófiát száműzte, hanem még a nyelv logikai vonatkozásait is csak gúnyolódás tárgyává tette.

Ez a pozitivista nyelvészkedés a mi magyar nyelvészeinket is úgy magával ragadta, hogy pl. Czuczor és Fogarasi törekvéseire és a Nagy magyar szótárunkra is a teljes lemaradottság bélyegét ütötte, s a metafizikainak csúfolt nyelvészkedéssel szemben a “destruktív-nemzeti” nyelvészet filozófiátlan scientizmusát szorgalmazta. Ahogy pl. a határainkon kívül is ismertebbé vált gondolkozóinkat általában a pozitívizmus fertőzte meg, úgy volt ez a nyelvészeinkkel is, akik a legnagyobbnak tartott Gombocz Zoltánnal élükön szintén a pozitivista, relativista nyelvészkedésnek hódoltak be és szaporították a finnugoros nyelvtörténeti tanulmányokat, már szinte elfeledkezve a metafizikának a legelemibb irányelveiről, s igazában máig is megcáfolhatatlan alapigazságairól, amilyen pl. a formának és funkciónak elválaszthatatlan kapcsolata, a nyelvnek és logikának valami ugyancsak szerves belső összefonódottsága, no és a mindennek mindennel való összefüggése is.

A német-germán megszállás aluli, 1945-ös felszabadulás utáni nyelvészkedés ezt az áthagyományozott pozitívista-destrukciós nyelvészkedést kezdte tovább építeni, s még nyíltabb és nyersebb metafizika, sőt logika ellenes vagy legalább is mentes irányzatot szorgalmazott bizonyos marxista átfestésű kifejezésekkel. És ez a folyamat zajlott a maga egyoldalúságával s némi marxista felzárkózásával egészen az 1960-as évekig, amikor is a marxista és marxista irányzatok ütközésének tanulságából okulva nyelvészeink is kezdtek némileg kitágítottabb orientációkkal felmutatni.

Több olyan nyugati szerző könyvét fordították le, melyekből eléggé kitűnhetett, hogy a nyelvészet marxistának nevezett gyakorlata nemcsak hogy lezártságra nem tarthat igényt, hanem egy eddig semmi lényegesen újat, s többleteset nem nyújtott a kutatók részére, mint a már említett pozitivista-evolucionista, relativista, metafizika vagy filozófia mentes nyelvészet irányzata.

így pedig Papp Istvánnak további megállapításai is ráillenek a nyelvészkedésünkre, mely pozitivista behódoltságában nyílván az igazi nyelv értékek irányában is érzéketlenséget mutat. Nem tudja sem a nyelv lényegi hivatását kellően megállapítani, sem ennek nemzeti relatívizmusok fölé emelhető, egyetemes értékű esztétikai vagy gondolatszülő s fejlődést szabályozó normáit megvilágítani, vagyis eléggé bizonytalanságban topog a legigazibb nyelvi kérdések tekintetében.

Ilyen az az általános helyzet, aminek szövevényes összefüggéseit nyelvfilozófiában csaknem járatlan nyelvészkedőink s még inkább laikus-ösztö nős nyelvvédőink aligha tudják áttekinteni. így pedig inkább csak vaktában hadakoznak nyelvünk érdekében, mivel arra helyesen ráéreztek, hogy valami nincs e körül rendben, s rajta a romlásnak okai is határozottan észrevehetők, ami tudott optimizmusra nem igen adhat okot.

De hát vannak olyanok is, akik a nyelvészet ideológiai s filozófiai vonatkozásainak ismeretében járatosabbak s ezek céltudatosabban tudják megítélni, hogy milyen elveket kell helyeselni vagy elvetni a maguk világnézeti szempontjából. Ezek azt is tudják, hogy sokkal veszélytelenebb a kicsinyes helyesírási szabályokkal való bíbelődésben levezetni a nyelvvédők megindokolt feszültségét, mintsem hogy a nyelvfilozófia elveit behatóbban feszegessék s teljes egyértelműséggel kijelentsék, hogy amit ők a nyelvészkedés