Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
1980.január hó ííltttfAKÖfct 7. oldal munkájukra nézhetnek vissza. Térítésüket az uralkodó réteg körében végzik, ezért tudja kimutatni Nagy Sándor Árpád népe és a “kései-avarság” kereszténynevűségét. Tudjuk, hogy Bulcsú és Tormás már 948-ban felveszik a keleti-keresztény hitet és e hit az “avaroknál” sem volt ismeretlen. Nem látszik indokoltnak tehát a korábbi álláspont sem, miszerint I. István ellenük indította volna vallásháborúját. Koppány, Vászoly, Ajtony elleni küzdelmek mögött is inkább trónharcot kell keresnünk. Nos, ezek után térjünk vissza az ismét idézett mondat mibenlétéhez. A felsorolt körülmények arra mutatnak, hogy az valószínű Árpád népének nyelve lehetett. A mondat ma is jól érthető, tehát magyar. Megfigyelhetjük azonban az “u” betű gyakori használatát, valamint az “u”-val végződő szavakat. Mindkét tulajdonság a mezopotámiai sumirnak nevezett nyelv irányába mutat. Továbbá, sumirológusaink azt is kimutatták, hogy nyelvünk egy jelentős százaléknyi akkád szóréteggel is bír, valószínűnek tartható, hogy ez nemcsak a korábbi időkben, Mezopotámiából hazánk földjére vándorolt telepesek közvetítésével került nyelvünkbe, hanem ez lehetett Árpád népének és a “griffes-indások” u-betűben gazdag nyelve is. Az őstelepes nép nyelve ezt nélkülözte és sokkal közelebb állhatott mai nyelvünkhöz. Nézzük miért kell számolnunk ezzel a lehetőséggel. Ha a halotti beszédet, vagy az I. András korabeli imákat vizsgáljuk, az “u” gyakori használata mindjárt feltűnik. Például: “Grazdua lufuu Wutu”. Ugyan ezt ismerhetjük fel az 1300 táján írt Ómagyar Mária-siralomban is: “Választ világumtuul, Zsidou, fiodumtuul”. Úgy látszik, hogy az “u’ betű ilyen irányú használata a XV. század végén és a XVI. század elején veszik ki nyelvünkből. Mint utolsó hajtását, Vásárhelyi András (1526-ban halt meg) Ének Szűz Máriáról című versében találhatjuk meg: “Angyaloknak nagyságus asszonya, Úr Jézusnak boldogságus anyja”. Az “u” rendszerint az o, ö és ü betűk helyébe kívánkozik, kivéve természetesen, mikor hangértéke egyébként is u. Amint említettük, úgy tűnik, hogy ez lehetett az egyik tájszólás. A másik tájszólás az őstelepes nép nyelve ezt hiányolta — ha meglátásunk helyes. Sajnos a korai századokból erre nincsenek bizonyítékaink (ezért lenne szükséges pl. az “Attila kincsek” rovásait betűpontossággal leolvasni), s ez teszi észrevételünk helyességét kérdésessé. Van viszont az 1400-as évekből származó vers: Szent ének ki dicséri Szíz Máriát, költője ismeretlen, de irodalomtörténetünk Janus Pannonius (1434—1472) költeményei elé teszi, feltehetőleg tehát az 1400-as évek első feléből való. A vers, mondhatnánk, a mai magyarsággal szól hozzánk. Hiányzik az “u”, de ott van a zamatos szögedi “ö”. Szabács Viadala költője is ismeretlen, keltét 1476 tájára teszik, nyelvezete az előbbinél nehézkesebb, de szintén hiányzik az “u”betű. Fölemlíthetnénk más költeményeket is a XV. és XVI. századforduló körüli évekből, de talán ennyi is elég. Az a tény, hogy az “u” betű használata még az 1500-as évek elejéből is kimutatható és az, hogy az 1400-as évek első feléből már létezik költeményünk, amely nélkülözi az “u” betűt, feltevésünket látszik támogatni. A kérdés alapos kivizsgálása minden körülmények között indokolt lenne. (Az idézetek a Hét évszázad magyar versei című kötetből valók. Magyar Helikon, Budapest, 1966.) De van egy másik érv is, amelyik szintén észrevételünk mellett szól; s ez éppen a rovásírás körüli meglátásainkból sarjadzik. Azok, akik Mezopotámiából származtatják az első magyar telepeseket, lehetséges, hogy átsiklottak egy jelentősnek tűnő tényező fölött. Szerintük a sumirok tömeges kivándorlása, az akkádok térhódítása után indult meg (i.e. 2350). Ez történetileg valóban logikus magyarázat és nem lehetetlen, hogy így is volt. Következtetéseinkben csak akkor torpanunk meg, ha figyelembe vesszük, hogy a sumirok ekkor már a tudományok magaslatán állottak és fejlett ékírásuk volt. A kérdés tehát az, hogy lehetséges-e az, hogy e magas műveltségű nép nem honosította meg az ékírást a Kárpátok medencéjében is? De az is elgondolkoztató, hogy — tudomásunk szerint — a Kárpát-medencében nem találtak a mai napig egyetlen ékírásos táblát sem. Úgy látjuk, hogy a sumir-magyar kapcsolatokat valahol alsótatárlakai —tordosi cserepek korában kell keresni (i.e. kb. 5000). Ebben a korban történik meg a szétválás és ezt követően mindkét ág sajátosan fejleszti a táblácskákról ismert, kezdetleges képírást. A mezopotámiaiaké az ékbe, a kárpátmedenceieké pedig a rovásba fejlődik át. Ez viszont semmit se von le a Mezopotámiába vándorolt ősmagyar nép szellemi és anyagi műveltségének hagyatékából, agyagtábláik ékírásai a magyar nyelv legősibb ma ismert alakját rögzítették az utókor számára. Az ékírás hatása azonban mégis eljutott Így üzenek ... Testvéreimnek, akiknek igaz szeretete adott erőt nehéz napjaimban. Barátaimnak, akik vigasztaló szóval siettek segítségemre. A bennem hívőknek, akik bizalmukkal megtiszteltek és türelmes lélekkel és jóakarattal tűrték, hogy hozzám intézett leveleik válasz nélkül maradtak. így hálás szívvel köszönöm a szeretetet, segítséget, bizalmat és a jóakaratot s ígérem, hogy az elkövetkező időben ki fogom pótolni minden mulasztásomat. Eleget teszek a várakozásoknak és megválaszolom azt a sok-sok levelet is, amit az 1979. évben — november 22-ig — összehalmozódott. Ugyanis ennek az évnek első hónapjait az a hatalmas erőlködés foglalta le, amellyel küzdöttünk a halál ellen. A legjobb orvosokkal és a világon létező legjobb gyógyszerekkel igyekeztünk drága jó Feleségem életét megmenteni egy iszonyú betegséggel szemben, amit az orvostudomány egyszerűen csak úgy nevez: “agyér-elmeszesedés”. Nem írom le azt, hogy a lassú bénulás hogyan hatalmasodik el egy jól működő szervezeten, ahol a szív, a mjy, a vese hibátlanul dolgozik, de rettenetes látni azt, hogy nap-mind-nap egyre jobban korlátozódik a fizikai készség. Aztán elnémul, néz, de nem lát s a lélek beszorul a mozdulatlan test börtönébe és nincs orvos, nincs orvosság — csak reménység ... talán . . . talán . . . vérátömlesztések, új vérplazmák talán segítenek az agysejtek renoválásában . . . S mikor legnagyobb a reménységed . . . beáll egy eszméletlenség. A sötétség országa ez . . . Keresed a lelkét — nincs itt sem ott fenn sem. így tartott ez a sötétség majdnem hét hónapig. Mást nem bírtunk tenni, mint elhessegettük a halál árnyékát. Mert minden rendelkezésre állt, amit ma az orvostudomány megkövetel — a hozzátartozó ápoló személyzettel együtt egy hét hónapos mesterséges táplálás és gondozás teljesítésére. Aztán november 22-én, 17 óra 30 perckor kinyitotta nagyra szép kék szemét az én — Csipkerózsikaként alvó — drága Párom. Egy sóh^j repült ki belőle s ezzel kiszabadult drága lelke is a test börtönéből. Azt hittem nem bírom elviselni ezt a csapást, de olyan meleg érzés töltött be, mint amikor fiatalon, a legboldogabbak voltunk. Éreztem, hogy megint velem van és erőt adott, hogy az utolsó, neki járó, emberi tiszteletet is méltóképpen megadhassam. Higyjétek el szavam így: A SZERETET NEM HAL MEG Szeress hát híven — még a földön itt . . Szeress úgy — miként erődből telik. Ez az egy kincs csak, mit élted a “másvilágra” vinni bír, Mert minden mást jól betakar majd Az örök, néma sír. Időd szalad. Az óra üt .. . S a halál elér mindenütt. Ne szolgálj rangért, címért érdeket. Egy kincsed legyen csak: a SZERETET. Ezzel a szeretettel köszöntök mindenkit a földi magányomból — megerősítve máris az én drága Párom örök szeretetének hatalmával. Prof. Badiny Jós Ferenc hazánk földjére is. A nikolsburgi rovás betűi szabályos ékekből vannak formálva. E tény ugyancsak magyarázatot kíván. Nehéz lenne eldönteni, hogy népünk melyik rétege volt a közvetítő. De a tény, hogy az ékírás nem tudott gyökeret verni a Duna — Tisza táján, és hogy csak alaki beütése mutatható ki a rovás betűin, arra mutat, hogy az ékírás művelői csak nagyon kevés számban verekedték magukat keresztül a Kárpátok szorosain, vagy pedig az őshonosok szellemi műveltsége elég fejlett volt ahhoz, hogy a jövevények magas műveltsége azt már lényegesen befolyásolni tudta volna. A magyar-székely rovásírás 34 nyelvünk hangjaihoz simuló betűjét a hosszú, küzdelmes ezredek tapasztalatainak egymásra rakodásából kialakuló, magas szellemi műveltség eredményének kell tekintenünk. S talán ez lenne az őstelepes földmíves nép örökbecsű hagyatéka. Befejezésül talán a következőképp foglalhatnánk össze az elmondottakat: az utolsó jégkorszak huzama alatt a Kárpát-medence a jégtakaró peremvidéke volt, ami azt jelentené, hogy az olvadás beállásával, hazánk az első felszabadult, emberi településre alkalmas területek egyike lesz. Az ősember telephelyei mégis találhatók szép számban a jégkor utolsó szakaszából. A bevándorlás természetesen délről történik, s ahogy Európa éghajlata fokozatosan melegszik, s a felszáradás következtében újabb területek válnak lakhatóvá, úgy húzódik az ember fokozatosan északabbra, követve a növény és állatvilág terjeszkedését. A Kárpát-medence tehát legalább kettő, esetleg háromezer évvel is megelőzte az északibb vidékeket, az ember létfeltételeinek biztosítását illetőleg. Felszáradnak az Alföld mocsarai is, s hazánkban megindul az élet, amely egész Európa műveltségeinek kialakulásában első számú tényezővé válik. László így ír az újkőkorban kibontakozó életről (i.e. 5500-2300): “A Kárpát-medence volt a szarvasmarha legfontosabb európai háziasítási gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A bivaly vad formában az újkőkor kezdetén jutott be e területre ... A juh háziasított formájában Közelkeletről került be hazánk mai területére. A sertés helyi vad őseinek háziasítása első sorban a Kárpát-medencéből, főként a bronzkorból lehet kimutatni.” (V.P. 60. oldal.) A fentiekből azt láthatjuk, hogy a Kárpát-medence nemcsak ma, hanem ősidők óta kedvező az emberi településre, mert alkalmasnak bizonyult létszükségleteinek biztosítására. Gazdag állatvilága, s ugyancsak gazdag, búja növényzete vonzza az új és nagyszámú telepeseket, minek következtében népsűrűsége is rohamosan emelkedik. I.e. az V. ezredben már magas műveltség mutatható ki a Körös —Maros és Al-Duna vidékén, melyet Kőrös műveltség név alatt ismerünk. Ezt követik az alföldi és dunántúli vonaldíszes edények műveltségei, majd pedig a műveltségek egész sora bontakozik ki. Vajon milyen nyelvet beszéltek ezen őstelepesek? Talán a magyart? Avagy nyelvünk a Kárpátok medencéjében alakult ki a korai ezredekben és az ott folytonos napjainkig. Ki tudná megmondani? De tény, hogy a nyelvészek nyolc-tízezer évre teszik nyelvünk eredetének korát, amely a távoli ezredekbe mutat. A végleges feleletet csak egy átfogó és valóban tudományos kutatómunka derítheti ki, bár a felsoroltak és számos más tényező azt a látszatot kelti, hogy Berzsenyi, Vörösmarthy, Táncsis helyes úton jártak, mikor nyelvünkben az emberiség ősnyelvét vélték fölismerni. Mint Európa bármely népe, mi is, a mai magyarság, a népek ötvözete vagyunk, de egyenesági magyarnyelvű őseink ott élnek a Kárpátok medencéjében már ősidők óta. Ezért valljuk Magyar Adorjánnal: nem jöttünk mi sehonnan, a mi őshazánk a Kárpátok medencéje!
