Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
2. oldal JZimAKOfeT 1980. június hó GONDOLATOK EGY BIRODALOM BUKÁSÁVAL KAPCSOLATBAN (Folytatás az 1. oldalról) ben a legfelelőtlenebb ígéreteket, hogy biztosítság az olaszok, a románok, a szerbek és az emigráns csehek elkötelezettségét a Szövetségesek oldalán. így kerültek saját maguk által kialakított megmásíthatatlan helyzetbe az Osztrák —Magyar Monarchiával kapcsolatban. Éppen ezek a meggondolatlan ígéretek okozták a vereségét azoknak az őszinte és ésszerű békeajánlatoknak, melyeket Károly király tett 1917 márciusában. Ami még ennél is sokkal súlyosabb, az a tény, hogy ezek a vezetők szakítottak azzal az elvvel, amely mindig főirányítója volt a A francia vezetők hatvan év leforgása alatt másodízben hajtották akaratlanul is a német terjeszkedés malmára a vizet, betetőzvén azt a téves lépést, melyet III. Napóleon tett, amikor 1866 júliusában, a königgraezi (sadovai) csata után nem volt hajlandó a mozgósításra. Valójában ez az ütközet volt a német egység felé vezető út döntő állomása; ennek az egységnek egyetlen és valódi akadályát eddig csak Ausztria képezte. Saint-Germain és Trianon eltűntette a Habsburgok birodalmát, s lehetővé tette, hogy Németország kiterjessze fennhatóságát Közép-Európára. Néhány év leforgásával a franciák minden alkalommal szörnyű és megalázó vereségeikkel drágán fizették meg e tévedéseik árát; a történelem igen gyakran kíméletlen logikájú. A nácizmus összeomlása, Jalta és Potsdam még csak súlyosbította a közép-európai országok helyzetét. francia külpolitikának, s amely az osztrák —magyar egység megőrzésére irányult. Már 1805-ben, röviddel Austerlitz után, az éleslátású Talleyrand így írt Napóleonnak: “Felséged most összezúzhatja vagy felemelheti az osztrák monarchiát. Szétzúzva nem lesz többet képes arra, hogy szétszórt maradványait megmentse és újra szilárd egységgé kovácsolja. Márpedig ennek az egységnek a létezése szükségszerű, sőt nélkülözhetetlen a kultúrált nemzetek jövőbeli üdvéhez. Ugyanannyira elégséges, mint amennyire szükséges védőbástya ez a barbárok ellen. ’’ Csodálatos módon egyedül Ausztriának sikerült megőriznie a függetlenségét az 1955. évi Államszerződés által. A többi kialakult állam-rendszert és fennhatót változtatott. Egy másik, ugyancsak imperialista állam, a Szovjetunió váltotta fel Németország politikáját, s kiterjesztette politikai, gazdasági és katonai befolyását Közép- és Kelet-Európa legtöbb országára, biztosítva magának ezzel egy olyan területi jelentőséget és hatalmat, amely eddig ismeretlen volt az orosz nép történelmében. Az 1956-os magyar forradalom és a “prágai tavasz” ellenére ez a több mint harmincéves uralom látszólag véglegesnek tűnhet. A történelem azonban azt bizonyítja, hogy a világon semmi sem örökkévaló, de legfőképp nem egy olyan birodalom, amely a katonai erőre épül. Egyébként az Osztrák—Magyar Monarchiát felváltó államokban a nemzetiségek problémája jelenleg is égető aktualitású: mint például a csehek és a szlovákok között lappangó antagonizmus, a horvátok különválási mozgalma, s főleg a Romániában élő magyar és német kisebbség elnyomása és sanyargatása. Vannak olyan tények, amelyeket az európai olvasó talán kevéssé ismer. Idézzünk csak két lényegest: Ismert-e az a tény, hogy 1919 óta, Európát tekintve, ezekben az országokban a legnagyobb a kivándorlási arányszám? Ezrek és ezrek hagyják el hazájukat a visszatérés reménye nélkül, akiket a különböző politikai pártokhoz való tartozásuk miatt üldöztek el, vagy az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a kiutasítás és a nyomor kényszerített erre a lépésre. Erre a legtragikusabb, s a legszembeötlőbb példát Magyarország szolgáltatja. Különböző hullámokban, a magyarok ezrei kényszerültek exilbe: a húszas években Kun Béla hívei, a liberálisok, a zsidók és az 1929-es válság áldozatai; 1945-ben a Németországgal szimpatizálók, a németajkú magyarok; 1948 és 1954 között azok, akik ki akartak szabadulni a rendszer elnyomásából és Rákosi terrorjából; s végül 1956-ban azok, akik résztvettek a budapesti harcokban, vagy elmenekültek az újabb terror elől (1956 — 1957 között kétszázezer személy). Az életkorra vonatkozó magyar grafikonok rendkívül jellemzőek ebből a szempontból, a lakosság időelőtti elöregedéséről tanúskodnak, melynek az okát nagyrészben a kivándorlások képezik. Vajon a véletlen közjátéka-e, hogy az Osztrák—Magyar Monarchiát követő három állam tartja a rendkívül szomorú rekordot az európai statisztikában: itt a legmagasabb az öngyilkosságok száma (az 1970. évre vonatkozóan: Magyarországon az öngyilkosok száma 100.000 lakosra 35, Ausztriában 23,1 és Csehszlovákiában 23)? Mindez azt bizonyítja, hogy ezekben az országokban, bármilyen legyen is a politikai rendszerük, kétségtelenül rossz közérzet uralkodik, amelynek előidézésében nagy szerepe volt az utóbbi hatvan év alatt itt lefolyt eseményeknek. Talán reménykedhetünk, vagy legalábbis álmodhatunk egy olyan Európáról, amely Keleten végre megszabadul a szovjet igától, Nyugaton pedig az amerikai védnökségtől. Talán reménykedhetünk abban is, hogy kontinensünk valamennyi nemzete, az Atlanti-óceántól az Uraiig, egyszer végre szabadon élhet, olyan politikai rendszerben, amelyet saját maga választott önmagának. (Valójában nagyon utópisztikus volna ez a kép? Ki látta volna tíz évvel ezelőtt a spanyol, a portugál, vagy a görög diktatúrák végét, s a helyükbe lépő valódi demokráciákat?) Milyen jövő vár ezekre a Duna menti európai országokra, amelyeknek röviden áttekintettük tragikus sorsát? A DUNA-MENTI EURÓPA HELYREÁLLÍTÁSA Meg vagyunk győződve arról, hogy eljön az az idő, amikor a Duna menti Európának fel kell élednie. Ennek a területnek az országai, az utóbbi hatvan évben, de főleg a második világháború után elszenvedett súlyos megpróbáltatások árán tanulva, végre megértették, hogy közösek az érdekeik, s bizonyára azt is, hogy együttélésük szükségszerű. Ebből a szempontból ma a feltételek sokkal jobban megvannak arra, mint a második vlágháború előtt, hogy őszintén egyezkedjenek, s békés úton intézzék el maguk között a területi vitákat. De ezzel még nem kellene véget érnie a rekonstrukciós törekvéseknek. Az Osztrák—Magyar Monarchia múltján okulva, létre kellene hozniuk azt az összetartó erőt és azt a szerves összetartozást, amely HŐSÖK NAPJÁN — 1980-BAN 1980. m^jus 28. Még egy magyarnak is nehéz ma Ámerikában hősi halottakra méltóképpen emlékezni, nem azért, mintha Amerikának nem lennének hősi halottai, hanem azért, mert a nukleáris háború rémével módszeresen megfélemlített, Vietnám és Watergate indokolatlan bűnbánatával lelkileg leszerelt amerikaiak többségükben nem tekintik másnak a hősök napját, mint egy hamburger és hatdog szabadtéri sütésére kiválóan alkalmas hosszú hétvégének. Pedig itt volna az idő és alkalom, hogy Amerika nemzeti tehetetlenségéből és romlásnak indult öntudatából kigyógyuljon, felhasználva ezt a napot kikristályosodási ponttul. Előbb vagy utóbb, Amerikának is meg kell tanulnia, könnyen vagy keservesen, hogy ha elhanyagolja a hősök tiszteletét és nem termel ki hősöket, akkor rabszolgaságba süllyed. Ezért mondta Primo de Rivera, hogy inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át. Mi magyarok, történelmünk majdcsak minden lapján találunk egy hőst, mert nemzeti életünk tele volt tragédiákkal és mi másról, ha nem a hősökről íiják a tragédiákat. Faji sajátosságunknál fogva nem tanultunk meg az árral úszni, hacsak nem itt, az emigrációban mutatunk bizonyos mértékű hajlandóságot erre. A magyar történelem golgotás útját hőseink emlékének ékkövei borítják. Koppány tói és Ajtony tói kezdve a tatár- és török-dúláson keresztül egészen a bolsevista felszabadúlásig, a hősök hosszú sora vonul fel képzeletünkben ebben a pillanatban. Szentek, mártírok és hősök Ti voltatok azok, akik életetekkel, de halálotokkal is biztosítottátok nemzetünk fennmaradását. Muhi és Mohács hősei, a vallás, gondolat és alkotmányos szabadságért küzdő Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak, Széchenyiek, Kossuthok, Tisza Istvánok, Gömbös Gyulák, Imrédy Bélák, Bárdossy Lászlók, Szálas! Ferencek és Mindszenty Józsefek az első-, a második világháború és az 56-os szabadságharc névtelen pesti srácai Ti vagytok azok, akik bennünk élő telketekkel leheltek hitet és erőt nemzeti fennmaradásunkért folytatott küzdelmünkben. Mulasztást követnénk el, ha nem emlékeznénk meg magyar Amerika és a világon szétszórt emigráció hősi halottjairól és nem említenénk meg néhányat, így: Sárossy István, Székely Ákost, Óvári Sándort, Brenner Tamást és Száhlender Gyulát. Nélkületek nem tudnónk beszélni magyar hősökről és nem tudnónk bízni jövőnkben. Mélyen meghajtott fejjel és tisztult lélekkel áldozunk emléketeknek és fogadjuk, hogy nem leszünk méltatlan utódaitok. * * * Elmondotta a clevelandi WCSB-FM rádió 89.3 rezgésszámon a Fabriczi Kováts Mihály műsorán, Torday Egon, az MHBK clevelandi főcsoportjának örökös tb. elnöke. A FRANCIÁK AKARATLANUL IS A NÉMET TERJESZKEDÉS MALMÁRA HAJTOTTÁK A VIZET szövetségi és demokratikus módon egyesítené a Duna-medence népeit egy gazdaságilag is életképes egységben, figyelembe véve a gazdasági, a szociális és a demográfiai változásokat és biztosítva a résztvevő nemzetek mindegyikének valóságos egyenlőségét a másikkal szemben. Semmi kétség afelől, hogy amint az adandó alkalom elérkezik, bármilyen legyen is politikai-gazdasági rendszerük, a Duna menti népek és vezetőik, okulva a kiállt próbákon, bátorsággal és bizalommal fognak hozzákezdeni ehhez a nemes vállalkozáshoz: megalakítják a Duna menti nemzetek federációját. Ez a federáció-terv egyébként már régi gondolat, amely bennefoglaltatik a történelem logikájában. Száműzetése alatt már Kossuthot is foglalkoztatta ez a megoldás. Újra meg újra felvetődött a birodalom szétbomlása előtt és után is, anélkül, hogy célt ért volna (említsük meg a Károlyi kormány minisztere, Jászi Oszkár tervét a Duna menti nemzetek egyesítésére vonatkozóan). Ebben a helyreállítási folyamatban, úgy véljük, hogy Ausztria lényeges szerepet játszhatna, az alkalom elérkeztével, amennyiben ez megegyezik az állampolgárai és vezetői akaratával is. A dicsőséges múltja által, mely felelősségre kötelezi a történelem előtt, az európai elhivatottsága által, melyet ugyancsak ebből a múltból örökölt, a földrajzi fekvése és semlegessége által, mely kiváltságos összekötővé teszi Kelet és Nyugat között, úgy tűnik, hogy Ausztria van a legjobb helyzetben ahhoz, hogy a Duna menti népek egyike katalizátora és összetartója legyen. Az osztrák vezetők közismert óvatossága és bölcsességét, úgy véljük, ki kellene, hogy egészítse mostantól kezdve az a merész törekvés, hogy megkíséreljék újra megerősíteni valamennyi Duna menti nemzettel a kapcsolatukat, amelyek egykor Bécs hatáskörébe tartoztak. Ebből a szempontból igen sokatígérőek azok a kapcsolatok, amelyek az utóbbi években jöttek létre Magyarországgal az ipar és a kereskedelem terén. Reméljük, hogy ez a tragikus mérleg, melyet a Saint-Germain és Trianon óta a Duna menti népek történelmében lezajlott eseményekről készítettünk, hozzá fog járulni ahhoz, hogy eloszlasson néhány közhelyet, de ahhoz is, hogy újjáélesszen egy olyan reményt, amelyet az idő látszólag már teljesen megsemmisített. Valójában az 1980-as Európa képe nem teljesen sötét, sőt néhány tény még csak jobban megerősíti a jövőbe vetett hitünket: idézzük példaként Nyugat-Európa egységre való törekvését, Franciaország és Németország végleges kibékülését, a Földközi-tengeri diktatúrák megsemmisülését. Sőt Keleten egy óriási reménysugár is felragyog, amely annak köszönhető, hogy egyre több disszidens hallatja mind erősebben bíráló hangját. Mindezek a tények csak kedvezőek lehetnek Közép-Európa számára, amelynek felemelkedése előbb-utóbb be fog következni. Saint-Germain és Trianon meggyorsították Európa hanyatlási folyamatát, a Duna menti nemzetek újjászületése lesz megújúlásának a kezdeti szakasza. —--------------------------“Azok, akik azt mondják, hogy a legújabb békeszerződések megváltoztatásáról szó sem lehet és ezek örök időkre szóló szabályokat képeznek... azok nem ismerik, vagy nem akarják ismerni a történelem addigi folyását...” (a norvég Frithjof Nansen).
