Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
XIX. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM — 1980. JÚNIUS HÓ Ára: 85 cent A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) ttltTVAKm A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA-------------------------GONDOLATOK------------------------EGY BIRODALOM BUKÁSÁVAL KAPCSOLATBAN A SAINT-GERMAINI ÉS A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS HATVANADIK ÉVFORDULÓJÁRA " " ■ Y VÉS DE DARUVAR Az Entente-államok és Ausztria 1919. szeptember 10-én írták alá a Saint-Germain-i békeszerződést. Kilenc hónappal később, 1920. június 4-én került sor, Magyarország részvételével a trianoni békeszerződés aláírására. Ez a két okirat letörölt Európa térképéről egy négy évszázados birodalmat és megfosztott uralkodójától egy ezeréves királyságot. Hatvan évvel a kontinensünk sorsát oly nagymértékben meghatározó események után, eljött az ideje annak, hogy kérdéseket intézzünk önmagunkhoz az osztrák—magyar birodalom megsemmisítésének következményei felől. Fogalmazzuk meg egy mondattal: katasztrofálisak voltak ezek a következmények. Még mindig, az 1980. év Európájában is ezek hatása alatt vagyunk, s ezért csak jóváhagyhatjuk Anthony Eden ítéletét, amelyet a második világháborút követően hozott nyilvánosságra: “Az osztrák —magyar birodalom összeomlása nagy szerencsétlenség volt az európai békére. Mennyire megnyugtató lenne az, ha azok a nemzetek, amelyek ezt a birodalmat alkották, egy napon újra egymásra találnának egy harmonikus közösségben” (New York Times, 1950. október 6.). Valóban mi is történt Közép-Európában az első világháborút követő években? Az az óriási egység, melyet a Kettős Monarchia képezett (1914- ben ötvenkétmillió lakossal 676.250 négyzetkilométer területen), lecsökkent egy hat és fél millió lakosú és 80.000 négyzetkilométer területű Ausztriára, egy gazdaságilag nehezen életképes “torzszülöttre”; egy tizenhárom és fél millió lakosú és 140.000 négyzetkilométer területű Csehszlovákiára, mely mesterségesen összevonta a cseheket és a szlovákokat, akiket nyelvi rokonságukon kívül semmi egyéb sem egyesített, és bekebelezett egy jelentős német (hárommillió, azaz több mint a szlovákok száma), valamint magyar (hétszáznegyvenezer) kisebbséget; s végül egy nyolcmillió lakosú és 93.000 négyzetkilométer területű Magyarországra, mely elvesztette területének kétharmad részét: óriási számú magyar kisebbséget (összesen három és fél millió személyt) csatoltak Csehszlovákiához, Jugoszláviához és főleg Romániához (kétmillió). Az 1921- ben Sopronban megtartott népszavazáson kívül más sem szentesítette ezt az önkényesen, a párizsi, a londoni és a washingtoni minisztériumi hivatalokban eldöntött feldarabolást. Ne feledjük, hogy a háború alatt éppen az Entente hangoztatta a nemzeteknek azon jogát, hogy szabadon döntsenek a sorsuk felett. Ezt a jogot ugyanez az Entente nyíltan sértette meg, amikor arról volt szó, hogy a békéről tárgyaljanak. VADAK AZ OSZTRÁK—MAGYAR MONARCHIA ELLEN Melyek azok a vádak, amelyek jogossá tehetnék az osztrák —magyar monarchia ellen hozott döntéseket? — Hogy Németország oldalán egyike volt a háborús úszítóknak? Közelebbről kellene megvizsgálni a Szövetségesek és a Központi Hatalmak felelősségét ebben a nagyon is vitatott kérdésben. Egy biztos, hogy Versailles-ban nem határozták el Németország feldarabolását, mint ahogy megtörtént ez az osztrák — Magyar Monarchiával Saint-Germain-ben és Trianonban, sőt egyes német területi rendezést még a népszavazás is jóváhagyott (Schleswig, Saar-vidék, Szilézia). — Hogy reakciós állam volt, mely egy “korhadt monarchiára”, a hadseregre és az egyházra épült? (Ez a nézet igen elterjedt Franciaországban). A demokratizálódás azonban már folyamatban volt. Egyébként a későbbiekben egyes Közép- és Kelet- Európa-i diktátorok, akik az Entente támogatásával kerültek hatalomra, képviselik a bizonyítékot arra, hogy ez utóbbiaknak nem volt központi problémája az, hogy megszűntessenek egy reakciós államot. S végül, ez a birodalom, amelyről azt hirdették, hogy teljes szétesésben van, négy évig képes volt teljes erőfeszítéssel arra, hogy négy háborús fronton harcoljon. — Hogy időben nem szabadította fel a nemzetiségeit? Ez kétségtelenül az egyetlen vád, amelyet az osztrákok és a magyarok ellen fel lehet hozni (bár óvakodni kell az olyan közhelyek használatától, mely az Osztrák—Magyar Monarchiát a “népek börtönének” nevezi). Mindennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a szövetségi államrendszer kialakítása már kezdett kifejezésre jutni a Habsburg birodalom fejlődésében, s ez meg is felelt a különböző nemzetiségek elitje által hangoztatott nézeteknek, mert megvolt bennük talán még zavarosan, de vitathatatlanul az az érzés, hogy egy olyan nagy egységbe szeretnének tartozni, amely híven képviseli közös érdekeiket. Ezt akarta egyébként Ferenc-Ferdinánd főherceg is, akit Szarajevóban megöltek (minden bizonnyal azért, mert létre akart hozni a birodalom déli területén egy szláv államot, mellyel lehetővé vált volna, hogy a szlávok figyelme eldördüljön Szerbiától), de ezt akarta Károly király is, aki a háborús harcok közepén megkísérelte, hogy birodalmát szövetségi állammá alakítsa (“október 18-i Kiáltvány”), de sajnos, erre már túl késő volt. Véleményünk szerint, az osztrák — magyar egység eltűnése nem volt szükségszerű. Fennmaradása egyáltalán nem volt összeegyeztethetetlen azzal, hogy Lengyelország újjászülessen, hogy az iredentista vidékek Olaszországhoz kapcsolódjanak, de azzal sem, hogy létrejöjjön Jugoszlávia (igaz, hogy e kérdésben a horvátok őszinte érzelmeit csak egy népszavazás útján lehetett volna megismerni), vagy, hogy Románia kiterjeszkedjék a nagyrészben románok által lakott területek hozzácsatolásával (az Erdélyben és a Bánátban megtartott népszavazás becsületesen oldotta volna meg ezt a problémát). Egy újjá alakított állam, amely magába foglalta volna az osztrákokat, a magyarokat, a cseheket és a szlovákokat (és talán még más, hozzájuk tartozni kívánó nemzeteket is), egy demokratikus és szövetségi rendszerrel, a Habsburgokkal vagy nélkülük (a nemzetekre lett volna bízva, hogy ezt eldöntsék; egy köztársaságok szövetsége is elképzelhető lehetett), lehetővé tette volna, hogy fennmaradjon Európában egy lényeges egyensúlyi egység, amely gazdaságilag is teljesen életképesen biztosította volna népei demokratikus és békés egymásmellettélését, valamint a kisebbségek védelmét. A cseh származású történész, Palacky jobban fejezte ki, mint bárki más, azt a szükségszerűséget, hogy ez a nagy egység fennmaradjon, amikor 1848- ban így írt: “Ha Ausztria nem létezne, ki kellene találni.” Az Entente végzetes elvakultságának katasztrofális következményei gyorsan megnyilvánultak: polgárháborúk, diktatúrák, a kisebbségek elnyomása, antiszemitizmus, kiutasítások és nyomor jellemezték a két világháború között a Duna menti országok helyzetét. Ezekkel a megosztott és ellenségeskedő államokkal szemben, egy olyan nélkülözhetetlen ellensúly hiányában, mint amit az osztrák —magyar monarchia képviselt, Németország Közép-Európa leg nagyobb hatalmává vált, s kiterjesztette hatását az egész területre: Ausztria nem látta mésképp biztosítottnak a jövőjét, mint a Németországhoz való csatlakozásban; Magyarország úgy tekintette Németországot (és Olaszországot), mint az egyetlen tárgyilagos szövetségesét a trianoni szerződés revíziójára irányuló törekvéseiben; ami Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát illeti, gyorsan kiderült a Franciaország és a Kis-Entente által feléjük nyújtott védelemről, hogy csak illuzórikus volt. Mindezek az államok végül is az időközben nácivá vált Németország függésébe kerültek. És megtörtént az Anschluss, München és kitört a háború. Úgy véljük, hogy ebben a katasztrofális folyamatban a korabeli francia vezetőket, de elsősorban Clemenceau-t óriási felelősség terheli. Szórták a “legnagyvonalúbb” (annál is inkább, mert az osztrák —magyar ellenség rovására irányult), de egy(Folytatás a 2. oldalon) YVES DE DARUVÄR “Apám magyar honvédtiszt volt, anyám francia. A trianoni békeszerződés következtében kerültem Franciaországba és ott nevelkedtem fel. Már korán alkalmam nyílt arra, hogy tudomást szerezzek Trianonról, tanulmányozhassam következményeit, elgondolkozzam felettük. Azok után, hogy a második világháborúban bebizonyítottam hűségemet Franciaország iránt — abban az időben, mikor történelmének mélypontjára került —, kötelességemnek éreztem, hogy habár összeszorult szívvel, de mégis határozottan honfitársaim elé tárjam, az első világháború győzteseinek hitvány cselekedeteit. Mert a nemzetekre csakúgy jellemző, mint az egyénekre, hogy jóra vagy rosszra hajlamossak. Úgy gondolom, szükséges, hogy valaki erkölcsi és szellemi képessége tudatában, egy napon a világ elé tárja ezt a fekélyt” — írja Yves de Daruvár, a Becsületrend parancsnoka, a Felszabadítás! Mozgalom harcosa, a trianoni békeszerződés 50. évfordulójának előestjén megjelent A FELDARABOLT MAGYARORSZÁG című könyvének előszavában. Egy nemzet igazmondása és igazsága a végén mindig győzedelmeskedik. Ebben bízunk mi is, amikor a trianoni békediktátum 60. gyászosemlékű évfordulójára emlékezünk és vezércikkünk írójának megtisztelő kérését teljesítve Yves de Daruvár: “Réflexions sur la fin d'un empire” c. francianyelvű cikk magyar fordításával emlékeztettünk. Az író francianyelvű cikke a “Le Monde” 1979. szeptember 11. számában jelent meg, hirdetve azt a történelmi igazságot, azt a történelmi határvonalat, amelyhez a magyar politika mindig ösztönszerűen igazodott, amelyet mindenkor elérni igyekezett, amikor ellenséges erők onnan visszaszorították, és amelyre mindig önként visszavonult, miután expanzív életereje túlvitte rajta. Ez a magyar élettér határvonala, a Kárpátok lánca volt. Ez a magyar élettér mindenkor egész Közép-Európa számára a biztonság és szilárdság tényezője volt. E magyar élettér feltámadásáért tovább harcolunk! A Szerkesztő 1
