Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

1980. május hó

«imAKöftt

11. oldal

VIGYÁZZ MAGYAR!

(TALLÓZÁS)

torockószentgyörgyi THOROCZKAY ÉVA

E soraim megírásához az ihletet egy ún. történelmi atlasz szolgáltatta. Budapesten látott napvilágot. 1964-ben. Tudományos szerkesztéséért, maga az atlasz 3 embert jelöl felelősnek: Csatáry Máriát, Győrffy Györgyöt és Pamlényi Ervint.

Az atlasz szerkesztőbizottsága természetesen “szláv-complexum”-ban szenved. Legalább oly mértékűben, mint amilyenben a legutóbbi időkig a német iskolakönyvek a “germán ”jaikat illetően.

A történelmi atlasz 5. oldalán (Európa Nagy Károly korában) nagyobb betűkkel felrajzolva tudatják a diákkal, hogy először is, ezek a “szlávok” 3 főbb csoportra oszlanak: nyugatiakra, keletiekre és déliekre. Valamely csodálatos logika következményeképp, északi “szlávok”-at nem jelez a térkép. Mégis, apróbb betűkkel felírtan, tudomást szerezhetünk “Ilmenyi-szlávok”-ról, krjvicsekről, dregovicsokról, radimicsokról, abodritekről, fekete-horvá tokról, csehekről, lengyel törzsekről, fehér-horvá tokról, dulebekről, dreviljánokról, szeverjánokról, poljánokról, morvákról, karantánokról, szlovénekről, horvátokról, szerbekről, szorbokról. Ugyancsak csodálatosan, a mai Tótország (Slovensko) helyére csak egyszerűen “szlávok” felírás kerül, akárcsak Erdélyben, a Maros és Olt közé. A mai Bulgária helyén: bolgár-szlávok felirat olvasható.

Ugyanezen “történelmi” atlasz 8. oldalán (Magyarország a XI. sz.-ban 1090-ig) már nemcsak az elébb Tótországként említett északnyugati- Felvidékünk területének megfelelő helyre rajzoltak “szlávok” feliratot, hanem “szlávok” laktak (a térkép szerkesztői szerint!) az egykori Hont-, Nógrád-, Gömör-megyék területén is. De nemcsak itt! “Szlávok”-at találunk az egész északkeleti-Felvidékünkön, “szlávokat” a Székelyföldön, “szlávokat” az egész Dráva — Száva közén (holott ezidőben a Horvát Királyság még a mai Dalmát Tengerpart tájékán található!) — továbbá “szlávok” bejegyzéssel találkozunk az egykori Krassó — Szörény vármegyének megfelelő helyen is.

Ugyanez a térkép Magyarország északi szomszédjának egy “Lengyel Királyság”-ot tüntet fel. Északkeleti szomszédunknak “Oroszország” felirat jelzi. Mindezt a XI. sz.-ban (!), mikoron a mai Oroszország helyén mégcsak egy Kiev-i Nagyfejedelemség, a “Lengyel Királyság” helyén pedig mégcsak egy Mesiko-Birodalom létezett hazánkkal határosán.

Ugyanígy időszerűtlenség (anarchronismus) a “Nagy”-nak tévesen fordított Károly; helyesen Carolu Magnus idejében “lengyel törzsek”ről, “csehek”-ről és egyáltalán “szlávok”-ról beszélni.

Már az Ókor megvádolta Sokratest, hogy megrontja az ifjúságot. A magam részéről nyugodt lelkiismerettel vádolom Győrffy Györgyöt egész szerkesztőbizottságával egyetemben az ilyfajta megrontásért. Mindamellett kötve hiszem, hogy a 3 szerkesztő közül legalább Győrffy György ne látta volna e képtelenségeket.

De — álljunk meg az időszerűtlenség e kiragadott példáinál. Megboldogult Padányi Viktorra hivatkozom: legfőbb ideje volna a német mankókra támaszkodó s a XIX. sz. romantikus pangermán és pánszláv történelemszemléletével felhagynunk.

Nézzük csak magát a “szláv” szót, hogyan került, s hogy lopta be magát tudományos világunkba.

A szó maga, a ma használatos formájában (“szláv”), a XIX. sz. elején még teljesen ismeretlen. A minden

idők “szláv” krónikája, melyet a németajkú Helmoldt v. Bosau a XII. sz.-ban még latin nyelven foglalt össze — nemcsak címében, hanem

Sajnálatos tény, hogy a XIX. sz. “romantikus” világában német s ezek nyomán magyar, francia, angol stb. — magukat tudósoknak tartó történészek — minden komolyabb forráskritika nélkül, átvették a pánszlávista tanmesét. Ezek nyomán született meg “Szvatopluk”is a maga “szláv” birodalmával, holott a korabeli krónikák nem “Szvatopluk”-ról, hanem Suentibald-ról, Sventibaldegész tartalmi lényegében minde-NORMANNEN UND WARÄGER ZIEHEN DIE GRENZE EUROPAS (9,—12. 3ahrh.)

Hin 1»it««. w«i»p *ori"»nni*ch. Htrrtch.odrr : 3tj«Hfründang«n durch N«rmana*n.

► Writ u Sudf4hrt»*i d ■or«*!

J>Hut»lanö-u l/zuni-Züj« d

nütt csak “sclavi”-t emleget. Magyarul: szolgákat, rabszolgákat. Sehol semmi utalás a krónikában arra nézve, hogy ezek a szolgák-rabszolgák valamiféle külön emberfajtát alkottak volna. A hivatkozott műnek, a “Chronika Sclavorum”-nak egyik újkori s ugyancsak németajkú fordítója: Schmeidler, fordítási munkájának előszavában külön hangsúlyozza, hogy a latin sclav szót (“c”vel) a könnyebb kiejtés kedvéért(!) “slav”-nak írta, illetve ilyként (“c” nélkül) módosította. Ennek magyarított formája a “szláv”.

A szó eredeti latin formája társadalmi állapotjelző nempedig embertani elhatárolás. (Sem “sclav” sem “szláv” embertípust még nem sikerült az embertan tudósainak elhatárolniuk!) Ha tüzetesebben utánanézünk a krónikái híradásoknak, megtudjuk azt is, kik voltak ezek a “sclavi’’-jelzővel illetettek: többnyire az egykori Római Birodalom (főleg Byzánc) területén felszabadított vagy ennek területéről megszökött és teljesen különböző(!) népfajták gyülekezete, kiket a sorsközösség hozott össze. Más, korabeli egyházi krónikák “sclavi’’-ként emlegetik a római kereszténység hitére még át nem térteket. Ezeket térítgeti Cyrill és Method, először Róma, később Byzánc parancsára. Ugyancsak Byzánc parancsára készül az új írás is, a cyrillica — mit a horvátokkal, morvákkal, bohémekkel stb., Róma közbelépésére nem sikerül elfogadtatniuk. Egyházpolitikai manipulációk sorozatával állunk szemben e korban, minek az ún. egyházszakadás (Chr. u. 1054) a vége. “Szláv” népekről sehol nem szól a krónika.

Alig 150 éves a “szláv-teória”(!) megalkotása, melyet először egyházi köntösbe igyekeztek takargatni. Az 1867-ben Moszkvában megtartott pánszlávista kongressz éle már az akkori Osztrák—Magyar Monarchia ellen irányult, különös tekintettel a Balkánra. Az egykori “sclav” szó és a Cyrill műnyelve alapján, egyszerűen kitalálják a népi azonosságot. Kitalálják a “szláv”-emberfajtának meséjét s természetesen megfelelő ősi történelmet is keresnek. Mivel származásukat tévutakra terelik, megszületik a Pripjet-mocsarakból(!ü), majd a Kárpátok északi lejtőiről történő eredeztetésük, mely teoriák(!) egyikét sem sikerült még bizonyítaniuk.

ÍETTT1 >n-~i if./vrr «<•**«■ ferrr Waragar 1 Jriwhiicti« M«rr»ehaO*n*»i

• •janii. hy«»nhn SiSir i ran lormannin.

ról (u —v, v—u!) mint a szolgák hercegéről ( —dux sclavorum!) szólnak. Hasonló a helyzet Vartleib herceggel is, kinek “cyrillesitett” változataként előállt a Wratislav majd később Bratislav név. Amint azt ma már pontos forráselemzések alapján tudjuk: egyik “szolgák hercegének” sem volt “birodalma” magyar földön.

Ez írásomnak nem célja a részletekbe történő elmélyülés, mindössze utalás arra nézve, hogy nem ültethetünk történelmi munkákba, még atlaszokba sem mai fogalmakat. Egész egyszerűen azért nem, mert a taglalt térben és időben azok még ismeretlenek!

Kiragadott példámra visszatérve, tudjuk, hogy a “cseh” szó éppúgy, mint a “lengyel”, “Nagy” Károly idejében még ismeretlen fogalom nemcsak nyelvünkben, hanem Európában is. (A szó eredete a középkori latin “caeco’Vsötét/ s az ebből kialakult “cessi”szóra vezethető vissza, melyből a bohémek(!) népiesített változattal a “ceska”, “czechna”-t képezték s annak jelölésére használt, hogy sötétben és titkosan bujkáló, beszervezett egyén. Azonban csak a huszita háborút megelőző s utána következő időkben. A fogalom tehát itt sem valamiféle népet, hanem vallási csoportosulást takart. A magyar nyelvben, mai formájában, valószínűen csak Kazinczy nyelvújításakor került s Arany János “Toldi”-jában szereplő “cseh”-bajnok révén végleg meghonosult.

A “lengyel”-nek, mint népnévnek kielemzése hosszabb lélegzetet kíván, ettől helyszűke miatt el kell tekintenem. Holt bizonyos azonban, hogy “Nagy” Károly idejében ismeretlen fogalom. (Ismeretlen még a XI. sz.ban is!)

A “szláv’-complexummal kapcsolatosan még meg kell említenem, hogy a történelmi, újabb kutatások egy egész sereg “szlávinak elkönyvelt és önkényesen kisajátított “törzs”-ről mutatták ki annak “germán” ( — finnugor és szarmata), illetve turáni eredetét. A horvátokról már byzánci források megírják, hogy túlnyomó részük avar. Ä “csehek”ről tudjuk, hogy népi alapanyaguk kelta-boi, rátelepült germán törzsekkel. A “lengyelek”: hun —avar —germán keveréknép, a karantánoknak elnevezett “szláv”-okban megint túlteng a hun—avar vér; egykori nemzettestvéreinknek, a tótoknak — lehetnek elődeik a visszahúzódott gotok nem harcias elemei —, lehetnek “lengyelek” és fekete-magyarok vagy lengyelek és székelyek keverékei — biztosan nem “szlávok”. Továbbmegyek: az ukránok túlnyomó többségét turániak alkotják, a fehér-oroszok javarészben normann (viking/ varég, finnül: rus) származékok, stb., stb. Összefoglalva: egyik sem “szláv”, mert sem “szláv” népek, de még “szláv” nyelvek sincsenek (utóbbi megállapításra nézve lásd: Csőke Sándor idevágó tanulmányait).

Adósa maradnék a t. olvasónak, ha nem mutatnék rá a legnagyobb “szláv”-nak elkönyvelt ország, az európai Oroszország tényleges népi öszszetétel-ére. Megközelítő pontossággal mutatja ezt az alanti térkép, vonatkoztatva ezt még mai állapotára nézve is, noha a térképvázlat a IX. — XII. sz. vetületét mutatja. (Képátvétel Lothar Greil: Slawen— Legende/ Aufklaerungsdokumentation, 1972, Schild-Verlag GmbH., D-8 München mellékleteiből. Nordische Teilstaemme fogalma alá Szerző a fenni /finn/ népeket sorolja.)

A “Györffy-együttes” mégegy kiemelendő hibája:

A XIII. sz.(!) (szóbanforgó történelmi atlasz 9. oldala) idejére, a déli-Kárpátok vonulatára rárajzoltatják a “románok’/!) feliratot.

Térben, időben és nevében is meghamisítva a történelmi tényállást.

(Végtelenül hálás volnék Győrffy professzor úrnak, ha errenézve hiteles krónikái adatokkal tudna szolgálni. Mi úgy tudjuk, hogy a Rumánia-Románia, mint országnév csak a XIX. sz.-ban keletkezett (Andrássy-javaslat, Berlini Congressus), s csakis ezután kezdték magukat a Havasalföldi majd Erdély oláhjai — etnikai értelemben — románnak nevezni. Még a XIX. sz.-ban is “Oláh-bánsági ezred ’-ekről s nem román-ezredekről szólnak a krónikák. A monarchia német nyelvén pedig: Walachei-t s Wallachen-t emlegetnek.)

De az ilyen s hasonló kitételekben az atlasz szerkesztői egyáltalán nem válogatósak. Az atlasz 10. oldalán látható “Magyarország a XIII. sz. második felében” térképen ugyancsak “románok” helyeződnek az erdélyi térben. Előnyére szolgál a t. Szerkesztőknek, hogy eddigre — legalábbis Erdélyből — eltüntették a XI. sz. általuk rajzoltatott térképién (8. old.) még hemzsegő “szlávokat”.

Vajon hová lettek? Talán rájöt‘ tek: avar—magyarok szolgái voltak s nem “nép”. E soraim tartalma azonban nemcsak Győrffy Györgyhöz szól.

Ha oktató szellemmel is, de jóindulattal szólok a Nyugaton élő történészeinkhez, közíróinkhoz is.

Gondolják meg jól az idő és tér elnevezéseit, mielőtt kifejezéseiket leírnák. Ne írjanak s ne szóljanak franciákról mikor még csak frankokat ismert a történelem. Ne írjanak Szt. István korában behívott “német” térítőkről, legfeljebb frankokról, bajorokról és így tovább. Ne írjanak “Német Lovagrend ”-ről se, mert annak Teuton Lovagrend ( —Ordo Equites Theutonicorum) a helyes fordítása. Akkoris, ha Hóman és társai “német”-nek fordították a teutont. Ne írjanak az Árpád-Ház idejében behívott “olasz” kőművesekről meg építőkről, mert olaszok akkor még nem léteztek. Szabatosabban, ha velencei-ekről, bolognai akról, firenzei-ékről stb. írnak. Ne restelljék írásaikban — amennyiben földrajzi elhatárolást adnak — magyarázatként odaírni, hogy a mai Olaszországról, a mai Franciaországról, a mai Egyiptomról stb., stb. van szó.

Ne használják a “magyar zsidó” kifejezést se akkor, mikor magyarországi zsidókról és nem olyan ember-