Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

8. oldal

$*ITTVAKO*T

1980. május hó

^^eghaltvité^dsbarnak^FARKA^FERENC

tönben ült. Sokan ültek mások is börtönben, nemcsak öt évig, mint Kopácsi, aki életfogytból (!) öt év múlva amnesztiát kapott! A háború utáni években, sokezren teljesen bűntelenül, csak azért, mert a Horthy-rendszerben köztisztviselők, katonatisztek voltak, akik éppúgy parancsot teljesítettek, mint később Kopácsi. És a Rákosi-terror tobzódása idején — amikor Kopácsi “kommunista-mintakarrierje” elindult — másik sokezer került börtönbe nem öt, de 10—15 évre, mert hazáját féltette és szembeszegült a kommunistákkal. S amikor ezek kiszabadultak, kezdődött a büntetés nehezebbik része: a teljes megalázás, a harmadrendű állampolgárság keserű korszaka. Kopácsi mindettől megkímélte a sors: aránylag rövid idő után amnesztiát kapott, utánna tanulhatott, képezhette magát, egyetemi diplomát szerezhetett és nem segédmunkásként kellett megkeresnie mindennapi kenyerét. Végül családjával együtt kivándorlási engedélyt kapott: legálisan, legfontosabb holmijaival együtt kényelmesen, kockázat nélkül utazhatott külföldre. Nem kellett drótsövény alatt kúsznia egy szál ruhában, de még csak “hazatérés megtagadása” miatt sem ítélték távollétében újabb börtönbüntetésre, otthonmaradottjait sem zaklatták és hátrahagyott ingóságait sem kobozták el. Letartóztatásakor azzal fenyegette őt meg Szeröv tábornok, hogy Budapest legmagasabb fájára fogja felköttetni. És ez lett belőle. Vajon mi történt a kulisszák és a zárt ajtók mögött, a KGB kihallgatásain és mi történt a titkos tárgyalásokon, melynek részletei, az egyes vallomások még ma is teljesen ismeretlenek?.

1956 őszén, a forradalom tisztító vihara sokak lelkében eredményezett 180 fokos fordulatot. Voltak, akik - mint Nagy Imre is — az események élére álltak és akkor vállaltak közösséget a néppel, amikor még legvérmesebb álmainkban sem gondoltuk, hogy a forradalom győzhet. Sokan meg akkor álltak át, amikor már a vak is látta, hogy Gerőék elvesztették a játszmát. Az első csoportba tartozók minden tiszteletet megérdemelnek. De engedtessék meg nekem, hogy a második csoportba tartozókkal szemben fenntartásokkal éljek . . .

Jellemző az is, kik “futtatják” itt kinn a szabad világban Kopácsit? A “Tanúk korukról” című előadássorozatot és azon belül Kopácsi előadását az a New Brunswick-ban ügyködő Nagy Károly rendezte, aki rendszeresen vendégeskedik otthon a Magyarok Világszövetsége kegyeiből és az Anyanyelvi Konferenciák mozgalmának egyik buzgó külhoni apostola, vezetőségi tagja s résztvevője. A Kopácsi-előadás legnagyobb propagandája azon a rádión át jutott az éterbe, mely eddig is zavaros politikai hírmagyarázatairól volt ismert. A Kálmán-rádió hangja szerencsére nem jut túl New York határain és csak keveseket tud megzavarni, de mégis kötelességünk rámutatni, hogy a Kopácsival kapcsolatos “kommentárjai” politikai analfabétizmust és az ötvenhatos események teljes félreismerését árulták el. Ha Kálmán Lászlónak kedves Kopácsi embert barátjáról — , lelke rajta, de történelem-hamisításért és szerecsen-mosdatásért nem minden hallgató lelkesedik.

Hogy Kopácsi előadása érdekes lehetett, nem vitatjuk. O nagyon közel ült a tűzhöz akkoriban, tehát valóban szemtanú volt, aki többet tudhatott a belső körökben történő dolgokról mint más közönséges halandó. De már Pázmány Péter is megmondta volt: ki miben tudós, abban gyanós! Akármilyen hiteles tanú is Kopácsi, kinek van igazán szüksége arra, hogy éppen ő magyarázza nekünk ötvenhatot, ő tanítson bennünket magyarságra és tanúskodjon a forradalom nagyságáról? És arra sincs szükségünk, hogy az ő szájából halljuk a Kádár-rendszer kritikáját! Mert akármilyen alávaló is a mai magyarországi rendszer, még mindig százszor jobb, mint a Rákosi-korszak volt! Az a Rákosi-korszak, amit Kopácsi és társai az utolsó pillanatig — és az utolsó töltényig — lelkiismeretesen kiszolgáltak. Következésképp nekik nincs erkölcsi joguk bírálni Kádárt.

(Foucheról, a köpönyegforgatásban utolérhetetlen francia rendőrminiszterről jegyezték fel, hogy valahányszor gazdát változtatott, mindig előljárt előző urai ócsárlásában.)

A francia ellenállók hősi emlékművén a következő felirat olvasható: Megbocsáthatsz, de sose felejts! Mi sem felejtünk! Megbocsátani lehet, mert ez keresztényi cselekedet, de gondolkozzunk: ha hőst csinálunk olyanokból, akik még csak nem is politikai emigránsok, azokat áruljuk el, akik soha nem inogtak meg és mindig szembenálltak a kommunizmus istentagadó tanaival. Ha piedesztálra emeljük azokat, akiket a véletlen sodort az igaz oldalra, milyen jelzők maradnak azoknak, akik mindvégig hűségesek voltak? Akinek olyan szerencséje van, hogy Rákosi rendőrfőnöksége után most a szabad világ polgáraként élhet, húzza meg magát és foglalkozzék virágkertészettel, vagy kisállattenyésztéssel, csak éppen ne ártsa bele magát a politikába, ne oktassa az emigrációt ötvenhatról. Mert az ízléstelen.

GRATULÁLNAK AZ OHIOI KÉPVISELŐK

Az ohioi Képviselőház 113. ülésszakának képviselői őszinte elismeréssel gratulálnak a Lorántffy Otthonnak abból az alkalomból, hogy a Lorántffy Otthon elnyerte a

BUCKEYE KITÜNTETÉST.

A Lorántffy Otthon és annak dolgozói elnyerték a legmagasabb elismerést, amelyet Ohio államban kiadnak a kiváló gondozásért és betegápolásért. Ezzel a Lorántffy Otthon bebizonyította, hogy nemcsak, hogy eleget tesz az állami és szövetségi előírásoknak, hanem azt minden vonalon felül is haladja.

Mindez bizonyítja, hogy a Lorántffy Otthon vezetősége és munkásai a legjobb tudásuk szerint végzik munkájukat és mindenben a minőségre törekszenek és azt el is érték az elmúlt évek alatt minden vonalon. Büszkék vagyunk arra az intézményre, amely oly sokat tett az öregek és a betegek gondozása és kezelése érdekében Államunkban.

Az Otthon adminisztrátora, munkatársai és az Otthon dolgozói ismét bebizonyították, hogy egy kis csoport képes hatalmas eredményeket elérni, ha teljes szívvel és tudással végzi a munkát, odaadóan a többiek érdekében és a közösség javára.

Mint a Képviselőház tagjai, a legteljesebb elismeréssel gratulálunk az alkalomból és őszinte örömmel osztozunk a Lorántffy Otthon kitüntetésében.

Őszinte elismeréssel:

Vera Riffe elnök Vernon F. Cook képviselő Robert Nettle képviselő

Ha még nem vagy, akkor legyél A

MOZGALOM HARCOSA

vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc

m. kir. vezérezredes, a Vitézi Rend 3. főkapitánya, a Szent László Társaság és Rend kormányzója, az utolsó alkotmányosan kinevezett Főcserkész, több lovagrend magasfokozatú tagja stb., a legmagasabb háborús- és béke- katonai kitüntetések, a pápai Pius Rend középkeresztje, a cserkész Ezüst Farkas rend stb. tulajdonosa, az utolsó legmagasabb rendfokozatú m. kir. honvéd tábornok, a két világháború vitéz katonája, a Tatár-hágó hős védője, az emigráció egyik kimagasló vezető egyénisége, egyházának, hazájának, fajának áldozatos hű fia, hosszú betegeskedés után egy bajorországi öregotthonban, 1980. április 14-én, 88 éves korában visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.

Kevés emigráns tett annyit az egyetemes magyar érdekek szolgálatában, mint ez a hős katona, ízigvérig igaz magyar, a szó legszorosabb értelmébe vett “úr”, akinek talán egyetlen hibája az volt, hogy mindenkinek hitt, mindenkiben megbízott, amíg az ellenkezőjéről meg nem győződött, s az ért csalódások sem tudták kigyógyítani az emberi tisztességbe, becsületbe vetett hitéből.

1946-ban életrehívta a “Teleki Pál Cserkész Munkaközösséget”, amiből aztán itt szabad földön újra kisarjad a magyar cserkészet; megszervezte az emigráció lelki, szellemi egységének kialakítására az első emigráns mozgalmat, a Magyar Szabadság Mozgalmat.

1947. aug. 20-án, 12 ezer hontalan magyar részvételével zarándoklatot vezetett Altöttingbe, ahol a menekült 1939-es országgyűlés alkotmányos gyűlést tartott, országos határozatokat hozott és adott esetre ellenkormány megalakításáról intézkedett, melynek élére őt jelölték ki, de 1948-ban lemondott.

1948-ban, meghívás útján, az “Antibolsevic Block of Nations” vezetőségének tagja lett, de 1961-ben, mivel az ukránok az ABN hivatalos kiadványaiban tiltakozása ellenére Kárpátalját ismételten Ukrajna szerves részének nyilvánították, tiszt ségéről lemondott és kilépett az ABN-ből.

1954-ben több más emigráns vezetővel felújította a Szent László Emlékbizottságot, 1961-ben pedig v. József kir. herceg elnökletével a 100 évvel előbb alapított Szent László Társaságot, melynek haláláig kormányzója volt.

Az Egyesült Államokban 1952-ben, az A.F. of ABN New York-i konferenciájára, 1960-ban a Trianoni Békediktátum 40. évfordulója, Kanadában 1955-ben a Niagarai Cserkész Világjamboree alkalmából tett hosszabb előadásokkal tarkított körutat.

Miután hadnagy fiát a háború utolsó évében, feleségét, majd leányát a 60-as évek közepén rövid egymásutánban elvesztette, teljesen magára maradt. Bár a súlyos csapások megrendítették, a magyarság érdekében végzett munkáját töretlenül tovább folytatta, 1977-ben történt visszavonulásáig.

1978 őszén egy szerencsétlen esés következtében súlyosan megsérült. Hosszú, gondos kórházi ápolással sikerült életben tartani, de többet már nem tudta magát ellátni, miért is egy öregotthonban helyezték el. Ezzel tulajdonképpen le is zárult ennek az egészen kivételes képességű, nagy felkészültségű embernek, vitéz, hős katonának tragédiákban és sikerekben gazdag élete anélkül, hogy hőn szeretett hazájának és fajtájának felszabadulását megérthette volna.

Csak itt az emigrációban 80 egynéhány külföldi és 4 tengerentúli útja során többszáz előadást tartott, melyeknek keretében többtízezer külföldi hallgatónak, számos külföldi vezetőnek adott a magyarság múltjáról, tragikus jelenéről és jövőbeni hivatásáról megfelelő felvilágosítást. Emellett 2 könyvet (Tatárhágó visszanéz, Az Altöttingeni országgyűlés története), számtalan tanulmányt és cikket írt az egyetemes magyar érdekek szolgálatában. Történelmi értékű irattárát és emlékeit még életében a Ludovikások Bajtársi Közösségének ajándékozta és ezzel megvetette alapját a felállítás alatt álló Ludovikás Múzeumnak.

így nemcsoda, hogy jobbról-balról támadtak; csak az otthoni rendszer közel százötvenszer támadta névszerint különböző újságcikkekben, rádióadásokban és még könyvekben is. Erre Kádár Gyula vezérkari ezredes “elvtárs” tette fel a koronát 1978-ban megjelent “A Ludovikától Sopronkőhidáig” c. könyvében. Ez mutatja a legjobban, hogy jó munkát végzett és helyes úton haladt.

Most aztán megkapta a behívót végleges szolgálattételre és azóta ő is ott menetel már a Hadakútján Csaba királyfi és Szent László égi seregében és Mindszentivel együtt imádkozik — hiszen életében soha ki nem esett kezéből a rózsafűzér — árva, pusztuló magyar népéért.

Bármennyire fájó is távozása, nem búcsúzunk tőle, csak a viszontlátásig és addig is ígérjük neki, hogy esküvel fogadott kötelességünket utolsó leheletünkig híven teljesítjük. “A HAZÁÉRT MINDHALÁLIG!”

v. E. I.