Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

1980. május hó

«IttVAKÖftt

5. oldal

Prof. BADINY JÓS FERENC:

R OKONSÁ G

VAGY

AZONOSSÁG. .

(.Folytatás előző számunkból)

Nézzük hát meg a rejtekét annak a nyelvi sajátosságnak, melyet így nevezünk:

IGEI CSELEKVÉS A MAGYAR NYELV IGÉIBEN

A magyar nyelv ige-tana meghatározza az igébe foglalt tartalom hivatását akkor, amikor a mondat állítmányként szereplő funkciójának felderítésére azt kérdezi az alanytól: “mit csinál, mit cselekszik . . és az állítmányként — legtöbb esetben — szereplő ige megfelel erre a kérdésre, hiszen minden ige cselekvési, végrehajtási, teljesítést fejez ki.

Most kérdezheti az olvasó — ha az ige “cselekvést” fejez ki, akkor már benne van bizony az, minek foglalkozni külön fejezetben az “igéből lévő igei cselekvéssel” . . .? Ez a kérdés helyes, a többi nyelvekre vonatkozóan, de a magyar nyelv igéjére nem.

Ugyanis, éppen az említett értekezésben, “semlegesített” "MEG” — mint a magyar nyelv igéinek előragja jelenti: az igei cselekvés befejezett voltát — függetlenül attól, hogy az ige milyen időben és módban van.

Vegyünk példának egy magyar igét: ‘JÖN’’ vagy “GYÖN”. Hátha valaki jön . . . az jön és majd jön (jelen és jövő időben). De, ha valaki MEG JÖN, az nem “jön”, hanem biztosan “megjön” és az igei cselekvés itt be van fejezve — akár MEG-jön, akár MEG-jött és MEG-jöhet is és akkoris, ha azt mondom: MEG-jö-he-t-né-l . . . Bizony befejezett tényként van az állításban a MEG-jövetel végrehajtása. Láthatjuk tehát, hogy a MEG funkciója nem “tágkörű”, mint azt az említett értekezés helytelenül állítja, hanem különleges tökéletességgel rögzíti az igei cselekvés befejezett voltát — mint igei előrag.

A finnugor nyelvészet igen szeretné leködösíteni ezt a magyar nyelvi különlegességet éppen azért, mert sem a finnugornak nevezett nyelvekben, sem az indoeurópai és semita nyelvekben ilyesmi elő nem fordul és nyelvtanilag el sem képzelhető. Egyedül a Magyar Nyelv rendelkezik ezzel a különleges sajátossággal, mely a nyelv tökéletes voltának és valóban “tüneményének” nevezhető.

(A finnugor nyelvekben NINCS igekötő.)

Megint át kell adnom a szót a kiváncsi hallgatónak és intelligens olvasónak, aki most így irányítja felém a logikus ellenvetését:

Hogyan lehetséges az, hogy sumir-magyar nyelvazonosságot hirdetve — azt állítjuk, hogy kizárólag a magyar-nyelv rendelkezik ezzel a sajátossággal . . .? Ha létezik a sumir-magyar nyelvazonosság, akkor a két — azonos nyelvnek hirdetett — nyelvfejlődés egyik állapotából sem hiányozhat. Ha meg-van az i. utáni 1000. évek körüli nyelvben és a mai magyar nyelvben, akkor meg kell lennie abban a nyelvrétegben is, amit a nyelvtudomány sumirnak nevezi

Az ellenvetés helyénvaló és igaz — de a válasz igen meg-nyugtató. Aíeg-van a sumirnak nevezett nyelvrétegben is ... és e meg-létel körülményeiben az a nagyon érdekes és izgató, hogy egy ilyen sumir igei előragnak a nyelvben való jelenlétét nem magyar tudós fedezte fel, hanem a semita beállítású Krammer professzornak néhai tanítómestere — a németszármazású: ARNO POEBEL professzor.

Arno Poebel ismerteti nagyszerű könyvében a MU kiejtésű “igei prefixumot”és “das Prefix MU” fejezetben, számos példát hoz fel ékiratos szövegekből arra, hogy a MU az igei cselekvés befejezését jelöli “ohne beziehung auf eine bestimmte Zeitshpaere” — vagyis függetlenül attól, hogy az ige milyen “időben”, vagy “módban” kerül kifejezésre. A mai magyar “MEG” igei előragot az ősi nyelv is és az i.u.-i magyar nyelv is “MU” hangértékkel ismerte. Nyelvtani funkciója azonban mind a két kiejtésűnek azonos. A “sumirnak” nevezett ősi magyar nyelven így mondjuk: MUGIN ... ma - MEG-GYÖN.

Látjuk tehát, hogy a mahgar-magyar nyelv MU-MEG igei előragja valóban az igei cselekvés befejezését jelzi úgy, miként azt ismertettük. Ez az igei cselekvés azonban irányítható. Ugyanis, ha az igét “irányhatározó” igei előragok valamelyikével

látjuk el, úgy az igei cselekvést irányítottuk. Mondjuk nyelvünkben: KI-GYÖN, BE-GYÖN, EL-GYÖN. Az ősi — sumirnak nevezett — nyelvállapotban ez: KI-GIN, BA-GIN, AL-GIN ... A mai magyarral teljesen azonos értelemmel.

Menjünk tovább. Nézzük meg, hogy alkalmazható-e a MU-MEG igei előrag az ilyen irányított igei cselekvés befejezésének jelölésére . . .?

A vizsgálat azt mutatja, hogy a sumir-mahgar-magyar igék igei cselekvőének módosítására csakis egyetlen-egy igei előrag használható — kettő nem.

(Logikus nyelvtani törvény ez, hiszen — ha “két” igei “előragot” teszünk az ige elé, akkor az aglutináció — ragozás — törvénye szerint első igei előrag, a második pedig “belrag” — infixum —, mely elveszíti automatikusan előragi értékét tehát alkalmazásra nem kerül.)

Felmerül most az a nyelvtani probléma, hogy miképpen határozzuk meg az “irányított” igei cselekvéséi ige igei cselekvésének “befejezett voltát” — ha a MU-MEG nem használható KI-, BA-, AL-, (ki-, be-, el-) irányhatározó igei előragok elé, vagy utánuk való helyezéssel . . .? Lehet-e egyáltalában valahogyan feltüntetni ezt a “tüneményt ”-nek nevezett különlegességet...? Az a hivatkozás, melyet a mahgar-magyar nyelv “tökéletes és magas-szellemű” átlagára vonatkoztattunk ugyanis szükségelne valamiféle megoldást ilyen nyelvi változatra is. A válasz ismét megnyugtató. Ez a tökéletes nyelv gondoskodik arról, hogy ez a nyelvi szükségesség is kifejezhető legyen és ez megint egy olyan különlegesség, ami megint nincs semmi más nyelvben, csak a miénkben — a sumir-mahgar-magyarban.

E sorok írója, a sumir-mahgar-magyar nyelvben, a következő nyelvtani törvényszerűséget észlelte: ha az ige előtt egy irányhatározó igei előrag áll, mely az igei cselekvés “irányát” meghatározza és ugyanennek — a már irányított — igei cselekvésnek “befejezett voltát ” is fel akarjuk tüntetni, úgy az ige után helyezett ”AM" — önálló szó - végzi el ugyanazt a funkciót, amit a “MEG” igei előrag hivatásának rendel a nyelv.

Pl.: MEG-GYÖN - MU-GIN-igei cselekvés, befejezett.

KI-GYÖN — KI-GIN —igei cselekvés, irányított.

KI-GYÖN ÁM - KI-GIN-ÁM —irányított és befejezett igei cselekvés.

(A “magyar” forma után a hiteles “sumir” formát írtuk.)

A magyarul nem tudó, de “sumir nyelvtannal foglalkozó és nyelvtant szerkesztő” tudósok is felismerték a sumir nyelvben az ÁM (1. 579.) nyelvtani szerepét és azt “utóragnak” nevezi P. Deimel S. J. Felfedezi, hogy ez az “állítás” megerősítésére” szolgál. Felsorol sok példát. Ezekből láthatjuk a sumir “ÁM” éppen olyan használatát, mint a mai magyar nyelvben van. Vegyünk először néhány igét:

SU-TAG-GA ÁM - díszített ÁM GUB-BA ÁM — megjelent ÁM TUR-RA ÁM - belépett ÁM

Mondatszerkezetben:

d.IM-DUGUD —hu KUR-MUS-A-DA HEBAD-DU ÁM

d.IM-DUGUD madár hegy kígyójával elbánhat ÁM

MU-GIN-NA ÁM ITU-TIL-LA ÁM ÉV- GYÖN ÁM HÓ-TEL-ik ÁM d.NINGIRSU ERIDU-TA GIN ÁM d.NINGIRSU ERIDU-ból JÖN ÁM (A sumir szövegek csak úgy fejthetők meg rendesen, ha így alája írjuk magyar jelentését, viszont így látható — az 5000 éves nyelvfejlődésű — nyelvazonosság is.)

NAM-SIG SU BA MU-GAL ÁM Pihenés kézbe megvala ÁM (pihentek)

Ezen utóbbi példából láthatjuk, hogy az ősi sumir nyelv — éppenúgy, mint a mai nyelvünk — használhatja az ÁM szócskát olyan igék után is, ahol a MEG-MU már előragként szerepel és így a már “befejezett igei cselekvést” még jobban hangsúlyozza. Pl.: MU-GIN ÁM-MEG-GYÖN ÁM — teljesen szabályos képzés.

Vannak olyan példák is, amelyekkel a magyarul nem beszélő kitűnő sumerológus — P. Deimel S. J. — nem tud mit kezdeni és “predikatsnomina”-nak, vagy “copula’-nak és “emfatikus partikula”-nak is nevezi az ÁM szócskát. Ilyen példákat említ:

UR-SAG-GA ÁM - azaz - ÚRASÁG ÁM

(uraság)

DUG GA ZU ZI DA ÁM SZAVA-TE IGAZ ÁM (beszéded igaz ám, feltűnő itt a 2. személyű személyes névmás ragozott formája “ZU”, mely azonos a mai magyarral és így mondhatjuk a fenti “sumir” szöveget beszélsz . . . igaz ám. A DUG fennmaradt a mai DA-DUG, “dadog” igénkben, melynek sumir értelme “egy helyben van a beszéd”, vagyis nem megy előre, mert “dadog”.)

Rájött aztán, P. Deimel, hogy csaknem mindenütt alkalmazható az ÁM — még "számnevek" után is. PL: UD ES ÁM . . . három nap ÁM. (UD — idő, nap.)

A Sorbonne volt professzora — Raymond Jestin — is foglalkozik könyvében az ÁM “utóraggal” és a “jelentés” értelmének hangsúlyozására” szolgáló nyelvtani elemnek tartja.

Az École du Louvre sumerológus tanárával prof. Maurice Lambert-tel, a legjobb úton voltunk, hogy kutatási eredményeinket az ÁM szócskára vonatkozólag egyeztetjük. Miután ő megküldte nekem a 288 gépírású kéziratát a készülőben volt “Grammaire Sumerienne” c. munkájának és annak 64. oldalán “proposition independante nominale” elnevezést használ az ÁM szóra mindazt, amit itt leírok, közöltén prof. Lambert-tel, aki javaslataim tüzetes tanulmányozásába kezdett. Sajnos, váratlan és hirtelen halála megakadályozta az egyeztetést, de itt áldozok e pár sorral jóakaratú és igazságos egyénisége emlékének.

Kiértékelve az eddig elmondottakat — megtanultuk, hogy a sumir-mahgar-magyar nyelvben lehet:

a) az igei cselekvés — irányhatározó igei előragokkal — rányítani.

b) Ugyanezt az “irányított”, vagy csak létező meghatározott és “nem irányított igei cselekvés befejezett voltát” kifejezhetjük a MEG igei előraggal, vagy az ÁM szócskával, mely a mondat, vagy kifejezésben mindig az ige UTÁN áll, vagy ige nélküli kifejezésben az utolsó helyen.

Magára — az igei cselekvésre vonatkozva pedig látjuk, hogy létezik a sumir-mahgar-magyar nyelvben — az eddigiek szerint:

1. "meghatározott” igei cselekvés, melyet az ige tartalmaz. Ezt fejezi ki határozottan, pl.: jön, megy, áll, fut, tesz stb.

2. "befejezett” igei cselekvés (függetlenül attól, hogy az ige milyen ige-módban és ige-időben van), meg jön, megáll, jön ám, megjön ám.

3. "irányított” igei cselekvés — kijön, bemegy, át-fut stb.

4. “irányítottan befejezett” igei cselekvés — ki-jön ám, be-fut ám, el-ad ám.

Az eddig felsoroltak már valóban “nyelvi különlegesség ”-nek mondhatók, mert egyetlen más nyelvben sincs lehetőség az igei cselekvés ilyen változtatására. De ez még nem minden, mert nyelvünk csodálatos tökéletességével még tudja az igei cselekvést hátráltatni, fejleszteni és módosítani.

Nézzük meg a következőkben azt, miképpen történik nyelvünkben — szintén 5000 év távlatában:

A Z IGEI CSELEK VÉS HA TRA L TA TA SA VAGY LEFÉKEZÉSE

Nagyon jól tudom azt, hogy a mai magyar “nyelvtudomány” — az igék osztályozásánál — úgy tanítja, hogy: “a cselekvő igék csoportjába tartozó gyakorító igéknek nevezik azokat, ahol a cselekvés hosszú ideig tart.”

Én azonban a nyelv szerkesztését vizsgálom, mert csak ezt ismerve juthatunk el a különféle nyelv-fejlődési állapotok egyeztetésének lehetőségéhez. Igenis — tehát vizsgáljuk csak meg a módját, mikéntjét annak, ahogyan a nyelv, a maga szerkezeti felépítésében hátráltatja, lefékezi azt az igei cselekvést, ami a mai “gyakorító” igében “hosszú ideig” tart.

Vegyünk elő két példát: áldogál és sírdogál. Analizáljuk e két mai “gyakorító” igének szerkezeti felépítését az 5000 éves azon nyelvtani törvények szerint, amelyekkel az ősi nyelv az igei cselekvést hátráltatni, vagy lefékezni akarta azért, hogy az “hosszú ideig” tartson. Ez a szerkezeti felépítés a következő:

5000 éves: ÁL —DA —GÁL ÍR —DA —GÁL mai: ÁL-DO-GÁL SÍR-DO-GÁL

Szótár egyeztet és:

ÁL (1. 205.) —magasnak lenni, állni.

DA (1. 335.) —oldal és helyhatározói belrag az igében. A főnév helyhez kötöttségét is jelzi. (Ugyanezt találjuk meg az egyik legrégibb sumir ékiratban is, ahol a KÁL nép helyhezkötöttségét, lakóhelyét és egyben országát jelöli így: KÁL-DA. Ezen munkám — Káldeától Ister Gamig — I. kö-