Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
6. oldal «ITTVAKÖftT 1980. május hó tétének 242. oldalán bemutatom az oxfordi Ashmolean Múzeum 1924, 475. számú ékiratának mását, aholis felülről a 7. sorban olvasható “KÁL-DA” miképpen annak részleteit a 65. oldalon megmagyarázom. De Jézus korában a “galileai tó partján van a “mag-papok városa”, melyet MAG-DA-LA néven találunk a térképen. Innen való az a Márta Magdala, akit a kereszténységben Mária Magda léna elnevezésben ismerünk és az Úr leghűségesebb követője és kedves tanítványa volt. GÁL (1. 80.)—lenni (az 5000 éves nyelv segédigéje). IR (1. 579.)—sírni. (E sorok írója szerint — a sumir szókészletben feltüntetett “tíz” IR kiejtésű ékjei mindegyikéhez meg kell találni a megkülönböztető mássalhangzót, vagy a magánhangzót kell megváltoztatni, mert a “tudás népe” nem beszélhetett úgy, hogy most a “tizes IR”-t mondom és most csak az “ötödiket”. Van az 5000 éves nyelvben “egyhangzás” (homophonia), de ez 2-3 gyökre vonatkozhat csak, mint pl. létezik ÁR — áradás és nép. ÁR —szerszám és ÁR —mint valamilyen árunak az “ára”. így van ÍR —írás és szagosító balzsam —ÍR.) — Az ír fonetikai értékhez tehát feltétlenül járulékos az “S” és a kiejtés helyesen így van: SÍR — annál is inkább, mert a fogalomjegy a “víz”és a “szem” jeleiből van összetéve, tehát a SZEM VIZE fogalmat fejezi ki. Az “IR”-t a szószedeti szabály szerint hosszú magánhangzóval kell kiejteni, így: “ÍR”. Az ősi nyelvtörvény szerint ez megfordítottan is ugyanaz. Tehát a mai magyar “RÍ” igénk is jó 5000 éves és a 1. 579. ékjei szabályos és ősi kiejtése a “SÍR” és “RÍ”. Máris észlelhetjük, hogy a mai “gyakorító” igék az 5000 éves és azóta is érvényes nyelv-szabályaink szerint alakultak, mely szerint a cselekvő tge igei cselekvésének hátráltatását úgy végezzük, hogy az igegyök mellé tesszük — igei belragnak — az ősi helyhatározó szót (DA) és kiegészítjük a "lenni" segédige (GÁL) odahelyezésével. Tehát: ÁL — igei cselekvését helyhez köti a DA és értelme “meghatározottan helyben áll” plusz “lenni” . . . vagyis “helyhez kötötten létezni”. Hasonlóképpen a SÍR-DO-GÁL ... a sírást folyamatosítja. Talán azt már nem kell magyarázni, hogy a nyelvünkben lévő magángangzó-hasonulás szerint a ragok magánhangzói a gyökszóhoz alkalmazkodnak. Így lesz aztán a DA és GÁL, “a” magánhangzójából másik mássalhangzó, mint ÜLDÖGÉL, MEN-DE-GÉL, I-DO-GÁL stb. Ez azonban csak az egyik módja az igei cselekvés hátráltatásának, vagyis meghosszabbításának. Vannak olyan igéink is, ahol másképpen kell megszerkeszteni az ige-alakot. Vegyük példának a következő igéket: NYIT és HAL. Mind a kettő 5000 éves igekötő. Az igei cselekvés lefékezését úgy szerkeszti meg nyelvünk, hogy az alapigét összekapcsolja az AG —“csinálni” segédigével és az ellátja a 3. személyű személyraggal, mely “A” és kiegészíti még a TU — teremteni, tenni, igei meghatározó raggal ... Így alakul tehát az új igei szerkezet: NYIT-AGA-TU, . . . nyitogat és HAL-AGA-TU . . ., halogat. (A felesleges mássalhangzó elesés /elizió/ a nyelv sajátossága.) így az 5000 éves törvény szerint szerkesztjük ilyen igéinket, ahol a régi és az új forma csak ismét a nyelvfejlődés-követelte módosulással különbözik egymástól. így ugyanaz a: VÁR-AGA-TU és a VÁR-OGA-T LÉP-AGA-TU és a LÉP EGE T GIN-AGA TU és a JÖN ÖGE-T AG (1. 97.) TU (1. 58.) NIT (1. 211.) HAL (1. 589.) Nagyon érdekes megjegyezni például, hogy létezik az ősi nyelvben a “fonetikai tükörkép szerinti ellentétes tartalom” is. Ugyanis — ahogyan a DA — mint igei rag — hátráltatta az igei cselekvést — a tükörképe AD fejleszti azt. így: HAL AD, DAG AD, VIR-AD, ÁR AD, MARAD. (Mai elnevezés rosszul “kezdő” igének nevezi e formát.) Nyelvünknek aztán valóban csodálatos “tüneménye” az, hogy az így már fejlesztett igei cselekvést ismét hátráltatni tudja. Ezt úgy végzi el, hogy az igetőhöz kapcsolja ismét a 3. személyű személyes névmás rag-formáját . . . “A”. Hozzáilleszti a “kézzel való beavatkozás” fogalmát a kéz —SU szóval és megtoldja a már ismert TU —tenni, teremteni igével. Az új fogalom tehát módosul a “kézzel való tevéssel”, mely a hátráltatás érdekébeni tényleges beavatkozást tünteti fel. Pl.: Fejlesztett forma: Hátráltatva: HAL AD - HAL-A-SU-TU - hala-sz-t DAG-AD - DAG-A-SU-TU - daga-sz-t VIR-AD - VIR-A-SU-TU - vira-sz-t ÁR AD - ÁR-A-SU-TU - ára sz t MAR-AD — MAR-A-SU-TU — mara-sz-t. stb. És még tovább mondjuk a tökéletességet: mindezekből a szerkezetekből képezhetünk — a törvényszerű ragokkal — főnévi és melléknévi igenevet, melléknevet... pl. HALAD, HALAD AS, HALAD NI, HALAD-O, HALAD-AS-OS. Az ősi nyelv tökéletességét és a különböző fejlődési fokokbani nyelvazonosságot akkor látjuk, ha a mai szavakat is az ősi ragozás (aglutináció) képzőivel módosítjuk, Vegyük elő a VIR és PÍR gyököket. Fejlesszük őket: VIR-AD, VIR-A-SU-TU (viraszt) VIR-I-TU (virít) VIR-U-TU (virul) VIR-A-AG (virág). A két elsőt már ismerjük. VIR-I-TU és VIR-U-LU között az a különbség, hogy ez utóbbi határozottan “emberre” vonatkozik — lévén LU —“ember”. E két formából máris láthatjuk a hangzó-harmónia törvényét, mely szerint: "ha az igegyök másik igével bővül a 3. személyű rag magángangzója az alapgyökhöz illeszkedik. Ha azonban az igegyök névszóval kapcsolódik, a 3. sz. rag a névszóhoz igazodik. (Vir- U-Lu.) Ugyanezt látjuk a PÍR igénél a PIRT-TU (pirít) és Pir-U-Lu (pirul) képzéseknél, de megemlítek még egy 5000 éves melléknevet, ebből a PÍR igéből képzetten — így: PIR-US . . . PIR OS * * * Azt hiszem az eddigi ismertetés világosan megmutatta azt, hogy az ősi nyelv igetanában a kezdet, a teremtés, az igék szerkesztése, az általuk kifejezni óhajtott igei cselekvés függvénye. Ez a nyelvszerkesztési módszer egyetlen más nyelven fel nem lelhető és annyira tökéletes, hogy a sumirmahgar-magyar nyelv valóban nyelvi “tüneményeket és csodákat ” tud felmutatni. Ezek a tények pedig ékesen igazolják azt, hogy nyelvünk alapjai rendíthetetlenek és változtathatatlanok. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a sumir-mahgar nyelv ugyanaz, vagyis a két különbözőnek vélt idióma azonos. Miután az igei cselekvés indítékait és kifejezéseit így kellőképpen ismerjük már — be is fejezhetjük ezt a leckét. De talán fejezzük be úgy, hogy “állítsuk le” az igében lévő cselekvést is és mutassuk be azt az esetet, amikor sumir-mahgar-magyar nyelvünk “akcióképtelenné” teszi az igét. Csak bizonyos és tágas értelmű igéknél áll fenn az a lehetőség, hogy az igei “akció” holtpontra jut, és cselekvésképtelenséget sugároz az ige, a már ismert TU — teremteni, tenni, ige csatolásával. Pl.: HAL-TU mai formája HOL T, vagy HAL T (halott) NYIL-TU mai alakja NYIL-T és így a FUL-TU —ful-T, és a SUL-TU sül-T. Hiszem, hogy aki belemélyedt e tanulmány részleteibe, tanúságot tesz majd a magyar nyelv ősi volta mellett és csatlakozik Sir John Browning azon véleményéhez, hogy: “a magyar nyelv eredetisége csodálatos tünemény”. E sorok írója ennél még tovább megy akkor, amidőn bemutatja azt, hogy az egyazonos sumirmahgar-magyar nyelv szerkezeti felépítésében és szavainak tükör-szimmetriájában benne van a teremtés története ... s így ez a nyelv valóban az ISTENI IGE közlője. ♦ * * HIVATKOZÁSOK: BADINY JÓS FERENC: The Sumerian Wonder. (Universidad dei Salvador kiadása, Buenos Aires, 1974. 131. oldaltól a 182. oldalig.) Dr. Novotny azonosítási szövegeit becsatoltam mellékletként a 29. Orientalista Világkongresszuson, Párizsban — a Sorbonneon tartott előadásom aktáihoz, miután ő betegsége miatt azt személyesen előadni nem tudta. Ennek teljes szövege megjelent magyarul: Dr. Novotny Elemér: “Sumir Magyar” címen, a svájci “Duna Vállalat” kiadásában. J. OPPERT aSocieté Francaisede Numismatique et d’Archéologique 1869. január 13-án tartott ülésén, az írást-feltaláló népet — a tudományos irodalomban először — sumer névvel illeti és e nyelv rokonságát a török, finn és magyar nyelvekkel, azok grammatikájából és szókészletéből vett példákkal igazolta. A BRITISH MÚZEUM 81-7-27, 130. jelzésű ékíratos szövegének alábbi része: eme-ku-mah-gár akkád nyelven lisan-su-me-ri olvasattal van. Sir BROWNING, John: The Poetry of Magyar. DEME, László: A Nyelvről - Felnőtteknek. (Gondolat Kiadó, Bp. 1966.) PERROT, Jean: Adalékok a MEG Igekötő Funkciójának Vizsgálatához a Mai Magyar Nyelvben. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.) POEBEL, Arno: Grundzüge der Sumerischen Grammatik. (Rostock, 1923.) A 220. és köv. oldalakon, különös tekintettel az 550., 551., 556. és 559. paragrafusokra. P. DEIMEL, Anton S.J.: Sumerische Grammatik 2. Aufl. (Roma, 1939.) 99. és köv. oldalakon “Das Suffix — am”. P. DEIMEL, Anton S.J.: említett munkájának 100. és 101. oldalairól vesszük át a felsorolt példákat, melyek után be van írva a pontos hivatkozás, hogy a kiragadott szövegek milyen számú ékiraton találhatók. JESTIN, Raymond: Abrégé de Grammaire Sumerienne (Geuthner Paris, 1951. 60. oldalon). A Szittyakürt 19. évfolyamát köszöntve . . . Balról: Imre Andrásné, Molnár Rezsőné, Rózsavölgyi Ida.
