Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
1980. április hó «itmKöfci 11. oldal HUNGARICUS: * * * * * * * * ★★★★★★★★ A világméretű politikai szélhámosság s történelemhamisítás útján BUKAREST MOST MÁR A NAGYSZENTMIKLÓSI KINCSLELETET IS DÁKOROMÁN EREDETŰNEK HIRDETI! * * * * 1978 novemberében, a Második Világháború Története Magyar Nemzeti Bizottsága nemzetközi konferenciát rendezett Budapesten, a “Közép- és Délkelet-Európa felé irányuló második világháborús propagandáról”. A témaválasztást különösen indokolta, hogy 1980-ban, a bukaresti Történész Világkongresszuson az egyik téma a második világháborús propaganda lesz — közli a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének Értesítője (79. 3-4. szám). Az Értesítő szerint a referátumokban felvetett kérdések közül a hozzászólók jelentős része a németek által propagált európai “új rend”-tervezetek, valamint a szövetséges hatalmak különböző középkelet-európai integrációs elképzeléseikhez fűzött kiegészítést. A konferencia a háborús propaganda témakörén túl az illegális sajtó világháború alatti történetének kérdéseivel is foglalkozott. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének Értesítője azonban mélyen hallgat, a bukaresti Történész Világkongresszus egy másik témaköréről, amelynek előkészületeiről az alábbiakban tájékoztat bennünket Hungaricus “A világméretű politikai szélhámosság s történelemhamisítás útján” címszó alatt (Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980. márc. 23. szám). Bukarest most már a nagyszentmiklósi kincsleletet is dákoromán eredetűnek hirdeti. Az első támadást Viorel Tigu oláh egyetemi tanár indította Badiny Jós Ferenc “Káldeától Ister-Gamig” című könyve ellen, amely több erdélyi oláh újságban látott napvilágot. Viorel Tigu történelmi hazugságokat sorol fel Badiny Jós Ferenc forrásadatos érvei ellen. (A Szerkesztő) A hazai és idekinti magyar olvasóközönség — s remélhetőleg ma már a történettudományos világ és a történelem iránt érdeklődők széles tömegei — előtt sem ismeretlen az a vakmerő történelemhamisítás-sorozat, mellyel a román sovinizmus az 1920-ban ölébe hullott magyar Erdély feletti tulajdonjogát igyekszik igazolni, elfogadhatóvá tenni. Bár semminemű, tudományosan alátámasztható régészeti vagy dokumentális bizonyiték nem található, Bukarest egyre arrogánsabban, egyre féktelenebb dühvei iparkodik a képzelet világával “valósággá” varázsolni Erdélyt, mint egy valamikori “dákoromán birodalom” magvát. A történelemtudomány nem ismer ilyen nevű birodalmat, hiszen a Dáciában csak rövid ideig tartózkodó római légiók az ellenük kétségbeesetten védekező dákokat kiirtották vagy itáliai rabszolgaságba hurcolták, s Erdély földje csak római, hun, avar és magyar leleteket tárt napvilágra, mindazonáltal “politikusoknak” álcázott kalandorok, “tudósoknak” álcázott propagandisták állhatatosan ágálnak, írnak a “dákoromán” eredetről, birodalomról, érezvén, tudván, hogy ma már csak a szüntelen “agymosás” az, amelynek segítségével még talán igazolhatják szörnyű, népirtó bűneiket a jelenkor és a jövő igazságosztása előtt. Idén “ünnepelve” a soha nem létezett birodalom 2050. évfordulóját, egyre-másra jelennek meg könyvek, melyeknek hazugságáradata, égbekiáltó arcátlansága mármár alighanem nemcsak a világ magyarságát sérti, nemcsak a történelemhez értő német, angol, francia stb. írók, olvasók természetes érzékenységébe ütközik, de nyilván a lelkiismeretesebb román olvasóközönséget is lelkiismeret-furdalásra készteti. Bukarestben most az Editura Meridiane kiadásában (1979) a nagyszentmiklósi aranykincsről jelent meg könyv. A könyvet Radu Florescu és Ion Miclea írták. Címe: Tezaure Transilvane la Kunsthistorisches Museum din Viena. Tudjuk, hogy a nagyszentmiklósi kincs a Kárpát-medence legszebb népvándorlási lelete, mely — elvitathatatlanul — a késő avar vagy a 9. századbeli magyar művészet csodálatos művészeti terméke. A szépséges korsók, csészék, ivóedények — összesen 23 darab — 1799-ben kerültek a föld mélyéből felszínre, és a Habsburg-idők joggyakorlatának megfelelően Bécsbe kerültek. Ma is a Kunsthistorisches Museumban láthatók, a budapesti Nemzeti Múzeum történelmi osztályán csak hű másolataikban gyönyörködhet a látogató. * * * Előkerülése óta igen sok régészeti-történelmi tanulmány foglalkozott a leletekkel, s az kétségtelen, hogy a mai napig sem lett eldöntve véglegesen, hogy ki készítette az egyes darabokat, hol volt a titokzatos aranyműves műhely, melyik avar, esetleg Árpád-házi fejedelem asztalán pompázott ez a remek aranykészlet. Még mindig sok vita folyik az edényeken látható görögbetűs és rovásírásos feliratok tekintében. A több százon felüli szakirodalomra valódi koronát tett 1977- ben László Gyula, aki a felmerülő kérdéseket minden elképzelhető oldalról tovább boncolgatta, és teljesebb képet adott erről az ősi magyar kincsről, mint bármelyik elődje. László Gyula remek, részletes könyvét Rácz István művészi kivitelű, a kincset elénk varázsoló, részleteiben is élővé, érthetővé tevő színes fényképei kísérték. A mű a Corvina Kiadó jóvoltából került a magyar olvasók asztalára, könyvtárába, de ez a nagy tudományos értékű tanulmány a világ régészei számára is minden eddiginél fontosabb forrást jelentett. A csodálatos és tudományos értékű mű elkerült Bukarestbe is, ami az “illetékeseknek” eszébe juttatta, hogy Nagyszentmiklós többé-kevésbé beleesik abba a területbe, melyet álmodozásaikban, világcsalásaikban a “dákoromán birodalom” területének jelölnek. Ebből már csak egy gondolati “lóugrást” kellett tenni: miért ne lehetne a nagyszentmiklósi ősmagyar leletből dákoromán leletet csinálni?!... Ez volt az előzménye Florescu és Miclea “Tezaure Transilvane” (Erdély kincsei) című “reprezentatív” kötetének. E szerzőpárosnak ez volt a másodi “műve”. 1978-ban már közösen készítettek egy színes naptárt. (Aurul. Carpatilor, Calender al redistei Transilvania.) Már ez a naptár a nagyszentmiklósi kincs jólrosszul sikerült fotóival volt dekorálva, melyeket Ion Miclea készített. Az ismeretterjesztő szövegeket Florescu fűzte hozzá. Erről a naptártól Bálint Csanád a Tiszatáj című folyóirat 1978. évi májusi, 32. évfolyamában már megemlékezett, de ekkor még különösebb gyanúok nem merült fel, mert Florescu a nagyszentmiklósi kincsről egyszerűen mint Erdély területén talált leletről írt, “dákoromán következtetések” nélkül. Az 1979-ben megjelent Florescu-Miclea-kötet már lényegesen messzebb megy következtetéseiben! Már a könyv beosztása, fejezeteinek sorrendje rosszhiszeműségre vall. Az első fejezetben a bécsi múzeumban található “dák kincseket” mutatja be (9-29 oldalak). A második fejezetben következnek a “római emlékek” (29-41 o.), melyeket a harmadik fejezetben a “szilágysomlyói kincs” bemutatása követ. Az utolsó fejezetben jön a “nagyszentmiklósi kincs” tárgyalása. Minden fejezet katalógusban adja a tárgyak leírását, majd a fejezetek után jön az ún. “Addena” egyéb jegyzetekkel, angol nyelvű kivonatokkal. Egyedül a nagyszentmiklósi arany kincslelet az, mely angol nyelven nem csupán kivonatot kapott, de a román nyelvű “értékelés” teljes angol nyelvű fordítását! Florescu ezúttal azt állítja, hogy “...a negyedik csoport (azaz a nagyszentmiklósi kincsek) a szláv korszakból a feudalizmusba való átmenet idejéből származik, s egybe esik a román nép kialakulásával... Ez a kincslelet, melyet sokszor és különbözőképpen értelmeztek, nagyon nagy értéket képvisel a román történelemben” (7. o.). Arról a “mellékes” kérdésről Florescu nem beszél, hogy a nagyszentmiklósi kincset a 8—9. században készítették, s formája, dekorációja, rovásírása avar-magyar, esetleg óbolgár vonatkozásúnak mutatja, mely konklúziókkal minden eddigi szerző egyetértett. Florescu természetszerűen magáévá teszi azt a tételt, mely szerint az oláhok már a 8—9. században Erdélyben voltak, mint a rómaiak és dákok leszármazottai, átvészelve a felettük átviharzó gót, hun, avar, magyar népvándorlást. A hun, avar, magyar “barbároknak” — Florescu szerint — semmiesetre sem lehettek a nagyszentmiklósi kincshez hasonló edényeik. Ez az aranykincs a magas kultúrájú dákorománok ízlésére vall! A képanyag éppoly gyenge, mint a tudománytalan, tudatosan hamisító szöveg. A rajzok egy rossz előmenetelő, hanyag középiskolás diák munkájára vallanak. A reliefekről készült vonalrajzok tudományos szempontból hasznavehetetlenek, művészileg értéktelenek. A fényképek közül a színes és fekete-fehér táblák legtöbbje a fényképezés-tech-A nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsójának részlete.
