Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
1980. április hó ttlffVAKÖftT 7. oldal a magyarokat lenézte, Erdélyt hajlandó lett volna Romániának átadni és ezért az emberért kellett nekünk világháborúba mennünk, ahelyett, hogy már akkor kiváltunk volna a Monarchiából és saját portánkra vigyáztunk volna?! Sajnos, ez csak spekuláció, álmodozás részemről. A közjogi helyzet, a sok közös ügy miatt új 48/49 nélkül ezt nem lehetett megcsinálni. Voltak a Monarchiának jó oldalai is, de Magyarország a kiegyezés után is csak másod-hegedűs maradt, ugyanakkor a szomszédok, Szerbia, Románia öncélú, önálló országok, telve feszülésig fiatal nemzeti energiával! De hiányoztak a Kossuthok, a Görgeyek is! A közjogi ellenzék, a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt, valójában Kossuth szándéka szerint inkább 49-es programot követett és megalkuvások árán került uralomra a “Koalícióval” és öt év alatt (1905 — 10) teljesen lejáratta magát. Az egész ellenzék végeredményben hallgatólagosan tudomásul vette a világháborúba való részvételünket, sőt nevükben Apponyi Albert teljes támogatást ígért a kormánynak. A többit tudjuk: Az 1918-as összeomlás előtt IV. Károly császár és király önállóságot ad a nemzetiségeknek, a hadseregen belül is; a flotta átadása a Horvát Nemzeti Tanácsnak; “őszirózsás forradalom” Budapesten; gróf Károlyi Mihály miniszterelnök lesz, a király lemond, Magyarország Köztársaság; idegen hadseregek vonulnak be mindenfelől; 1919 márciusában kommunista államcsíny, “Tanács Köztársaság”, Antant intervenció, román megszállás, román —magyar perszonál-unió terve, végre Horthy Miklós ellentengernagy, az új “Nemzeti Hadsereg” fővezére bevonul Budapestre, az Antant demarsokra végre kitakarodó, fosztogató oláh katonaság nyomában. Se királyság, se köztársaság, az új közjogi állapot életfogytiglani kormányzóság. Trianoni béke, Magyarország négyfelé osztása; területének és népességének kevesebb, mint egyharmada marad a csonka-hazának. II. világháború, mely előtt és alatt a történelmi államunk majdnem helyreáll; majd szovjet megszállás, Népköztársaság; a párizsi-béke (1947) megismétli az esztelen trianoni diktátum rendelkezéseit, de a revizió és kisebbség-védelem lehetőségének kizárásával. íme vázlatosan a közjogi változások története, mely oly sok zavart, szenvedést hozott népünknek, nemzetünknek. Ez a probléma feldúlta a magyar politika arénáját a kiegyezéstől (1867) az ország romlásáig (1918), eltérítve a nemzet figyelmét a többi sorskérdésről, azok idejében való megoldásáról. A múlt tapasztalatai és a jelen ismeretében azonban ki kell jelentenem, hogy nekünk magyar emigránsoknak, de gondolom összes nemzettestvéreinknek, ma a közjogi kérdés mellékes, másodrangó probléma, mert nem tehetünk semmit abban az ügyben (és a kevés kivételtől eltekintve nincs is semmi ingerenciánk rá). Emlékszünk, mi idősebbek, hogy menekült életünk első részében például vagy hat államfőnk, jelöltünk, vagy önjelöltünk volt, beleértve az otthonit is! Ez a betegség azt hiszem már elmúlt. Ma, hitem szerint egy a fontos, hogy a magyar, akárhol is él, viruljon! Egy test és egy lélek legyen! Királyság, vagy köztársaság, az mindegy és arról majd a szabad magyar nép fog dönteni! Ne próbáljuk a nemzet akaratát már előre megnyergelni. Mivel a közjogi kérdés, felfogásom szerint ma, másod- vagy tizedrangú probléma, azzal időt és erőt ne pazaroljunk, nézzünk komolyabb dolgok után. Ilyen a nemzetiségi kérdés, mely egyik legsúlyosabb sors-problémánk volt a közelmúltban és a katonai vereségen kívül, egyik főoka volt a trianoni ország-csonkításnak. A nemzetiségi mozgalmak Magyarországon (és Európában) a XIX. századig, a nemzeti ébredés koráig nem okoztak nagyobb zavarokat. Szórványosan jelentkezett ugyan e probléma a török hódítás után betelepített délszlávokkal, szerbekkel és németekkel, főleg a bécsi udvari tanácsosok, a kormány magyar-ellenes politikájával (“az illír ideológia”, lásd Hóman —szekfű: Magyar Törénet, VI. kötet). Az erdélyi oláh parasztlázadás, vagy a reformkori felvidéki tót-forradalom (“a kolerát az urak csinálják, mert megmérgezik a kutakat”) nem politikai, hanem szociális mozgalmak, amikről bővebben szólunk majd alább. A nemzeti eszme, a nacionálizmus és a szabadelvűség, liberálizmus együtt jelentkezik, vagy esetleg csak kis időkülönbséggel, a többségi, államalkotó népnél és a velük együttlakó nemzetiségeknél. A nyelvi magyarításra, a törvényhozás latin nyelve helyett, a magyar hivatalos nyelv bevezetésére (1830) hevesen reagáltak Horvátország követei (mellettünk a legfejletteb politikai nemzet és társországunk 900 éven át). De az igazi bonyodalom a 48-as magyar forradalom, a felelős minisztérium kinevezése és az éppen öntudatra ébredt nemzetiségek közti differenciákból keletkezett. Ezek mai szemmel nézve jelentéktelenek (inkább félreértésnek volnának tekinthetők). Persze a habsburgi kormányzati elv, a “divide et impera” (“osszad meg és úgy uralkodj”), ahol csak tehette visszavonást szított a népcsoportok között, szembeállítva őket egymással, kijátszva egyiket a másik ellen. Őseink tévedése az volt, hogy ezt nem ismerték fel idejében s ezen kívül az, hogy nem értették meg a többi nemzetiség ébredését: hogy azoknak is van nemzeti érzésük, hogy nálunk a történelem egészen más megoldásokat követel, mint példaképükben, Franciaországban, vagy Angliában. Ugyanez volt a nemzetiségek tévedése is. Vezetőik nem látták, hogy csak vak eszközök a kamarilla, a reakció és a Habsburghű katonák kezében. Nem a mi jóhiszeműségünkben hittek, hanem ígérgetésekben. Eddigi együttélésünk alapján való megegyezés lett volna a történelem parancsa. A Bach-korszak aztán kiábrándította őket is Bécsből, de igazi megbékélés, Kossuth majd Deák nagyvonalú nemzetiségi törvényei dacára, nem történt meg. Az európai sovinizmus kártékony divatja és gyakorlata nálunk is eluralkodott néhány évtizedig. Kölcsönös ballépések, kártékony hiedelmek, a határokon túlra sandítás kavarták föl a szenvedélyeket, mérgezték a légkört, míg végül a világpolitika játékszere lett a magyarországi nemzetiségek ügye; a kialakult nagyhatalmi frontok Eris almája. Emigránsaik panaszaikat eltúlozva, elferdítve vitték a nemzetközi fórumok és közvélemény elé. Szerbia pedig az orosz állami- és katonai vezetők segítsége, tanácsai alapján készítette elő merényleteit, hogy a két Balkán-háborúban megnövekedett presztizsét és országát tovább növelje, az Osztrák—Magyar Monarchia kárára. Merényletet-merényletre halmozott, míg végre sikerült kirobbantania 1914 augusztusában az I. világháborút. Olaszország a német-többségű Déltirolt és a szláv többségű Dalmáciát követelte magának zsákmányként, amikor 1915-ben hadat üzent a Központi Hatalmaknak. Románia az olaszok példáját követte; orosz és francia ígéretek birtokában egy év múlva (1916) megtámadta a védtelen Erdélyt, az “elnyomott” testvéreinek felszabadítása ürügyén. A végét tudjuk. Magyarország négy sarkát levágták-, az addigi kisebbségekből, a Kárpátmedencében soha államot nem alkotott népekből többséget, úgynevezett “utódállamokat” csináltak. A győztesek jelszava az volt, hogy Magyarország nemzetiségeit felszabadítják, mert a magyarok elnyomták azokat. Jászi Oszkár nemzetiségi-miniszter a Magyar Köztársaságban, “Közép-Európai Svájcot” ajánl 1918-ban a nemzetiségeknek, visszautasítják, saját nemzet-államokat akarnak! Ugyanakkor őslakó magyarok millióit teszik másodosztályú állampolgárokká Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és még az osztrákok is kiharapnak egy nagy falatot Magyarország testéből. A vád, hogy rosszul bántunk az országunkban élő idegen nemzetekkel, amit még ma is szajkóznak, még magyarok is, nem igaz, hamis! Az ellenkezője történt: több, mint ezer évből egy két epizód kivételével, nem volt megkülönböztetés. Semmi esetre sem bántunk úgy velük, mint ők 1918 után velünk és ahogy Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken bántak 1944 után a fegyvertelen, kiszolgáltatott magyarsággal! Vagy amint a románok, csehek, szlovákok és szerbek viselkednek ma is véreinkkel szemben! Nekünk, ha akartuk volna, több mint ezer év elég lett volna, hogy a nemzetiségi kérdést a magyar kard jogán elintézzük. Népünk, királyaink türelmesek voltak, s íme a XX. század elején, a világhelyzet alakulása folytán egyszerre mindenki ellenünk volt és hálátlansággal fizetett. Trianonban a magyar békedelegációt házi-őrizetben tartották; amikor a békefeltételeket, majd a békeokmányt átadták, gr. Apponyi Albertet, a küldöttség vezetőjét nem engedték szólani. Húsz év múlva, bár láthatták a magyar kisebbségek állandó panaszaiból, adatok és okmányok halmazából, népszövetségi tárgyalásokból, hogy rossz, igazságtalan békét csináltak, mégis megismételték 1920-as baklövéseiket a párizsi békében, 1947-ben! Visszaállították az 1920-as határokat, azok módosítását elvetették, a revíziót eltiltották, mondván, hogy a nemzetiségi kérdés mindegyik ország belügye. Ma éppen azért vagyunk együtt, hogy ez ellen, hangosan, egységesen tiltakozzunk. * * * Vizsgálódásunk harmadik nagy komplexuma a szociális kérdés. Megoldatlansága háborúvesztő volt, tehát a trianoni béke harmadik gyökere. Az 1720-as népszámlálás Magyarország összlakosságát, Erdéllyel együtt, 2 millió 570.000-nek találta, de ennek csak 45%-a volt magyar nemzetiségű! (1. Hóman —Szekfű: Történet, VI. k. 175. lap). Ugyanekkor alakultak ki a mamut-birtokok is. Ebből a lefogyott népességből két század alatt betöltöttük az egész Kárpátmedencét. Annyira betöltöttük, hogy az I. világháború előttig több mint egy millió vándorolt ki a két Amerikába-, Pennsylvania bányáiba, Brazília őserdeibe, papáira, mindenüvé, ahol földet, munkát, megbecsülést, boldogulást reméltek. Mindig azzal a kínzó honvággyal teli reménnyel, hogy rövidesen, diadalmasan hazatérhetnek az Eldorádókból és maguk gazdái lehetnek. De jött az első világháború, aztán a második és bizony nagyon kevesen térhettek meg a velük mostohán bánt, de általuk hőn szeretett hazába. Legtöbbjük csalatkozva, idegen földben alusszák örök álmukat. A szapora székelység, mellyel új honfoglalást lehetett volna kezdeni a népsűrűség szempontjából majdnem “üres” nagybirtokon, Ó-Romániában keresett új hazát magának. Kevés azoknak a főúri, főpapi vagy más vezetők száma, akiknek szociális érzéke, koreszmék iránti fogékonysága és világismerete ezekre a jelenségekre megtalálta a gyógymódot. (Egy Széchenyi utód, egy Zichy ivadék, az erdélyi kérdésben a fiatal Bethlen István, és a történész Jancsó Benedek.) így lett a földreform elmaradása Magyarország végzete. A nemesség, e törzsökös magyar réteg leromlásának okaira is nagyon kevés világosan látó közíró mutatott rá és keresett orvoslást (például kis- és közép- védett birtokok létesítése a nagy hitbizományok helyett). Parasztságunk vállalkozóbb, nincstelen elemeinek tehát két útja maradt a szolgaságból szabadulni: a városi proletár-sor, vagy a Cunard Line fedélköze, az amerikai kivándorlás délibábja. Ugyanakkor városi proletárjaink (akik megmagyarosították beözönlésükkel a fővárost, vagy olyan metropolisokat, mint Temesvár), a nemzetközi szociál-kommunista munkásszervezetek idegenfajú és célú vezetőire maradtak. A magyar főurak, egyházi és világi vezetőink, az egész magyar intelligencia nem törődött sem paraszt, sem munkás testvéreivel. Néhány kivétel is volt, így a korán elhunyt Justh Zsigmond arisztokrata regényíró, a szilágysági kisnemes költő és újságíró Ady Endre, a nemzeti dilemmákból öngyilkosságba menekülő Péterffy Jenő, a borúlátó, igaz-magyarrá asszimilált Grünvald Béla, vagy Prohászka püspök. A felsorolás, csak azt hangsúlyozza, hogy milyen kevesen kaphatnak felmentést a történelmünk esküdtszéke előtt, s azt is, hogy néhány magyar fecske nem csinálhatott tavaszt! De a szociál demokrácia már akkor kimutatta idegencélú lényegét, mert Áchim András, békéscsabai tragikus sorsú parasztvezért, a legnagyobb formátumú népi politikust épp úgy támadták, mint az “úri” pártokat (1. K. E.: Rekviem a magyar parasztságért, Szittyakürt, 78. márc.). Ez volt tehát a közjogi problémának szinte mákonyszerű hatása, amelytől minden megoldás elsikkadt. A korproblémák feszegetése helyett 48/49 közjogi kérdésein vitatkoztak a parlamentben, az utcán, a balkánháborúk és a világháború előestéjén. Az ötvenesztendős halaszgatást, amit a sors ajándékba adott nekünk 1867-től 1914-ig, bizony nem használtuk föl a magunk hasznára, erősítésére, felfegyverzésére. A hadsereg-fejlesztési törvényeket is erőszakkal kellett Tiszának áthajtania. A magyarság szinte lelki-fegyverzett nélkül ment a világháborúba, a félrevezető forradalmakba, majd a wilsoni elveket meghazudtoló trianoni békére. Az első világháborút, tehát egy korszakot lezáró béke, Közép-Európát kiszolgáltatta Franciaország “kis sakálainak”. A második világháború utáni párizsi béke, Amerika és a Szovjet kártyajétáka, egész Európát kiszolgáltatta az oroszoknak. De amikor mások hibáit, ellenünk elkövetett gonoszságait rovásra vesszük, ne feledkezzünk meg saját mulasztásainkról sem. Az egészséges nemzeti öntudatnak egyik alapvető vonása az önvizsgálat és önbírálat. A magyarság gyásznapjait, “a magyar októbert” (1849. október 6, 1956-os szabadságharc bukása), ezeknek a jegyében kellene megünnepelnünk, hogy a tanításaikból útmutatást kaphassunk a jelenre és jövőre. Ilyenkor meg kell emlékeznünk arról is, hogy minden nagy akarás, vagy a legszentebb eszmék mellett ott van a gátló kicsinyesség, áskálódás, vagy széthúzás! Gondolkozunk Padányi Viktor tragikusan elhalt történészünk súlyos, de igaz szavain: “A kuruc szabadságharcot — azon felül, hogy a szövetségi rendszer, amelyhez tartozott, elvesztette a háborút —, maga a magyarság buktatta meg, ugyanazzal a pusztító nemzeti jellemvonásával, amely Muhinál, vagy Mohácsnál éppúgy elvégezte a maga ádáz munkáját, mint 1849-ben, 1918-ban, 1945-ben, vagy széthulló emigrációnk egymást gyalázó összetevőiben ma is!" Ezek az igazságok azonban felvetik a magyar vezetés problémáját is. Ez a nép, mely oly nagy az újjáépítésben, szétdúlt hazájának sokszori kitatarozásában, megérdemelne jobb vezetőket. Nem lehet, nincs mentség arra, hogy egy nemzet legválságosabb óráiban ottmaradjon szétesve, szétkenődve, vezető nélkül magára maradva! Ne akadjon egy igazi férfi, egy katona, aki az élre állva megállítsa az áradatot. Mert ez történt 19-ben, 14-ben és 1918-ban. Tisza István egy héten át ellenezte a hadüzenetet; előre látta és mondta, hogy az olasz hadbalépés ellenünk, a háború, és országunk végét jelenti. Miért nem folytatta ellenállását tovább, miért engedett? Tisza alakja kimagaslik kortársai közül, de osztályából nem tudott kilépni. Nagy államférfi volt, de nem volt szociális-ember, sem népszerű. Közjogi elveinek foglyaként félreállt 1917-ben, amikor a kapkodó, gyenge IV. Károly megvonta bizalmát tőle. Ekkor kellett volna,
