Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
8. oldal **ITTVAK<>*T 1980. április hó megérezve a nemzet szívverését, óhaját, ha kell erőszakkal is kézbe venni a vezetést és megvédeni az országot, mint Kemál pasa csinálta Törökországban. Tisza gesztusa, hogy a frontra ment huszárezredéhez, szép, de elégtelen cselekedet volt. Nem szabadott volna félreállnia, hogy a tétovázó Károly király és tanácsosai, majd Károlyi Mihály és Kun Béla szakadékba vigyék az országot. De a rossz vezetést, az előrelátás hiányát látom abban is, hogy Erdélyt, az ország keleti bástyáját kétszer védtelenül hagyták négy éven belül; először 1916-ban, de különösen 1918-ban, szinte felhívásként a szétvert román hadseregnek, hogy “jöjjenek, szabad a vásár!” “Elvész a nép, mely vezető nélkül marad”) de az a nemzet is, mely idegen szellemiség uralma alá kerül! Az a sajtó, mely 1914-ben előljárt a háborús uszításban, vezette az esztelen, rosszul időzített forradalmat 1918 őszén! “Tegyétek magyarrá a forradalmat”, írta Szabó Dezső, de ehelyett kunbéláék, szamuellyék, rákosiék diktatúrája következett. A kálváriás út végén pedig az országromlás, Trianon, majd két évtizedre rá Párizs, a hatványozott békeparancs! * * * Kedves magyar testvéreiml Végig mentünk történelmünk bozótján. Látjuk, hogy valahol utat tévesztettünk; néha saját, sokszor mások hibájából, de legtöbbször a körülmények vaskényszere következtében. Sokan azt mondják, hogy őseink a honfoglalás befejeztével azért kalandoztak oly soká, mert jobb hazát kerestek. Elszerettek volna költözni ebből az átjáróházból, annyi rokonnépünk temetőjéből, biztonságosabb tájakra. Nem sikerült, maradt tehát az örökös harc, résenállás! Herder, a német népiesség apostola, 1791-ben azt írta rólunk: “A mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok múltán talán már a nyelvét sem lehet fölfedezni” —, de íme itt vagyunk, élő cáfolatként, legalább 17 milliónyin és csak rajtunk múlik, hogy borúlátó jóslatok és rosszindulatú próféciák ne teljesedhessenek be! Mi hát a teendő? Ha megengeditek felvázolom, hogy én merre látom a kivezető utat. Tizenhét millió magyar közösségében! Számunkra nincs országhatár! Ahol magyar él, becsülettel helyt áll, az már egy kicsi Magyarország! A világ magyarságát a közös nyelv és származás köti összi; ezek szent kapcsok, de egyben sajátos műveltségünk kulcsai is. Csak ezekkel tehetjük magunkévá, alakíthatjuk ki történelmi tudatunkat, mely nélkül megsemmisülünk, mint szélkergette pelyva! Első feladat, megmaradni! Nyelvünket, hagyományainkat nemcsak megőrizni, de átadni az utánunk jövőknek. Ma ennek a szabad magyarságot befogadó országokban nincs akadálya. Senki sem követeli, hogy gyermekink, unikáink feladják anyanyelvűket, nemzetiségüket a szabad világban. Amiről azonban önként mondunk le azt többé visszahozni nem lehet. Neveljük tehát kezdettől két nyelvűeknek, két kultúrájúaknak utódainkat, így több emberek lesznek és megmenekülnek a beolvadástól. Ennek külön haszna, hogy a világnyelvek tökéletes birtokában a magyar műveltséget és igazságot az egész emberiség piacára állíthatjuk ki. Nekünk és utódainknak kötelességünk ráirányítani az egész világ figyelmét a magyarság igazságtalan, méltatlan sorsára, hogy nemzetünk szabadsága, egysége egy korszerű rendezés idején helyreálljon. Meg kell mutatnunk a felelősöknek a világháborús békék esztelenségét és őslakos népünk erdélyi, felvidéki, délvidéki és a nyugat-magyarországi (burgenlandi) tarthatatlan helyzetét! Végeredményben két szörnyű világháború folyt a nemzetiségi szabadságért; utánuk sok harc az emberi jogokért, Afrikában, Ázsiában. Ezek után korszerűtlenség ötmillió magyar elnyomása Európa szívében! De ne csak hirdessük igazságunkat, hanem követeljük azt is, hogy a hivatalos Magyarország tegyen meg mindent a mai határain túl élő véreinkért. Öreg Hazánk nagyvonalú kisebbségi politikát művel. Követelje tehát a viszonosságot a megkérdezése nélkül idegen uralom alá vetett őslakó magyar véreinknek! És bár a rendszernek ádáz ellenségei, de magyar nép szerelmesei vagyunk, látogassuk, ismerjük meg szülőhazánkat, történelmi városainkat, súlyos igában élő véreinket, amíg lehet! Bármikor bezárhatják a kapukat, hisz Moszkvában van a kulcs! Hazalátogatásnál főszempontunk, hogy lássunk és lássanak. Végtelenül fontos, hogy külföldön született és felnőtt gyerekeink az Öreg Hazát megismerjék, a rokonok szeretetében megfürödjenek; de ugyanolyan fontos, hogy az otthoniak lássák-ér ezzék, hogy a külföldi magyarság sem feledkezik el testvéreiről! Ne legyünk fölényesek, felvágósak, fitogtatok, bölcselkedők, mert a könnyebb részt mi választottuk! Nekik kell helytállaniuk és megtartani a maradék országot és nemzetiséget! Ehhez kapcsolódik a művelődési csere kérdése is. Legjobb szellemi embereinket, azok műveit, kitűnő előadóművészeinket, festőinket, szobrászainkat meg akarjuk ismerni, vendégül akarjuk hozatni: Azonban mi fogjuk eldönteni, hogy kit, Illyés Gyulát, vagy Boldizsár Ivánt? Ha az előbbit kívánjuk, akkor hiába küldik az utóbbit, egyedül, vagy együtt, nem kell! Ha pedig szeretnénk valakit ismételten látni, mért nem kap az hét évig megint útlevelet, hogy a magyar szórványokat meglátogassa, vigasztalja? Mért jöhetnek szellemi emberek, értékes könyvek Nyugatra, de nem mehetnek a román határon át Erdélybe, az ottani hárommilliós magyarságnak lelki épülésére, szaktudásának kielégítésére? Dialógusról beszél a rendszer, de az emigrációnk szellemi kiválóságait nem engedi be, sem irodalmát, tudósait, vagy képzőművészeit? Ilyen egyirányú dialógusból nem kérünk. Mi Torontóban háromszor láttuk vendégül a marosvásárhelyi magyar színház művészeit. Minden alkalommal zsúfolt ház előtt, a székely-magyar-csángó lélek legszebb gyümölcseit hozták ajándékba. Akkor láttam, hogy milyen fontos események ezek nekünk és nekik is! Erezték ittjártukban az egész észak-amerikai magyarság szeretetét és azzal a biztató tudattal mentek haza, hogy nincsenek egyedül, magukra hagyva, amikor, mint műveltségünk apostolai járják az erdélyi városokat és falukat. Vagy Sütő Andrások, Kányádi Sándorok, Veres Dánielek, akik elviszik könyveiket a kis székely falvak népéhez, száz és száz példányban dedikálva lelkes olvasóknak. Ezek az igazi, mai magyar hősök. Ezért kell magyar egység, az egész világot átfogó magyar szolidaritás, hogy ezeknek az áldozatos lelkű embereknek egy hajszála se görbülhessen meg! Csak mi, szabad magyarok, világnyelveken szólva és írva leplezhetjük le, a párizsi-béke és a nemzeti-kommunizmus által végveszélybe döntött magyar milliókkal való esztelen és méltatlan elbánást. Nem engedhetjük, hogy őslakó népünk fiai, leszakítva az anyaország vérkeringéséről, művelődéséről, kirekesztve az érvényesülésből, nemzetisége szolgálatából, vezetéséből, az észak-, és délamerikai indiánok sorsára jussanak! A harc már 36 éve folyik, de Nagy-Magyarország egyes részein (Bánát, Tótföld), már 1918 óta szakadatlanul. Fel kell készülnünk arra, hogy esetleg még emberöltők fognak elmúlni, míg sikerül minden egyes magyar emberi és nemzetiségi szabadságát biztosítani. Éppen ezért, minden magyar értéke, a biológiai is, meghatványozódott! Tartsuk meg és adjuk át nyelvünket, kultúránkat, de vérünket is, minél számosabb utódainknak. Mondjuk, kiáltsuk Reményik Sándorral: “A nyelv ma néktek végső menedéktek” és Ő, a kisebbségi sorsba került erdélyi magyarság fényes csillaga tudta, hogy miről beszél! Örömmel látom itt a Buenos Aires-i, minőségi magyar emigráció öregjeinek és fiataljainak színe-javát! Milyen erőt, milyen propaganda lehetőséget jelent ez a magyar sziget a spanyol tengerben, egyik legnagyobb világnyelvben! És mily gyönyörű tisztán beszélnek az itt született gyerekek, öröm hallgatni őket. Éppen ezért kívánom befejezésként, kedves magyar testvéreim, hogy ne legyen közöttetek soha felekezeti, vagy pártpolitikai megoszlás, villongás, visszavonás! Legyetek egyek a magyar nyelv és kultúra szeretetében, a nagy nemzet-politikai kérdésekben. Taktikából lehet és sokszor kell is külön menetelni, de a hadászati cél csak egy lehet; egységes harc Trianon és Párizs ellen! Ebben a harcban nem vagyunk egyedül! Velünk van az egész világ magyarsága. Szükséges tehát az összeköttetések felvétele, megtartása, cselekvéseink összehangolása; magunk-rexáziója, hibáink kiküszöbölése; önvizsgálat, de nem öngyalázás, hogy a történelmi tudat legyőzhetetlen öntudattá legyen minden magyarban — akkor megbírjuk fordítani költőink borúlátó nemzet-halál jóslatát, hogy örökké, de szabadon éljen a magyar! A 35 éves népesedéspolitika eredménye Csonkamagyarországon, az 1040/1973. számú minisztertanácsi rendelet óta, az élve születések száma az intézkedéseket követően eleinte kedvezően alakult, az 1973-as 156.000 után 1974-ben 186.000, 1975-ben pedig 194.000 gyermek született. Optimizmusra adott okot az is, hogy a születésszám-emelkedése ezekben az években 63 százalékban a másodszülöttekből, 21 százalékban az elsőszülöttekből és 16 százalékban a harmadszülöttekből állt. Az 1976-os évtől azonban a népesedés gyarapodásban lassú és fokozatos visszaesés következett be, és a szociológusok szerint 1983-ig az élveszületések alakulása várhatóan tovább fog csökkenni. A trianoni Magyarországon, a második világháború előtt, a születési arány már csak 20 ezreléket ért el, akkor hazánk ebben a tekintetben az európai országok sorának középmezőnyében helyezkedett el. A háború után viszonylagos emelkedés után 1952-ben már kevesebb, mint 20 élveszületett jutott évente ezer lakosra. A legújabb időszakról — 1951-től napjainkig — szól dr. Gyöngyössy Andor szülésznőgyógyász “A családtervezés újabb kori jellemzői a fővárosban és vidéken” címmel megjelent tanulmánya. A tanulmány áttekinti a születések és halálozások tragikus arányszámát, s a kettő különbségéből eredő természetes népességszaporulatot, illetve külön a népirtó művi vetélések arányának alakulását. Kitér az ezeket befolyásoló legfontosabb eseményekre: az abortuszok 1953-as teljes betiltására és az 1956-os szabaddá tételére, különféle egyéb kedvezmények után 1966-ban bevezetett gyermekgondozási segélyre és a művi vetélések 1973. évi szabályozására. Dr. Gyöngyössy Andor tanulmánya szerint az abortusz eltiltását születési hullámhegy követte. Ez a hullám 1954-ben ezer lakosonként 23 születéssel tetőzött. Majd másfél évtizedes süllyedés következett be, amely 12.9 ezrelékes születéssel tetőzött. Majd másfél évtizedes süllyedés következett, amely 12.9 ezrelékes aránnyal 1962-ben érte el a mélypontot. A csúcsot az 1975. évi 194.000 élveszülés jelentette. Jelenleg ez a hullám levonulóban van, és — a nép- és nemzetirtó népesedéspolitika következményeként — nagyobb visszaeséssel kell számolni. “Sajnos, a születési arány nem növekszik úgy — fejti ki dr. Gyöngyössy —, mint ahogy a népesség számának fennmaradásához szükséges volna. A múlt századfordulón kialakult természetes szaporulat napjainkban egyre gyorsabban fogyatkozik. A vetélések szabaddá tétele után, 1960-ban országosan ezer emberre 35 terhesség, de csupán 15 élveszülés jutott. Csak a hetvenes években lett a vetélések száma alacsonyabb, mint a szüléseké. A születéscsökkenésben Budapest járt és jár elől: a fővárosban már 20 éve nincsen természetes szaporodás (csak bevándorlás), sőt a lélekszám fogyatkozás tapasztalható. A hatvanas években ezer főre 50 terhesség jutott, de ennek csak a negyedét-harmadát hordták ki.” Meghökkentő az összehasonlítás Magyarország és a más “szocialista” országok természetes szaporodása között. “Románia egyedülálló, kiugróan magas átlaga az ismert drákói rendszabályokkal kapcsolatos. Egyébként a gyors ütemű iparosodással, városiasodással magyarázható, hogy néhány évtizeden át a születések száma mindenütt csökkent. A szigorításokkal elért emelkedés Romániában sem volt tartós” — közli Magyar Pál, a Magyarország című politikai és társadalmi hetilap, 1979. szeptember 30. számában. Ami Románia “családtervezési gondjait és a születések számának pozitív vagy negatív kilengéseit” illeti, Magyar Pál mélyen hallgat arról, hogy Románia az utóbbi 30 évben 6 millióval gyarapodott és lakossága, jelenleg meghaladja a 22 milliót, de azt tervezik a népességpolitikai programban, hogy 1985-ben éljék el a 23.4—23.7 millió főt. Az átlag életkor 71 év ma Romániában. Általában véve, a “szocialista” országok népszaporodása, Románián kívül, 7—10 ezrelék között mozog. Magyarország nem éri el ezt a szintet és a “szocialista” országok között az utolsó helyen áll. Magyarország a “legelöregedettebb szocialista ország”, hiszen országos átlagban a lakosság csaknem egyötöd részét, a fővárosban egynegyed részét a 60 éven felüli korosztályok képviselik. A demográfiai adatok grafikonja helyett, a népesedéspolitika drákói rendszabályokat követel! (m. t.) _ —_ —-———
