Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
6. oldal «IttVAKOM 1980. március hó hamar visszavonult, a wilsoni elvei nem érvényesültek. Az angol miniszterelnök, Lloyd George szekundált a francia miniszterelnöknek, Clemenceaunak, Tardieunak; az olaszok csak macskaasztalnál ültek, nagyon kis szavuk volt Versaillesban. Az történt, amit a franciák akartak. Kérdés, hogy ha nem következik be a kommunista államcsíny Budapesten, akkor Károlyi Mihály antant barátsága enyhítette volna-e az országcsonkító rendelkezéseket, mint ahogy azt a balkáni francia parancsnok kilátásba helyezte annak idején Belgrádban? Nem valószínű, a szerbek, akik vitézül harcoltak és sokat szenvedtek (hadszíntér volt egész országuk), nagy becsületben voltak Angliában, Amerikában és Franciaországban (“Poor little Serbia!”). A románoknak odaígérték Erdélyt, hogy becsalják a háborúba volt szövetségeseik ellen, de ezek csődöt mondtak a harctéren és nem volt becsületük sem a francia politikusok, sem a hadvezetőség előtt. A cseheknek volt a legnagyobb hírverésük, ők voltak a fő közép-európai szakértők Londonban és Párizsban; erősen támogatta őket az amerikai sajtó és (éppen ezért) a közvélemény is. Katonailag kétes értékűek, mert eltekintve az orosz-ellenforradalmi alakulatoktól, általában nem, vagy rosszul harcoltak, katonaszökevények voltak. Mégis minden oldalról haladtak előre az idegen hadseregek, mert nem volt komoly ellenállás Magyarországon. Másik kérdés, hogy mi lett volna, ha nem szerelünk le, ha ellenállunk, ha nem bomlasszuk, oszlatjuk fel hadseregünket? Ez is csak spekulatív vagy elméleti kérdés, de a francia parancsnok is elismeréssel szólott Kövess altábornagy hadseregéről, a velük szembenálló 13 osztrák—magyar hadműveleti egységről. Talán a túlsúlyban lévő franciákkal szemben is megállhatták volna a sarat, különösen, ha Mackckensen tábornagy, balkáni német parancsnok csapatai is harcoltak volna? Jó vezetéssel se a románok, se a szláv hadseregek nem lettek volna egyenrangú ellenfeleink, még 1918 őszén sem. Erre az elméleti kérdésre két válasz kézenfekvő, egy pozitív és egy negatív. Az első, Kemál pasa példája, aki nem ismerte el a béke-rendelkezéseket és fegyverrel korrigálta azokat, amikor a görögöktől visszavette a nekik ítélt és adott török területeket. A másik felelet az negátívum, mert a 19-es felvidéki hadjáratban a magyar katonák visszafoglalták ugyan a csehektől ezt az országrészt, de az Antant parancsára Kun Béla visszaadta nekik! Mi lett volna, ha a szerbeket és románokat kiverjük és nem fordulunk vissza sehol, védjük történelmi határainkat? Nem folytatom a spekulációt, hanem a megtörtént eseményeket. A megszállók átlépték a demarkációs vonalakat s a Budapestre küldött Antant katonai misszió feje, a francia Vyx alezredes mindenben ellenségeinknek a kezére játszott. (Ez nem mondható másokról, pl. a délafrikai Smuts tábornok, aki többször megfordult Budapesten, nagyon barátságos és tárgyilagos volt, vagy az olasz Romanelli ezredes, akiről már volt szó az előbbi fejezetrészben, vagy Bandholz amerikai tábornok, akik tárgyilagosak, igazságosak és megértőek tudtak lenni, de Vyx úgylátszik a régi gallusokés Franchet dTsperay tábornok viselkedését utánozta “vae victis”, “jaj a legyőzőiteknek”. De ugyanúgy nem nyomott a latba semmit a párizsi békekonferenciánál IV. Károly királyunk különbéke kísérlete sem, mert leszámítva az azzal elkövetett ügyetlenkedéseket, nem lett belőle valóság. Egy számított, hogy a magyar országrészekre pályázó hadseregek az Antant fegyvertársai, hadviselő felek voltak és mi ellenségeik, még akkor is, amikor nagylelkűségükben és Wilson pontjaiban bízva, gyenge vezetőink botorul letették a fegyvert! És most a német mummus mellett (amit Foch Berlin megszállásával és Clemenceau középkori módszerekkel akart távoltartani) hirtelen egy még félelmetesebb árnyék jelent meg Közép-Európában és a győztesek párizsi asztala fölött: az orosz bolsevizmus világforradalmi törekvéseivel, messiási szólamaival és fegyveres erejével, melynek Magyarországon éppen hű szövetségese támadt a pesti szociál-kommunista puccsot követő rémuralommal. Ennek megtörténtében az Antant legalább annyira felelős, mint a kófic Kun Béla és társai. Foch marsall javaslatára a Diaz-féle fegyverszünetet, az olaszok heves tiltakozása ellenére, annak idején elvetette az Antant, de belgrádi egyezményen is folyton tágítottak, a demarkációs vonalat mind beljebb hozták, végül 1919 februárjában 50 km-el, március 19-én 100 km-el nyugatabbra kellett a magyaroknak a román hadsereg előtt kiüríteni az ország területét. 1V1H ] III. évfolyam 12* szám - I98O. február 15* :üggetlen Magyar Hírszolgálat ! Megjelenik minőén hó 15o-én i Szerkeszti: Stirling György 6135 Leesburg Pike, Falls Church, Virg. 220*41 A Független Magyar Hírszolgálat e számával elérkezett harmadik évfolyamának végéhez. Ez a szerény évforduló alkalom arra, hogy köszönetét mondjunk mindazoknak, akik támogatásukkal lehetővé tették hírszolgálatunk eddigi megjelenését. Amikor most nekigyűrkőzünk a negyedik évfolyamnak, kérjük olvasóinkat, a magyar betű, a magyar emigrációs sajtó pártfogóit, hogy anyagi segítségüket a jövőben se vonják meg tőlünk, mert csak így tudunk tovább dolgozni azokért a célokért, melyek szolgálatában három évvel ezelőtt, 1977. március 1-én megindítottuk az FMH-t. — Ugyanakkor sajnálattal kell bejelentenünk, hogy takarékossági okokból tisztelet-példányokat a jövőben nem áll módunkban küldeni: a hírszolgálatot ezentúl csak azok kapják, akik bármilyen kis összeggel, de hozzájárulnak költségeinkhez. — (Kivételek az emigrációs lapok, melyek cserepéldányként kapják és a Szabad Magyar Újságírók Szövetségének tagjai.) * * * KÖNYVSAROK: Ismételten fel kell hívnunk a figyelmet arra a maga nemében egyedülálló kötetre, mely a Dezséry Ethnic Publications kiadásában jelent meg Ausztráliában. — Címe; “English and Other Than English Anthology in Community Languages” és tizenkilenc különböző nemzetiségű író kilenc nyelven megírt elbeszélését tartalmazza s azok angol fordításait is. Megrendelhető: 149 South Terrace, Adelaide, S. Australia 5000. * * * “Transylvania and the Hungarian-Rumanian Problem” címmel jelent meg a Danubian Press kiadásában egy kitűnő angolnyelvű összeállítás, mely a romániai magyarság ügyét tárja a világ elé. A kötet szerkesztője Wass Géza és Anne Fay Sanborn, az előszót Wass Albert írta. A könyvben hét szerző tanulmányait olvashatjuk, melyek Erdély történeti múltjától a mai, kisebbségi sorba taszított őslakos magyarság szenvedéséig a kérdés minden vonatkozását felölelik. A 275 oldalas megdönthetetlen tényeket felsorakoztató kötet kiváló segédeszköz az emigráció harcához, amivel az erdélyi magyarok jogait és fizikai megmaradását akarja biztosítani. Ezzel betelt a mérték. Március 19-én a szociálista-kommunista egység-okmányt aláírták a Gyűjtőfogházban Kun Béláékkal. Március 20-án Károlyi Mihály lemondott a köztársasági elnökségről és kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Ezzel azonban az Antant felé helyzetünk nem javult, hanem rosszabbodott. Frenchet dTsperay tábornok valóraváltotta a magyar delegációt vezető Károlyit fenyegető szavait (annak idején Belgrádban): “Kezemben tartom a kis szövetségesek hadseregeit és jajj maguknak, ha megmoccannak, mert magukra szabadítom azokat. ” A nagyszebeni katonai tanácskozáson megjelent Foch marshall és a románok megindultak, Antant felszólításra, a “budapesti kommunista rezsim” fölszámolására. Átlépték az ominózus, ide-oda tologatott demarkációs vonalat, miután Kun Béláék az orosz előretörésben bízva, az eredeti, belgrádi egyezmény határvonalának helyreállítását ígérő ajánlatát nem fogadták el tárgyalási alapnak. Pesten pedig megjelentek a nagy plakátok: “Fegyverbe!”. Visszaállították a tiszti rangokat, megszüntették a katonatanácsokat, elrendelték a hadkötelességet, a fegyelmet helyre állították és rövidesen 200 ezres hadsereget gyűjtöttek össze a nemzeti zászló alá (nem a vöröslobogó]), amikor az ország 2/3 része már idegen megszállás alá került és 1000 km-es fronton támadott az ellenség; a román hadsereg elérte a Tiszát, a csehek a Dunát, a szerbek a Dunántúlon meneteltek. Ekkor a Stromfeld Aurél vezérkari ezredes parancsnoksága alatt álló, hirtelen összeszedett magyar erők a sokszoros túlerőben levő, jobban felszerelt ellenségre vetették magukat: 1919. május 3-án megtámadták a román hadsereget, megállították, sőt egyes helyeken visszavetették őket. Ezzel lélegzetet nyertek és folytathatták a diadalmas felvidéki hadjáratot. Május 20-án hatalmas győzelmet nyertek a cseheken Salgótarjánnál és Eperjesig, majdnem a történelmi határokig megtisztították a Felvidéket a hírhedt “Légiótól”, akiket csak az Antant beavatkozása mentett meg a megsemmisüléstől. Ez volt az ellenük elkövetett Antant árulások csúcsa. Az intervenciós hadműveletek megszüntetését ígérték a budapesti kormánynak, ha kiürítik az éppen visszafoglalt Felvidéket; amikor ez megtörtént, a katonák legnagyobb elkeseredése közepette, akkor a csehek (és románok), június 20-án ismét offenzívába kezdtek. (Pedig ügyes húzással a felszabadított Felvidéken a tótokkal karöltve Szlovák Tanács-Köztársaságot alapítottak június 16-án, mely Magyarországgal federációba lépett és a nemzetiségi-béke megoldásának példája lett volna?.) Az Antant szószegése, illetve parasztfogása, a Felvidék feladása, demoralizálta a hadsereget s bár a tiszai-offenziában kezdeti sikereik voltak, rövidesen a kocka fordult és a front összeomlása egyúttal a vég kezdete is volt és augusztus 1-én megbukott a magyarországi bolseviki terror, 133 napi dühöngés után. Az ellenkormányok közül Aradon alakult meg az első, majd ugyancsak francia engedéllyel megindult Gömbösék katonai szervezkedése Szegeden. Ide települt Horthy Miklós ellen tengernagy is, miután a flottát átadta a Horvát Nemzeti Tanácsnak és a legújabb magyarországi rezsim nem reflektált szolgálataira. Az aradi kormány is idetelepült, ezek kívül volt egy harmadik ellenkormány is, a bécsi menekültekből, élükön gróf Bethlen Istvánnal, akik főleg az angolokkal próbálkoztak. Végül a tényleges Fridrichkormány Budapesten, amely a kommunizmus bukása után következő Peidlféle szocialista garnitúrát “ellenforradalommal” leváltotta, a román megszállók jelenlétében. Az oláhok rablásai, erőszakoskodásai miatt a párizsi Béke Konferencia már aug. 8-án tiltakozik, majd, a fosztogatások folytatása és az embertelenségek miatt újabban demarsot kézbesítenek aug. 23-án, melyben már az ország kiürítésére is felszólítást kapnak. A franciák még júniusban elismerték az aradiakkal kibővített szegedi kormányt, amely, főleg tényleges tisztekből és tisztesekből katonai alakulatokat szervezett, Horthy Miklós tengernagyot választotta fővezérnek és többirányú tárgyalásokba kezdett az ellenkormányokkal, az Antant megbízottakkal, a románok kiürítését szorgalmazva. A francia támogatás és a fegyveres karhatalom a szegedi “ellenforradalmi kormányt” és abban is Horthy Miklóst tette a jövő emberévé. Augusztus 1. után elkezdték a déli- és délnyugati részek megszállását, fokozatosan északra nyomulva, úgy, hogy amikor a románok a Legfőbb Antant Tanács október 12-i demarsa, illetve az azt követő ultimátumra a fővárost elhagyták, az új Nemzeti Hadsereggel, fehér lovon bevonult Horthy fővezér az éhező, megalázott magyar fővárosba, “ellenforradalmi” kormányával, három és fél hónappal Kun Béla bukása után (lásd. Yves de Daruvár: The Tragic Fate of Hungary, München, 1974, 72 — 79. old.). A franciák 'jóvoltából" tehát lett nemzeti kormány, hadsereg és kormányzó 1920. március 1-től, hogy legyen majd, aki aláírja a trianoni békét, amit a franciák és kis sakáljaik szereztek, diktáltak és erőltettek ránk. A szegedi támogatás teljesen megsemmisítette a Trianonban elkövetett francia bűntett, Magyarország kéresztrefeszítése, négyfelé vágása, az ország teljes kifosztása; magyarok százezreinek kiűzése az idegen megszállás alá került évezredes magyar országrészekről. Ezek a vagonlakók nem lettek franciabarátok. A közvélemény, a kormány a békeparancs megváltoztatását követelte, amelyre halvány reményt adott Tardieu francia miniszterelnök béke-okmányt kísérő levele. Ez volt az a szalmaszál, amibe az egész nemzet belekapaszkodott. A francia és angol politika és tőke vetélkedni kezdett Közép-Európáért és így a magyar piacért is. És íme a Szovjet hadseregének Lengyelországba törésével mostmár Párizs figyelme hirtelen Magyarország felé fordult. Az a kormány, amely a békedelegációnkat, mint közönséges bűnözőket kezelte, szót sem adott megbízottunknak, gr. Apponyi Albertnek, nem ismert kegyelmet, emberséget, méltányosságot nemzetünkkel szemben, most külügyminiszter-helyettesét Páléologue-ot küldi lóhalálába Budapestre. Feladata, hogy mint a magyarországi proletár diktatúra ellen a románokat, úgy jelen esetben a magyarokat a Szovjet veszély ellen mozgósítani (ahogy sorsunkról Ady írta: “Bajban van a messzi város / Gyürközz János, rohanj János!”). Az új antikommunista, ellenforradalmi rendszert, mint Katit, könnyű lett volna táncba vinni, hisz komoly határkiigazítás lehetősége kecsegtetett: Páléologue (a bizánci császárok leszármazottja, volt szentpétervári francia követ) 100 ezer ember mozgósításáról tárgyal, Kárpátalja esetleg egész Felvidék visszacsatolását is kilátásba helyezi. Végül is az egész dugába dőlt, kivéve fegyver és lőszerszállítást, mert Csehszlovákia tiltakozott, megtagadta csapataink átvonulására az engedélyt. De a magyar vezető körök is halogatták a tárgyalásokat, mert egyidejűleg a német vezérkar megbízottjával, bizonyos Bauer ezredessel is tanácskoztak csehek elleni közös akcióról. Végül az elhúzódott tervezgetések alatt Pilsudsky, lengyel főparancsnok és a francia Weygand tábornok, vezérkari főnök, a varsói csatában megverték a Vörös Hadsereget s ezzel a franciák tálcán hozott revíziós lehetősége kútba esett(Folytatás a következő számunkban)
