Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
2. oldal «imAKOfet 1980. március hó MÁRCIUS 15 pöki karral Rákosiék “áttelepítik” valahova Szibériába, avagy esetleg “katyni módszerekkel ” fogják az egyházi ügyeket véglegesen “liquidálni”. Viszont voltak, akik hitték, hogy “népünk tanítómestere”, Rákosi- Róth Mátyás ilyesmit taláncsak nem fog elkövetni. Legfeljebb kissé megnyirbálja az egyházi vagyonokat és egyebekben minden marad a régiben. Ez lehetett volna a két véglet és ha ebből a szempontból értékeljük a magasröptű sinori fejtegetéseket, akkor az állam és egyházak kapcsolatán valóban “aránylag” kevesebb változás esett, “mint ahogy azt egyesek remélték, mások hitték vagy félték”. Sinor Dénes szerint az állam nem volt “túl szélsőséges” a katolikus egyházzal szemben, mert visszaadott a katolikus egyháznak 8 középiskolát és engedélyezte 4 szerzetesrend működését”. Tény, hogy a “Rákosi éra mértékével mérve” ez “aránylag” nem volt túl szélsőséges, azonban dr. Sinor nem mondotta meg hallgatóságának: 3148 iskolát vettek el és ebből került 8 vissza. Feloszlattak 187 férfi kolostort és 456 apáca zárdát, szétkergettek 11.000 vagy talán ennél is több rendtagot, közülük számosat bebörtönöztek, internáltak stb. Dr. Sinor valótlanságot állít, amikor azt mondja, hogy az állam négy szerzetes rend működését “engedélyezte”. Mindössze hozzájárult ahhoz, hogy a “visszaadott” 8 középiskolában 25-25 szerzetes taníthasson. S erről az oldaláról vizsgálva a dolgot, meg kell állapítanunk, az állam mégis csak “túl szélsőséges” módon bánt el a katolikus egyházzal. Előadásában dr. Sinor Dénes igyekszik Mindszenty József hercegprímást konok bajkeverőnek beállítani, akinek kinevezése “katasztrofális tévedés volt” és miután nem volt hajlandó egyházi méltóságáról önként lemondani, VI. Pál pápa, a “rakoncátlan” főpapot az esztergomi prímási székből elmozdította. A magyarországi egyházaknak rengeteg szenvedést és megalázást okozó, működésüket jóformán teljesen megbénító Állami Egyházügyi Hivatal “a régi vallás és közoktatásügyi minisztérium felekezeti ügyekkel foglalkozó munkáját végzi, persze megváltozott körülmények között”. És ebben Sinor Dénesnek tökéletesen igaza lenne, ha nem csak a “megváltozott körülményekre”, hanem a “megváltozott módszerekre” is rámutatott volna. Egyébként a Bloomingtonban felállítandó magyar tanszék céljaira dr. Sinor Dénes nemrégen 285 ezer dollárt kapott Kádáréktól. Vajon mit fognak tanulni ennek a tanszéknek a hallgatói? Sinor dr. előadása “Néhány szó a mai magyar állam és az egyházak kapcsolatáról” címet viseli, de csaknem egész terjedelmében a hazai katolikus egyházzal foglalkozik. A protestáns egyházak kérdését csakugyan “néhány szóval” intézi el, mondván: “A protestáns egyházak 1948. május 21-én megegyeztek a kormánnyal.” Lehetséges, hogy dr. Sinor, aki előadásával látszólag az egyháztörténész hitelességét igényli, nem ismerné ennek a “megegyezésnek” a körülményeit. Vagy esetleg azt a látszatot kívánja kelteni, hogy Magyarországon a protestáns egyházak helyzete “fenékig tejfel”? Az előadás írásban való megjelentetése nem szolgál tudományos célt még az esetben sem, ha publikálói annak szánták volna. Ezzel szemben kiváló eszköze a Budapest felől irányított propagandának, akárcsak az előzőkben ismertetett “Újvidék viszszatér — utána Erdély következik. ” S ezzel a szovjet-haderő magyarországi “jelenlétét” igyekeznek megmagyarázni és az elcsatolt területeink viszszacsatolásának lehetőségét megcsillogtatva a “külországi” magyarsággal elakarják hiteteni, hogy Kádár János szovjet-barátságának gyümölcsei beérőben vannak. Az állam és egyházak közötti “kapcsolatok” felvetésének célja is világos. II. János Pál pápa lengyelországi látogatásának körülményei nem csak Varsó, de Moszkva és Budapest urait is zavarba ejtette. Megmutatta, hogy az ateista “világnézet” hirdetése nem volt képes arra, hogy a rabnemzetekből az Istenben való hitet kiirtsa. Tudják azt is, hogy a magyarországi katolikus egyház állapota nem lelkesíti a “szocialista” rendszer elfogadására a hazai és a “szórvány-magyarságot és ellenszenvet támaszt a szabad országokban élő katolikus hívekben, egyházi vezetőkben. Ha tehát a tényeket tagadni nem lehet, az ügy ódiumát rá kell kenni a letűnt Rákosi érára és elhitetni, hogy mindaz ami történt, főként a “rakoncátlan” Mindszenty konok bajkeverésének a következménye. Ennek ellenére a katolikus egyház Magyarországon “aránylag” igen jó helyzetben él és virágzik . . . Dr. Sinor Dénes professzor előadása akarva-nem akarva ezt a célt szolgálta. r Megalakult az Erdélyi Világszövetség Hölgyszervezete Február 9-én, a Szent Imre Egyház Böhm termében tartotta alakuló gyűlését az Erdélyi Világszövetség Hölgyszervezete. A gyűlés a Magyar Hiszekegy elmondásával kezdődött, majd T. Dombrády Dóra, az elcsatolt Erdély magyarságának nehéz helyzetéről, történelmi múltjáról, a románok hamis történelem-politikájáról beszélt. Ismertette az Erdélyi Világszövetség alapszabályait, működését, célját, a “Nyolcadik Törzs” hivatalos lapjának negyedévenként megjelenő angol nyelvű szemléjét, a “The Transylvanian Quarterly”-t, melyet Wass Albert és Zolcsák István szerkeszt és kérte a megjelenteket, hogy fizessenek elő és juttassák el amerikai vezető emberekhez, könyvtárakhoz, egyetemekhez, ezzel is próbáljuk a románok hamis propagandáját cáfolni. Megköszönte az újságoknak, Magyar Újság, Katolikus Magyarok Vasárnapja, Szittyakürt, valamint a WZAK Rózsa László és Csilla, az NBN Kossányi Miklós és Máriának, hogy díjtalanul, hirdetéseikkel pártolták egyesületünk megalakulását. Ezután kimondtuk a megalakulást és a legszükségesebb vezetők megválasztását. Elnök: T. Dombrády Dóra; titkár: Brassói Csilla; jegyző: Németh Margit. Tagsági díjat, adomány címmel a szervezet támogatására, személyenként egy dollárba állapítottuk meg, vagy tetszés szerint. Az elnök, Wass Albert és Zolcsák István üdvözletét olvasta fel. Dr. Nádas János, mint az Erdélyi Világszövetség központi titkára üdvözölte a megalakult Hölgyszervezetet. A gyűlés a Székely Himnusz eléneklésével ért véget. Az Erdélyi Világszövetség Hölgyszervezete szeretettel hívja és várja soraiba nőtestvéreit. Bízunk abban, hogy a mi munkánkkal is segítsük Erdély- és Nagy-Romániában élő testvéreink életének jobbrafordulását. Az Erdélyi Világszövetség címerének jelszava: “A magyar Erdélyért, bátorság, becsület, hűség!” T. Dombrády Dóra “A földet, mely koporsó volt, S benne egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. ” Petőfi Sándornak, az 1848—1849- es Szabadságharc hevében fogalmazott szavait, ezt a történelmi szívdobogást érezzük mi magyarok 132 év távlatából is minden március tizenötödikén. A magyar szabadságünnep alkalmából sok olyan költeményt idézhetnénk itt, amelyeket — rabszolgasorsban, kettősjáromban, vagy száműzetésben — azzal a gondolattal ihlettek meg költőink, hogy egy nemzet nem akkor bukik el, amikor ellenségei leigázzák és megfosztják politikai szabadságától, hanem akkor, amikor a népet és nemzetet alkotó egyének feladják a nemzeti hivatásukban és küldetésükben vetett hitüket. A sok közül álljon itt Végvárinak “Élet a mélyben” című versének egy mondata: A mélyben ás, aki aranyat ás, s a mélyből jön minden megújulás. ” Talán ennek a kevésbé ismert, de feltétlenül kifejező erőtől duzzadó költeménynek ez a mondata megkapóan érzékelteti a magyar szabadság-eszme folytatólagos tragikus színezetét. Míg más népeknél a nemzeti függetlenség tartós kivívása, az egyformán megillető szabadságjogok megszerzése mámoros ünnepség, addig ezek a tények csak a keretét adják a magyar szabadság ünnepnek. Tartalommal azonban a folyton ismétlődő magyar sors tölti azt ki a kárpáti élettérben. A magyar sors nem ünnepi mámort, hanem élniakarást követel. Plakát Pakisztánban : Islamadad utcáin ilyen plakátok adták tudtul, hogy a tolvajoknak, a nőkkel szemben erőszakoskodóknak, a megvesztegetetteknek és az iszákosoknak korbács lesz a büntetésük. A plakátot Ziaul Hak tábornok-elnök képe díszíti. RÖVID HÍREK * Tíz éve működik a magyar és finn tanszék az amszterdami egyetemen. 1969 októbere óta több, mint száz holland diák ismerkedett meg a magyar nyelvvel és a magyar kultúrával. * * * * * A kínai sajtóban megjelent Csiu Su-szen történész cikke Dzsingisz kán életművének értékeléséről. A történész kifejtette, hogy a mongol nemzetiség ősidők óta Kína nemzeti kisebbségei közé tartozik. Kína nem tekinti Mongóliát történelmileg önálló államnak, mert a mongol nemzetiség zöme jelenleg is Kína határain belül él. Nem a valamikor elért jogok puszta megállapítását, hanem a nemzet egyedeinek olyan fokú lelki erősödését, hogy a történelmi összetörtség idején képesek legyenek — a zsarnokság hosszú évtizedei, sokszor századai alatt önmaguk lelkének gazdag termő talajába menekedni, s a turáni elhivatottság, a sumir-magyar azonosság gyökerén nemzetünk számára is új életet fakasztani európai küldetésünkhöz. Széchenyi István is mélyre akarta vinni népét, a lélek mélységébe . . . Ezért hirdette, hogy pusztán a születés vagy a föld nem tesz bennünket magyarokká. Magyarnak lenni többet jelent! Jelenti a lélek következetes, építő munkáját. Jelenti a sorsközösség vállalását és jelenti az állandó áldozathozatalt népünk szolgálatában! 0 ilyen volt s ezért lett a legnagyobb magyar! Ma sem olvashatjuk megrendülés nélkül Naplójának bizonyságait: “Lenyesik szárnyamat — írja többek között — , a lábamon járok: levágják lábamat a kezemen fogok járni: kiszakítják kezemet, a hasamon fogok mászni. Csak használhassak. ” Március Idusáról emlékezni anynyit jelent, hogy tisztelettel adózunk azoknak, akik hitükért, a nemzet függetlenségéért és szabadságáért életüket áldozták. Akiket hitüktől, meggyőződésüktől sem földi javakkal, sem halállal eltéríteni, hitük és eszményeik megtagadására semmi hatalommal rábírni nem lehetett. A Márciusi Vértanúság tragédiája az egyének s az eszményiben őt követőknek, de dicsősége, diadala a nemzet szolgálatában az Eszménynek. Nekünk magyaroknak fájdalmasan büszke önérzet a tudat, hogy Koppány tói Szálast Ferencig s mind az őket követő 56-os Nemzeti Szabadságharcunk és utánnuk követő vértanúk végeláthatatlan sorát a magunkénak mondhatjuk és vallhatjuk. Mindannyian hősök voltak ők életükben és vértanú halálukban, akik eszményeikért életüket áldozták a nemzeti lét oltárán. “A mélyben ás, aki aranyat ás, s a mélyből jön minden megújulás” — vallja a költő, ezért nekünk, a magyar szabadság ünnepe több egy konvencionális tiszteletadásnál. Mélyen átérzett lelki szükség! Lelki szükség azért, mert lelkünk érzi és tudja, hogy mind e végtelenbe nyúló vértanúk sora felett egyetlen nagy Eszmény, a nemzeti szabadság eszménye lebeg. Nem vizsgálja, nem kutatja lelkünk a történelmi részleteket, nem elemzi korszakonként milyen alapelemek okozta szükségből kellett az eszménynek lángra lobbannia. Nem vizsgál, nem kutat és nem elemez lelkünk, mert egyet halálos bizonyossággal tudunk: azt, hogy az eszményt s általa nemzeti létünket mindig kívülről jövő veszély fenyegette, s hogy vértanúink akasztófáinak végeláthatatlan sorait éppúgy vér- és szellemidegen kezek ácsolták, mintahogy a vértanúink mellének szegezett puskákat is vér- és szellemidegen kezek sütötték el. Sorsadottsága ez nemzetünknek, amit vállalnunk kellett, amelyet csak vállalnunk lehetett. így s ez által lett hazánk a zsarnoksággal szemben a vértanúk országa. Elődeink hősi önfeláldozása, vértanúság vállalása erősítette meg a következő generációk hitét, azt a hitet, amelyben a magyar élniakarás és hivatástudat érzete lángolt. Ez a hit volt az, mely az ismételten és ismételten tövig letarolt életfánkat mindig új élethajtásra kényszerítette. Bennük találkozni kell minden magyarnak! Őérettük szabadságról, feltámadásról, elhivatottságról és új életről kell álmodnia drótakadályon és aknamezőn innen és túl összedobbanó magyar szíveknek. (m. t.)
