Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

6. oldal

«ItTVAKÖftT

1980.február hó

DR. KOVÁCS ERNŐ:

IX. Az északi népek:

2. Magyarország és az orosz medve

A balti kis és közép nemzetek, köztük távoli rokonaink, észtek, lettek, finnek a távolságot, mi meg a rokonságot tartjuk. Sorsuk a normanok utódállamai, a svédek, dánok, poroszok, lengyelek és oroszok közti egyensúlytól függött és függ ma is. Tőlünk nagy idegen néptömegek választják el őket, de a távoli nyelvi-rokonság azt sejteti, hogy népeink valahol Délen, talán 7 — 8000 évvel ezelőtt, egy kulturális körben éltek. Ma eredetünk, örökségünk kitágítása Mezopotámia felé, a sumir nyelv és műveltség irányába, hasonló észt és finn törekvésekkel találkozik, ami a rokonságot, barátságot növeli, de sajnos a térbeli távolságot nem csökkenti. A skandináv államokkal még lazábbak kapcsolataink: az erdélyi fejedelmekkel diplomáciai viszonyban állottak a svédek, főleg a harmincéves háború alatt és Erdély aranykorának véget szakító lengyel kaland idején. Huszáraink segítségével és példájára napjainkig tartó könnyű lovasság, lovastestőrség volt divatban Dániában; egyenruhájában is, mint mindenütt a világon, a magyart utánozva. Ezzel el is búcsúzhatunk északtól azzal, hogy ott velünk barátságos, kedves népek élnek, akikkel önzetlen érzelmi szálak fűznek össze, de általában nem reál-politikai kötelékek. Nem is lehetnek azok a távolság miatt és mert ők is az orosz medve árnyékában élnek. Ez a nagy bálványkő, mely mint a görgeteg, északra és keletre nyomott annyi kis ugor és turáni népet és újabb délnyugatra törésével, mint előbb a balti nemzeteknek, történelmi létünk gyökereit fenyegeti.

MI ÉS AZ OROSZOK

Őseink vándorlása, mint azt régészeti leletek és írott történelmi adatok, orosz, magyar, arab és örmény krónikák bizonyítják, a mai Oroszország és Ukrajnán át vezetett a Kárpátok övezte országba. Csak miután feladtuk előhazánkat alakult ki a normán Russok jogara alatt a kievi, meg a többi kis északi-szláv fejedelemség. Ezek részben a litván —lengyel államoktól, de ami még fontosabb Oroszország fejlődésében, a tatár kánoktól függöttek 250 éven keresztül. Az Árpád-ház idején a kapcsolatok általában dinasztikusak voltak, vagy geopolitikai természetűek, mint Halics (Galicia) birtoklása. Az ukránok jórészt lovasnomád eredetűek, akik, mint a bulgárok, kozákok, elszlávosodtak a bizánci, görögkeleti hittérítés és a szláv népességgel való keveredés folytán. Kezdetben ők alakították ki a leghatalmasabb államot a kievi nagyfejedelemséget, de az igazi birodalom-alapító, Rettenetes Iván apja és főleg a fiú, aki két és félszázados tatár-igából szabadította föl és egyesítette a kis fejedelemségeket egy hatalmas jövőjű birodalommá, Oroszországgá, magát pedig megtette minden oroszok cárjává. Az államforma: ázsiai önkényuralom, despotizmus, amit a tatárok bámulatos szervezettségéből vettek át, szerencsénkre annak eredményessége nélkül (lásd Szamuelly Tibor: Russian Tradition; Seekler and Warburg, Eds., London, 1974).

(Nem tévedés, a név viselője tényleg a 19-es szadista hóhér unokaöccse! Apja Bécsbe menekült, majd a Szovjetbe emigráltak, ahol ez a fiuk született, majd Londonban, Bertrand Russel iskolájában tanult. Végül is Moszkvában kötött ki, ahol később apja, György, a Sztálin-féle tisztogatási hullám áldozata lett. A fiú egyetemet végzett, filozófiai doktorátust szerzett, de mint megbízhatatlan, ő is valamelyik Gulág fogoly volt Szibériában és “építette a szociálizmust”. Sztálin halálával szabadult, visszajött Moszkvába, ahonnét, mint “magyar származású”, budapesti egyetemi katedrára került. — 1958-ban pro-rektor! — Majd vissza a Szovjet-hazába, onnét afrikai kiküldetésre és bizonyos idő múlva Moszkvából, családosán, Londonba utazott tanulmányútra. Ott “disszidált”. Természetesen egyetemi katedrát kapott és mint nagy szovjet-szakértő szerepelt haláláig. íme ismét egy “nagy magyar karrier”/ Könyvében, mely különben kitűnő, különösen a legújabbkori orosz történetben, igyekszik a Szovjet rendszerbe döfni apró tűszúrásait, mint afféle újsütetű “antikommunista”)

Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király nagylelkűségéből (aki nem semmisítette meg a fiatal Oroszországot döntő katonai győzelme után, hanem török-elleni felszabadító háborúra készülve, nagyon tisztességes békét kötött a cárral) Iván további időhöz és alkalomhoz jutott, hogy országát egységesítse, hatalmát megszervezze. Ezt a tatár mintájú, autokrata ázsiai örökséget kellett aztán századok múlva Nagy Péter cárnak és még későbben Nagy Katalin cárnőnek, amennyire lehetett, európaivá tenni. (Ez mindmáig nem sikerült, mint azt Ossendovkij, majd korunkban Szolzsenitchin könyveiből, sokan közülünk pedig tapasztalásból is tudjuk.) Péter cár, mint korlátlan uralkodó erőszakkal próbálta nemzetét és Oroszországot évszázados elmaradottságából kiemelni. A Néva partján, mocsarak helyén felépítette Szentpétervárt, az új fővárost; a maradiságot, az orosz tradíciókat jelentő Moszkva ellenlábasát. E megszállott uralkodónak két nagy álma volt: Bizánc és a tenger. Bár a kettő egyben meleg tengert is jelent; kijáratot a Földközi-tengerre. A Baltikumot sem vetette meg Péter: nemcsak maga tanulta ki ifjú korában a hajóépítést, de minden lehetőt megtett később orosz hajóhad megteremtésére. A svéd hegemóniát Poltavánál megtörte, de a törökkel nem bírt és így nemcsak bizánci álmai nem teljesedtek, de meleg tengerekre vágyását is csak örökül hagyhatta utódainak, végrendeletében.

II. Rákóczi Ferenc kortársa volt. Péter rokonszenvet mutat a fejedelemmel szemben, de az kétszínű játék csupán. A lengyel trónra akarta ültetni Rákóczit, hogy lekötelezettje legyen, közben Bécsben intrikált ellene, amikor a Fejedelem békeközvetítésre kérte. Tulajdonképpen inkább a vérmes Bercsényi Miklós volt az orosz orientáció híve, ami aztán végeredményben nem is vált be, sem akkor, sem később. A kuruc szabadságharc kora mégis az önkéntes orosz —magyar együttműködés egyik legtartósabb ideje volt, bár politikai valóság nem termett belőle. Oroszország pedig haladt előre; ebben Nagy Péter politikai végrendelete, Nagy Katalin felvilágosult abszolutizmusa, Lengyelország felosztása, a pánszlávizmus, de legfőképpen a napóleoni háborúk segítették, melyek befejeztével európai nagyhatalom, majd a keleti terjeszkedésével, a XIX. század végére világhatalommá vált. A

Szentszövetség tagja, az európai szabadságmozgalom elfojtója, otthon és külföldön egyaránt; kiérdemelte az “Európa zsandára” címet.

Az 1849-es szabadságharcunk leverésében egyformán bűnős volt a magyar királyi trónjától megfosztott fiatal osztrák császár, Ferenc József és II. Miklós orosz cár. Az intervencióra Paskievics herceg főparancsnokságával 200.000 muszka katona lépte át a magyar határokat, hogy mint két önálló hadsereg vegye fel a harcot honvédeinkkel szemben. A cár levele anarkistákról és lengyelekről ír a császárnak, majd válasznélkül hagyja Görgey és Kossuth kezdeményezését, akik felajánlották a magyar koronát a Romanovoknak. Megkezdődött a honvéd seregek összpontosítása, hosszú vonulása Szeged felé. Kapkodás, bizalmatlanság, vádaskodás, intrikák. Szomorúan érdekes, hogy Görgey vezérkari főnöke, Bayer ezredes, még Komáromban, indulás előtt a térképen Arad tájékára mutatva megmondta, hogy itt lesz a vég! Dembinsky, a “csatavesztő”, megint hadsereg-parancsnok, majd az Erdélyből kivert Bem tábornok (kinek már alig maradt katonája) lett a temesvári csatára felsorakozott honvédség vezetője, Kossuth akaratából. Bem még megsem melegedett új helyén, számba se vette erőit, máris támadott. A két lengyel tábornok csatát vesztett s Görgey, aki a temesvári csata kimenetelétől tette függővé a további hadműveleti lehetőségeket, miután Kossuth Lajos, Magyarország kormányzója, ráruházta a teljhatalmat, a szétforgácsolt magyar erők és az orosz túlsúly ismeretében, haditanácsával egyetértésben, beszüntette a kilátástalan küzdelmet — 1849. augusztus 12-én Világosnál, Arad mellett, az oroszok előtt honvédeink letették a fegyvert.

Görgey a cár kegyeibe ajánlotta Magyarországot, de az csak őt mentette meg a halálos megtorlástól, saját foglyának minősítve az osztrákverő magyar hadvezért. Paskievics úgy jelentette a cárnak, hogy “Magyarország Felséged lábai előtt hever” és bár Budapesten (mint azután 1945 után, utcát, teret neveztek el az orosz tábornokokról, mégsem “Európa zsandára”, hanem a Habsburg-szoldateszka feje, Haynau tábornagy, osztrák főparancsnok, katonai kormányzó hóhérolta a cári hadsereg által levert Magyarországot. Az oroszok hamarosan kitakarodtak az országból és még I. Miklós cár figyelmeztette Ferenc Józsefet, hogy gyakorolja az “uralkodók legszentebb jogát”, a kegyelmezést, a megbocsájtást. És amikor legnagyobb katonánkra is ráakarták tenni a kezüket az osztrákok, akkor a cár Görgey tábornokot saját foglyának jelentette ki, megmentve őt az osztrákok halálos bosszújától. Évekig Grácban volt internálva és hosszú életén át hordta az “áruló” nevet, amit az elmenekült Kossuthék sütöttek homlokára.

A hazában pedig megkezdődött az osztrák rémuralom, majd az “olmüci pátens”, a császári rendelet alapján Magyarországot az “örökös” Habsburg tartományok módjára kormányozták. De már ezalatt a törvénytelen “Bachkorszak” alatt megtörtént a Romanovok és Habsburgok közötti szakítás, a krimi-háború alkalmából (1851 — 1856). A rosszviszony fokozódott a Kiegyezés (1867), majd a hetvenes évek vége felé, amikor Oroszország, a balkáni népek “védangyala ”, Szerbiát, Bulgáriát, Romániát segítette fölszabadítani a török alól. Ez a folyamat az 1878-as berlini kongresszussal végződött, mely a német “vaskancellár” Bismarck és az Osztrák —Magyar Monarchia külügyminisztere, gróf Andrássy Gyula vezérlete alatt az oroszok balkáni terjeszkedésének egyelőre véget vetett, úgyszintén Törökország további gyengítésének. A berlini kongresszus megbízásából, az osztrák — magyar hadsereg megszállta Boszniát és Hercegovinát, amikor a törökök kiürítették. (Ez volt a híres “boszniai okupáció”) Románia önálló királysággá lépett elő. De ezek az események egyúttal a világháború magvát is elhintették; a politikai frontok, szövetségesek most kezdettek kialakulni, hogy egy emberöltő végével katonai arcvonulatokká változzanak: Oroszország, a “felszabadító” bizton számíthatott a Bosznia miatt elégedetlen Szerbiára és az Erdélyre kacsingató, kétkulacsos Romániára. Bosznia bekebelezése, az “Anexió” után Magyarország déli határain, éppúgy, mint az északin, az orosz pánszláv agitáció megtalálta a maga eszközeit, amelyek a Balkán-háborúk után merénylet-hullámokat eredményeztek. Végül is a cári titkosszolgálat és szerb vezető körök együttműködése kirobbantotta az első világháborút. Érdekes, az akkori helyzetre és felfogásra jellemző, hogy amikor az orosz miniszterelnököt, Sasanovot a híres német sebésztanár, akkor Svájcban működő Sauerbrbruch megoperálta, a politikus kijelentette, hogy mennyire fontos neki a gyógyulás, mert az ő hivatása “Németország megsemmisítése” (Sauerbruch: “Das war mein Leben” — Önéletrajz). Ez Hindenburg és Ludendorf hadvezéri tehetségével és vitéz katonáival a Mazuri csatákban meghiúsult, Kelet-Poroszország megmenekült.

A KÁRPÁTOK HŐSEI

Magyarországra azonban rettenetes erővel nehezedett az orosz túlsúly, Galíciában, Bukovinában, Volhyniában. Psemysl erődítményeinek védői, Tamássy altábornagy parancsnoksága alatt, a Kárpátok hősei az 1915-ös téli csatákban Szurmay altábornagy vezetésével, rengeteg vér- és életáldozat árán megállították, visszavetették a cári hadseregeket. (Az első ütközeti nap százezres vesztességgel zárult, a rettenetes hidegben és hóban!) Brussilovról, a legtehetségesebb orosz tábornokról elnevezett hatalmas támadás (1916. június 4-én, 400 km-es arcvonalon) kezdeti sikereivel az élek, előőrsök és a kozák lovasság, már Magyarország földjén jártak, de végülis visszakényszerültek. Romániával kötött titkos szerződésében Oroszország nekik ígérte Erdélyt és amikor az oláh orvtámadás után következő mozgóháborúban magyar és német csapatok bevonultak Bukarestbe, akkor orosz segítséggel bírtak csak megállni Moldovában az ojtozi szorostól északkeletre húzódó arcvonalon, a fegyverszünetig és bukaresti békéig. És dacára a nagy emberveszteségeknek (csak az orosz fogolytáborokban kb. 1 millió katonája volt az osztrák —magyar hadseregnek), a cári Oroszország “semmisült meg”; először katonailag, aztán politikailag az 1917-es polgári-, de főleg a bolseviki forradalomban. Magyar hadifoglyok is kivették részüket benne (körülbelül 140 ezren), mint ahogy finn és észt ezredek is, talán a forradalom mindkét oldalán, önszántukból, vagy kényszerből, mindkettőre van példa elég.

A mi végzetünk azonban a bresztlitovszki béke után visszatérő magyar hadifoglyok közé kevert Kun Béla szovjet ügynök és társai lettek, akik nálunk is az 1918-as polgári forradalomból a 19-es államcsínyt, Proletár Diktatúrát csináltak. Ehhez persze hozzájárult az Antant makacssága is; a franciák intranzigenciája, akik nem ismerték el az olasz-fronton Diaz tábornaggyal kötött fegyverszüneti egyezmény aránylag kedvező pontjait (például, se területi, se közigazgatási változás nem lesz Magyarországon a békekötésig stb.). Belgrádban, a francia-hadak főparancsnoka új fegyverszünetet erőszakolt rá a magyarokra, leszereléssel, demarkációs vonallal, az ország három égtáján idegen megszálló csapatokkal. Közben forradalom tört ki Németországban, Kun Béla-szerű szovjet ügynökökkel, politikai biz-