Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11-12. szám
12. oldal «ITTVAKÖltT 1980. nov.—dec. hó getlenség megsemmisítését. Becsületes magyar ember erről “felszabadulásként” nem írhat, nem beszélhet. És tessék kinyitni Kopácsi életrajzát: a második bekezdés első sorai így hangzanak: “A MÓKÁN ifjú tagjait Miskolc felszabadulása után (1944. dec. 3.) az új karhatalomba osztották be.” Kopácsi — akinek így indult a kommunista karrierje — még ma is, még itt az emigrációban is a kommunista frazeológiát használja és úgy ír, ahogy érez: 1944. telén Miskolc — és Magyarország — felszabadult! Őszerinte. Lehet-e ezzel az emberrel szemben elnézéssel lenni? Lehet-e 1956-os “pálfordulására, megtérésére, érdemeire” hivatkozni? Lehet-e könyveit kiadni, reklámozni, terjeszteni? Vagy olyan óriási írói tehetség rejtőzött a rendőrezredesi egyenruha alatt, aminek most végre a szabad világban teret kell adni és nem szabad megfosztani tőle a magyar irodalmat? És ennek érdekében meg kell, meg lehet bocsátani Kopácsinak? Hiszen arra látszik utalni a Szirvárvány beköszöntőjének harmadik feltétele is, hogy a folyóiratban való szereplés mércéje — a másik kettő mellett — az írói tehetség... Nos Kopácsi Sándor írói tehetségét kilenc oldal mutatja be a Szivárványban, kilenc olyan oldal, mely a “Munkásosztály nevében” címmel francia fordításban kiadott könyvéből való, s amely fejezet már megjelent a párizsi Irodalmi Újságban is. Csodáljuk, hogy megjelenhetett. Ugyanis az Irodalmi Újság igényes lap és általában ügyel arra, hogy dillettáns toliforgatók, műkedvelő írásai ne rontsák a nívót. Kopácsi írása sok mindent elárul — elsősorban kommunista múltjáról, felfogásáról —, csak éppen egyet nem: tehetséget. Primitív mondatfűzés, döcögős fogalmazás,' nehézkes mondatok, rosszul alkalmazott kifejezések. Ezekre kár is időt pazarolni, hiszen aki csak egy csöppet is igényes nyelvünkkel és az írói stílussal kapcsolatban, az viszolyogva olvassa Kopácsi rendőrjelentések színvonalán fogalmazott mondatait. A magyar irodalomtörténet számontart testőrírókat, de rendőrírókat még nem. Ezután sem fog: ez Kopácsi önigazolási kísérletének kezdetleges stílusát látva egészen biztosan nem! A stílus fogyatékosságai helyett nézzük inkább az írás egyéb fogyatékosságait és ellentmondásait. Feltűnő, hogy budapesti főkapitány létére Kopácsi milyen rossz helyismerettel rendelkezik: az Andrássy út elején a “Körtér felől érkező” szovjet tankokról ír, ugyanakkor bemenekül egy házba, hogy annak a hátsó kijáratán át nyerjen egérutat a ház főkapuján betörő szovjet tankok elől, s azután “kimenekültünk a hátsó kapun — írja — és elénk tárult a csata: a Magyar Ifjúság útja egyik végétől a másikig tűzben állott. ” Az Andrássy úti házak hátsókapuja — amennyiben átjáróházak — a Paulay Ede utcára nyílnak, nem az Andrássy útra. Ott a főkapu van, ami azonban nem akkora, hogy egy tank begördüljön rajta és az udvari falakat lőjje ágyújával. Kopácsi így csak a főkapun kisurranva tekinthetett végig az Andrássy úton, dehát ne keressünk a kákán is csomót. Még egy volt budapesti főrendőr is tévedhet. Téved ő még hasonló módon többet is később a cikkben, de kár ezekre a tévedésekre időt pazarolni. Apróságok, de jellemzőek és az egész “önvallomás” értékét(?) leszállítják. Ha lehet, még mélyebbre. Csupán egyetlen részletet emelünk ki, ami több mint tévedés: elszólás. És amiből következtetni lehet Kopácsi akkori szándékaira, terveire. Azt írja az ex-főrendőr, hogy a jugoszláv követségre igyekezett a kislányához és az Andrássy úttal párhuzamos utcákban haladt a Hősök tere felé, ahol a Jugoszláv követség áll. Észre sem vették — írja szinte gyerekes naívsággal —, hogy közben a Gorkij Fasorhoz értek. És ez már a szovjet nagykövetség körzete. Pesten minden gyerek tudta, hogy a szovjet nagykövetség a Benczúr utcában székel, csak éppen Kopácsi főkapitány elvtárs feledkezett meg erről és tájékozatlanságában egyenesen belefutott egy, a szovjet követség környékét biztosító szovjet katonai őrjáratba. Az őrjárat vezetője — egy magasrangú szovjet tiszt, aki azelőtt a magyar belügyminisztérium egyik főtanácsadója volt, s innét jól ismerte Kopácsit — kitörő örömmel üdvözölte őt, megölelte, megcsókolta őt és barátságosan invitálta a követségre. Azzal, hogy Andropov és Kádár akarnak vele beszélni... Kopácsi azt írja erről, hogy nagyon meg volt lepve a fordulattól, de nem tehetett mást, követnie kellett az őrjáratot, melynek tagjai vendégszeretően kísérték őt és feleségét a nagykövetség felé. Az ember kétszer-háromszor is elolvassa ezt a részt és nem hisz a szemének: vajon akad-e ember az emigrációban, aki elhiszi Kopácsinak, hogy ő véletlenül tévedt a ^szovjet nagykövetség környékére? O, aki partizán kiképzéstől kezdve mindenféle konspirációs kiképzésen átment, éppen ő követ el olyan elemi hibát, hogy elfelejti, merre is fekszik Budapesten a szovjet nagykövetség épülete és nem igyekszik azt — állítólagos menekülése közben — óriási ívben kikerülni? Ki hiszi azt el neki, hogy valóban menekült a szovjet “ellenség” elől és nem éppen azzal a céllal tartott a Gorkij Fasor, illetve a Benczúr utca felé, hogy — Kádár János, Münich Ferenc és a többi hazaáruló példáját követve — jelentkezzék Andropovnál és felajánlja szolgálatait. Ne felejtsük el: “menekülése” napján már november 5-öt írtunk, s akkor már rendőrségi rádión többször is foghatta a Kádárkormány megalakulásáról szóló híreket és Kádár személyes felhívását. Aki egyszer fordított a köpenyegen, könnyen fordít rajta újra. Ha hagyják. De úgy látszik, csalódott a számításaiban: Andropov — annak ellenére, hogy — mint írja — közös táncos szilveszter éjjelek emléke is összekötötte őket, amikor a szovjet nagykövet (micsoda ízléstelen utalás!) a partizánkitüntetéses Kopácsiné “snájdig lovagja” volt — lefogatta őt. Kopácsi nem kellett az oroszoknak — másodszor már nem tartottak igényt szolgálataira — és a hoppon maradt karrieristának nem maradt más választása: vállalnia kellett a “szabadsághős” szerepét... Amit még ma is játszik: most éppen itt a szabad világban. Hogy közben mi történt, azt soha nem fogjuk megtudni: tény az, hogy Szeröv tábornok elfogatásakor még “Budapest legmagasabb fájára” akarta felhúzatni, aztán végül jmegúszta kurta hét évi börtönnel. Ő maga írja könyvében, hogy a per után szégyenkezett szereplése miatt: vajon milyen szerepet kapott a per során, miket mondott Nagy Imrére és vértanúhalált szenvedett társaira, hogy azokat felakasztották, ő pedig pár év múlva már doktorátust szerezhetett a budapesti egyetemen, s ma pedig — legális kivándorlóútlevéllel a zsebében — nyugaton gyűjtheti az írói babérokat! Végül még valami: Kopácsiról szóló első cikkem után akadt valaki, aki védelmébe vette a volt budapesti főkapitányt és többek közt kifogásolta, hogy azt írtam róla: önkéntesként résztvett a spanyol polgárháborúban. Túl fiatal volt ehhez — írja a fogadatlan prókátor Kopácsi védelmében. Nos kérem most, az illető olvassa el figyelmesen a Szivárvány 64. oldalán Kopácsi saját sorait: “...Ilyen voltán én is tizenhatéves koromban: csak az én kezemben nem géppisztoly volt, hanem kátránnyal töltött villanykörte, az akkoriban divatos Molotov-koktél. ” — Hol szaladgált Kopácsi 16 éves korában Molotov-koktéllal? Talán szülővárosának, Miskolcnak utcáin? Aligha, mert a rendőr 1938-ban — ekkor volt Kopácsi 16 éves — ezért okvetlenül dutyiba vitte volna a felelőtlen kamaszt. De nem vitte, mert Kopácsi nyilván a spanyol polgárháborúban hadonászott robbanó villanykörtékkel, ahelyett, hogy iskolába járt volna. (így érthető hiányos magyar tudása és fogyatékos stílusa is...) Ugyanis — gyöngébbek kedvéért — a polgárháború 1936-tól 39-ig tartott... Minderről a régi latin közmondás jut az ember eszébe: “Aki hazudik, annak legyen jó memóriája!” Kopácsi hol itt, hol ott, de gyakran elszólja magát és ez elég. Elég ahhoz, hogy képet alkothassunk róla és ennek alapján kiközösítsük magunk közül. Ha a Szivárvány körének jó — ők tudják. (Nem akarunk most a kritikai folyóirat kritikájába belemerülni, de egyet azért szóvá kell * “The Hungarian Hero Who Rest in Herefordshire” címmel számol be az angliai The Hereford Times szeptember 19-i száma Mészáros Lázár tábornok, negyvennyolcas magyar hadügyminiszter Titley község temetőjében lezajlott sírkőavatási ünnepségről. A síremlék körül több mint kétszáz angliai magyar gyűlt össze ez alkalomból és elhelyezték koszorúikat az impozáns síremléken. A szertartást Ispánki Béla végezte és megáldotta a sírt, mely a magyar szabadsághős földi maradványait őrzi. A Titley-i tanács döntése értelmében most már véglegesen, mert az emlékművet a temető esetleges megszűntetése után sem háborgatják. A síravatásról filmet készített a televízió és több angliai tennünk: a 14. oldalon egy novellában Isten nevét kis i-vel nyomtatták. Ha így állunk, akkor Kopácsi valóban ideillik, ebbe a társaságba való: itt jól érezheti magát, hiszen az Isten nevét nyilván ő is kis betűvel írja, ahogy felszabadulást ír még ma is. Mint meggyőződéses kommunista.) * * * Az emigrációnak fel kell eszmélnie és egységesen ki kell nyilvánítania: nem kér a kopácsikból! Hol vannak ilyenkor emigrációs egyesületeink? Ha egy volt német náci próbálna így grasszálni a szabad világban, a Zsidók Világszövetsége, meg a Volt Deportáltak Világszövetsége bizonyára hatalmas tiltakozó dörgedelmekkel fordulna a világhoz: miért hallgat most a Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetsége? Várjuk nyilatkozatukat, melyre kötelezik őket a volt magyar politikai foglyok szenvedései és a rendőrségi fogdákban agyonvert, börtönök udvarán felakasztott, szibériai deportálásokba elpusztult mártírok emléke. Akik vádlón mutatnak Kopácsira és követelik megbélyegzését. újságban jelent meg róla képes beszámoló. A BBC magyar osztályának riportere hangfelvételen örökítette meg az ünnepséget és azt a 21 -i esti adásban Magyarországra sugározták. (FMH) •*WWWWW*WWWWWWWWWi KOSSUTH BOOKSHOP > MAGYAR TÖRTÉNELEM. < > ŐSTÖRTÉNET < y és egyéb könyvek, i > HANGLEMEZEK i > * , Kívánságra árjegyzéket küld , ► Cím: i ^ 14025 Lakota Ave., ^ ^ Cleveland, Ohio 44111 | ► Tel.:941-0654 < ...24 esztendővel ezelőtt Itáliából érkezett Párizsba a Magyar Nemzeti Vándorzászló, amikor Magyarországon a Haza és Szabadság védelmében az egész nép egy emberként, a világtörténelemben páratlan hősiességgel szembe szállt az elnyomó bolsevista zsarnoksággal. A Vándorzászló párizsi fogadtatásán a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, a Francia Keresztény Szervezet Magyar Tagozata, a Magyar Mérnökök Egyesülete, a Szabad Magyar Művész Egyesület, a párizsi Katolikus Misszió együtt, ünnepélyes keretek között adták meg a méltó tiszteletet a Magyar Nemzeti Emigráció Vándorzászlójának. Az ünnepi beszédet a magyar menekültek franciaországi vezető főlelkésze dr. Szalay feromos egyetemi tanár tartotta, lélekből fakadó meleg szavai új erőt, hitet sugároztak a hontalan bujdosók felé. A nagy párizsi lapok külön foglalkoztak a Vándorzászlóval és méltatták annak jelentőségét az emigráció történetében. Párizs után Thononles Bain-ban, a város polgármestere is jelen volt a Vándorzászló fogadásán. A városban rendezett nagy zászlós felvonuláson a francia lakosság is részt vett és éltették a magyar szabadságharcost. A szabadságharc novemberi időszakában a mosellei magyarok emelték magasra a Vándorzászlót. Ezekután a Vándorzászló újra visszatért Párizsba, hogy az Arc de Triumph-hoz vonuló, s a magyar szabadságharc mellett hitet tevő több mint húszezres tömeget vezesse és az ég felé emelve hirdesse Párizsnak s az egész világnak a magyar szabadságharc halhatatlanságát, s újra feltámadását, míg zsarnokság rabigájában nyögnek népek, nemzetek.
