Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-11-01 / 11-12. szám

1980. nov.—dec. hó

»itmKöfct

11. oldal

STIRLING GYÖRGY:

KOPÁCSIRÓL — MÉGEGYSZER ÉS UTOLJÁRA

Azt kérdezheti valaki: nem unalmas ennyiszer foglalkozni Kopácsi Sándorral, nem kár-e a papírért, időért? Érdemes-e ennyit írni egy volt partizánról, Rákosi volt főrendőréről? Szabad-e kommunisták viselt dolgaival megtölteni egy emigrációs lap amúgyis szűkreszabott oldalait, amikor annyi pozitív alakról is lehetne cikkezni?

A kérdés jogos és indokolt. Magam is úgy vagyok vele, hogy legszívesebben hagynám az egész Kopácsiügyet, de az nem hagy engem... Úgy értem: Kopácsi az, aki nem tud békiben maradni és nem tartja magát ahhoz a tanácsomhoz, amit első vele foglalkozó írásomban adtam neki: örüljön, hogy él — hogy a szabad világban élhet —, húzza meg magát csendben Kanadában, tenyésszen házinyulakat, vagy kertészkedjen, de ne akarjon szerepelni! Ne akarjon nekünk sem Ötvenhatról, sem másról írni, ne akarjon nekünk éppen ő megmagyarázni, milyen volt a forradalom, mert tudjuk mi azt nagyon jól őnélküle is! Nincs szükségünk rá, mint tanúra! Egyszóval: ne szerepeltesse a nevét, ne álljon ki a fórumra, ne menjen ki a napra, mert akinek vaj van a fején, annak az ilyesmi nem ajánlatos!

Mi az, ami most újra eszembe juttatta Kopácsi elvtársat? Hol találkoztam ismét a nevével? Nos a napokban új sajtóterméket hozott a posta: Szivárvány a címe és Chicagóban adják ki. Tetszetős kiállítás, olyan, amilyen egy “irodalmi, művészeti, kritikai” szemléhez illik. S a tartalom? Hát arról már nem tudnék ilyen egyértelmű elismeréssel írni, de menjünk csak sorjába! Ami azt is jelenti, hogy először lássuk a beköszöntőt!

Néhány ilyenkor szokásos fordulat után azt olvassuk ebben, hogy a negyedévenként megjelenő új folyóirat mércéje a munkatársak megválogatásánál: “a becsületes magyarság, az írói tehetség és a felelősségteljes humánum”. Mindez nagyon szép és nemes! Lássuk hát a tartalomjegyzéket, kik is estek bele ebbe a hármas kategóriába, kik tisztelhették meg írásaikkal a Szivárvány első számát?

Olvasom, olvasgatom a névsort, aztán egyszerre csak megüti a szememet egy név: Kopácsi Sándor! Még egyszer visszalapozok az előző oldalra, ahol a beköszöntő áll: jól emlékszem-e? Jól emlékszem. A folyóiratban csak annak az írását fogadják szívesen, aki írói tehetségből, magyarságból és humánumból jelesrendű. A többi névvel úgy nagyjából-egészéből nem is lenne baj, dehát Kopácsi hogyan kerül ebbe a társaságba? Vajon a három közül melyikben értékelik nagyra a főkapitány elvtársat? Vegyük csak sorra!

Ami a humánumot illeti, azon a téren ugye nem lehet vita. Aki Rákosi Mátyás idejében, 1949-50-51- ben, a magyar történelem talán legsötétebb, legrosszabb emlékű korszakában, azokban az években, amikor Magyarországon lábbal taposták, keresztrefeszítették és leköpdösték a humánumot, ismétlem: aki ezekben az időkben Budapest fővárosi kapitányi székében őrködött a kommunizmus belső rendje fölött és többek között rendőreivel végrehajtotta a kitelepítéseket is, az ugye más nem is lehet, mint humanista. Mert köztudott, hogy Rákosiék csakis melegszívű, embertársaikon segíteni akaró és minden erőszaktól irtózó embereket tettek meg Budapesten főrendőrré, egyenruhás erőszakszervezetek vezetőivé, ezredeseikké.

Az embernek megáll az esze és ökölbeszorul a keze: fel kell, hogy háborodjon a maga, hozzátartozói és családja nevében, de azok nevében

is, akik 1951-ben végigszenvedték a kitelepítések borzalmait és mindazok nevében, akik már nem tudnak felháborodni, mert öngyilkosok lettek, amikor a rendőrök értük jöttek a kitelepítő teherautóval, vagy mert később pusztultak el a tiszántúli falvak és tanyák fűtetlen fészereiben, ahová Kopácsi emberei deportálták őket. És fel kell háborodni mindazok nevében, akik azokban az években a börtönökben voltak, a budapesti rendőrkapitányságok pincéiben vagy az Andrássy út 60. földalatti bunkeréiben várták sorsukat. Akiket rendőrségi nyomozók — nem ávósok, hanem kék egyenruhás rendőrök őriztek és ütöttek-vertek.

Kedvenc érve az emigrációban egyeseknek, hogy más volt az ÁVÓ és más volt a kék rendőrség. E sorok írója nem tart igényt ilyen kioktatásra, mert a különbséget nagyon jól ismeri — közelről ismeri —, sőt a saját bőrén — szószerint a saját bőrén — is tapasztalta. De az Andrássy út 60- ban, az AVO központjában 1947 őszén kék egyenruhás besorozott rendőrök is őrizték és még négy év múlva, 1951-ben is találkozott ilyenekkel ezekben a hírhedt pincékben, amikor pótnyomozásra visszavitték oda a Szegedi Csillagból. Az, hogy az ÁVÓ verőlegényei rosszabbak voltak, senki sem vitatja: a kihallgatások alatt valóban azok kínozták az embert válogatott kínzásokkal. Az ÁVÓ mellé beosztott kékrendőrök, csak az őrszolgálatot látták el és csak akkor rúgtak az őrizetesekbe, ha nem végezte (villámsebesen) dolgát a mosdóban, vagy nem vette be elég gyorsan a napi egy levesmérőkanál babbal félig telt csajkát. A fázástól meggémberedett lábaimmal — emlékszem — egyszer egy pillanattal később ugrottam a csajkáért, mint ahogy az a durvaképű rendőr szakaszvezetőnek tetszett: olyat rúgott a csajkába, hogy a falig repült és a híg babfőzelék ezerfelé fröccsent. Kopácsi rendőre — mert akkor ő volt a főkapitány — tele szájjal röhögött a sikerült tréfán, s én aznap éjjel még éhesebben hánykolódtam a fapricscsen, mint más napokon.

Kopácsi, a “felelősségteljes humánum” megtestesítője volt ennek a szellemnek a legfőbb őre és képviselője.

Lássuk a másik feltételt, a becsületes magyarságot: ennek vajon mennyire felel meg barátunk, aki maga írja önéletrajzában, hogy “kommunista mintakarriert” futott be. Azokban az időkben, amikor becsületes magyar ember nemhogy közéleti szerepet nem játszhatott, de a kettő egyenesen kizárta egymást: azokban az években a becsületes magyar emberek a börtönökben, az internálótáborokban, a kényszermunkatelepeken, a kitelepítésre kijelölt távoli falvakban, vagy már külföldön, emigrációban voltak, de semmiképpen sem közéleti pozíciókban. Akik pedig még otthon éltek a saját lakásukban, azok vagy félreállítva, mellőzve és harmadrangú beosztásokban, mint megbízhatatlan rossz káderek, vagy kényszernyugdíjazott bélistások tengették életüket és húzták magukat minél kisebbre, hogy valahogy szemet ne szúrjanak valakinek. Amolyan Kopácsi-féle rendőrezredeseknek, vagy más pártnagyságoknak.

Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba és mondjuk ki világosan, egyértelműen, félreérthetetlenül: az nem lehetett becsületes és jó hazafi, aki 1949 és 1953 között felelős állami pozícióban ült Magyarországon. 1948-at a fordulat éveként tartják nyilván a kommunisták — és az is volt! Amikor Mindszenty hercegprímást börtönbe vetették, Magyarországon megszűnt az utolsó lehetőség

is arra, hogy Rákosiék tébolyuralmával valaki szembeszegüljön. Ez volt a cezúra, a választóvonal: aki még ezek után sem látta, hogy a rendőrállam terrorját még puszta jelenlétével sem szabad támogatnia és akármilyen közéleti, közhivatali tevékenységet végzett, annál baj lehetett a becsületes magyarsága körül. Mert a kettő nem fért össze. Kopácsi pedig nemcsak jelenlétével mutatta ki teljes szolidaritását a rendszerrel, nemcsak “résztvett” a közéletben, hanem kommunista mintakarriert futott be, országgyűlési képviselővé “választották” és az egész főváros rendjét, közbiztonságát rábízták. Még Mindszenty József őrzését is...

Egyszer már leírtam ezeken a hasábokon, hadd szögezzem le még egyszer: aki bizonyos időn túl — nevezetesen 1948 után —, bizonyos testületeknél (rendőrség, katonaság, ÁVÓ, minisztériumok, párt, stb.) és bizonyos rangon, felelős beosztáson

— pl. ezredesi rendfokozaton-felül szolgált a Rákosi rendszerben, az kollektive felelős mindazért, ami azokban az időkben, a rendszer uralma alatt végbement. Vajon nem ugyanezt vallották-e az 1945 utáni nácitlanító bizottságok és nem ez volt-e a nürnbergi per alapja is? Nyilván Kopácsi is ezt tartotta, amikor 1944-ben — mint írja: egész családjával együtt — “csatlakozott a MÓKÁN ellenállási csoporthoz. ” Erről a Diósgyőrben tevékenykedő ellenállási csoportról tudni kell, hogy egyike volt azon kevés németellenes egységeknek, melyek néhány eredményes szabotázsakciót is végrehajtottak abban az időben. Vasútakat robbantottak és mivel a közeli erdőségek és a nem túl távoli szlovák határ lehetőséget adtak arra, hogy aránylag hamar felvegyék a kapcsolatot a szovjet hadsereggel, illetve ukrán és szlovák partizánokkal, fegyverekhez is hozzájutottak. Az orosz front közeledtével több ejtőernyővel ledobott szovjet-kiképzésű renegát magyar partizán is csatlakozott hozzájuk: logikus, hogy a harcoló magyar csapatok hátában sok kárt okoztak és nemcsak német, de magyar életeket is oltottak ki. Orgyilkos partizán-módon: hátulról.

Kopácsi így emlékszik erre vissza, így ír erről a Szivárvány első számának 69. oldalán az 56-ban megismert szovjet katonákra célozva: “Hát bizony ezek nem a tizenkét év előtti Hitler-ellenes háborút járt harcosok voltak, akiket mint bajtársaimat ismertem és tiszteltem a partizánkörletben. ” írása szerint — mivel a családja is vele volt a partizánok között — a felesége is kitüntette magát ezekben a harcokban, hiszen egy oldallal előbb ezt olvashatjuk a Szfvárványban: “Ibolya ezredesné, a budapesti főkapitány felesége, a magyar partizánszövetség díszérmének viselője”.

A zsidók kedvenc jelszava volt

— és még ma is az — 1945 után: a gyilkosok köztünk vannak! Most mi is elmondhatjuk: a gyilkosok köztünk vannak! És ha már itt tartunk: vajon elképzelheti-e valaki józan, ép ésszel, hogy például egy Hitler-ellenes zsidó emigráció eltűrte volna, hogy egy volt Gestapo-ezredes egyenrangú szabad emberként büntetlenül közéjük jöhessen, bántatlanul köztük élhessen, sőt ünnepeltesse magát, előadásokat tartson, több nyelven publikálhasson, nevünkben beszéljen?...

Azt hiszem, ez elképzelhetetlen! Ezt még azok a zsidók sem tagadhatják, akik most Kopácsi propagandistáiul szegődtek, akik elsősorban igyekeznek őt tisztára mosni és “érdemeit” hangsúlyozni. Nem különös, hogy elsősorban zsidó körök

— a Menorah és az Irodalmi Újság köre stb. — állt ki Kopácsi mellett és ad számára fórumot, publikációs lehetőséget? Ezeknek egészen természetes, hogy Wiesenthal mester még ma, 35 évvel a háború után is teljes apparátussal hajszolja világszerte azokat, akik bármilyen poziciót viseltek abban a náci rendszerben, mely kegyetlenkedett a zsidókkal, de azt úgy látszik nem képesek felfogni, hogy a magyar nemzeti emigrációnak is joga van önvédelemre olyan emberekkel szemben, akik a Rákosi rendszer erőszakszervezeteinek egyen ruháját hordták és magas polcokon ültek. És feltételezhetően kegyetlenkedtek is. Magyarokkal. Hogy a “feltételezhető” nem elég vád és bizonyíték? Hadd idézzem hát mindenki eszébe, hogy az 1945 — 50-es népbírósági perekben — azokban az időkben, amikor Kopácsi a kommunista mintakarriert futotta és később érdemei jutalmául ezredesi ranggal rendőrfőkapitányi kinevezést kapott Rákosiéktól — az ítéletek jórészét (bizonyítékok hiányában) feltételezhető alapon hozták. Ha a vádlott Horthy-rendőr, csendőr, vagy katonatiszt volt, ez már önmagában elég volt az ítélethez — néha a kötélhez is —, mert “feltételezhető”, hogy az illető kegyetlenkedett a zsidókkal. Pl., hogy a deportálások során verte az ártatlanokat.

Tudjuk, jól tudjuk, Rákosi alatt kikből lehettek egyenruhás alakulatok vezetői: a feltétel teljes kommunista megbízhatóság és a párthűség ezerszázalékos bizonyítása volt. A parancsot nemcsak teljesíteniük kellett, de túlteljesíteniük is. Kopácsi ezekben az években — pl. a kitelepítések idején — élet és halál ura volt, akinek a rangját meg kellett szolgálnia: nem feltételezhető-e alapos joggal, hogy része volt a kegyetlenkedésekben? Hasonló esetben, egy náci esetében Wiesenthal mestert nehezen lehetne meggyőzni az ellenkezőjéről, a delikvens ártatlanságáról. És ha valaki megpróbálkozna ezzel, nem zúdítaná-e magára az egész zsidóság haragját?...

Miért kell a magyar emigrációnak szó nélkül tűrnie egy olyan arculcsapást, hogy az ártatlanul meghurcoltak, bebörtönzöttek és kitelepítettek volt őreinek, hóhérlegényeinek egyike emelt fővel járhat-kelhet a szabad világban? Wiesenthal mester és társai az amerikai külügyminisztériumig — sőt talán egészen a Fehér Házig — rohannának, ha egy volt náci pártszolgálatos könyvét meglátnák a washingtoni kirakatban. Mi nem szaladhatunk ezekre a helyekre segítségért, mert mi csak magyarok vagyunk. De egyet tehetünk: kiközösíthetjük magunk közül a volt pártszolgálatost! Mert ez erkölcsi kötelességünk önmagunkkal, eszméinkkel és a Rákosi-rendszer alatt mártíromságot szenvedett magyar véreinkkel szemben. Azokkal szemben, akik a magyar Holocaust áldozatai voltak. Ezzel tartozunk emléküknek, s aki ezt nem érti, annak a magyarságával súlyos bajok vannak.

Megdöbbenve olvasom újra és újra Kopácsi önéletrajzát, melyet tavaly őszi New Brunswick-i előadása beharangozásakor terjesztettek szerte az emigrációban. Nyomtatva. Ezzel az önéletrajzzal már foglalkoztam, most csak egyetlen mondatot emelek ki, mely reflektorfénynél élesebben világít bele Kopácsi lelkivilágába és gondolkodásába. íme: az orosz hordák 1944 őszi-téli — 1945 tavaszi magyarország dúlását a kommunisták “felszabadulásként” ünnepük, annak nevezik, annak írják. Felszabadulásnak nevezik hazánk leigázását, ezrek és ezrek legyilkolását és Szibériába deportálását, nők megbecstelenítését, a magyar állami füg-