Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11-12. szám
1980. nov.—dec. hó st iTTVAKOirr 9. oldal ZOLCSÄK ISTVÁN: EGY SZABADSÁGHÖS HALÁLÁRA Nincsenek szavak, amelyekkel kifejezhetnénk azt a szomorúságot, amelyet Márton Áron halála okozott az Erdélyi Világszövetségnek. Gyászbeszéd helyett azzal az esküvel búcsúzunk Tőle, hogy nem felejtjük el példáját, hogy követjük útmutatásait és vállalunk minden áldozatot az erdélyi magyarság nemzeti felszabadítása és az Erdélyben élő népek békés egymás mellett való élése érdekében. Márton Áron halála nem zárt le egy kort, mert ugyan sokan esnek abba a tévedésbe, hogy a rumániai magyar és egyéb kisebbségek üldözése Nicolae Ceausescu és az új komuno-fasiszta Rumánia találmánya, de éppen Márton Áron élete és küzdelme a fasiszta Rumániában — az üldözött magyarok és amint azt János Pál pápa 1980. október 1-i beszédében megemlítette, az üldözött erdélyi zsidóság érdekében — mutatja meg, hogy a rumániai kisebbségek üldözése nem kommunista találmány, hanem politikától és ideológiától független rumán nemzeti törekvés. Petru Grozáról, Rumánia első kommunista miniszterelnökéről, éppenséggel sok magyar újság és emigráns politikus úgy emlékszik meg, mint a magyar nép barátjáról — tudnivaló, hogy Groza jól beszélt magyarul és miniszterelnöki kinevezését a rumániai szovjet nagykövet Visinszky eszközölte ki a rumán királynál 1945. február 27-én, tehát azután, hogy az orosz hadseregparancsnokság Észak-Erdélyből kiparancsolta a magyarsággal kegyetlenkedő és a magyarság között vérfürdőt rendező rumán fegyveres alakulatokat. — Groza mézes hangú ígéreteket tett az erdélyi magyarságnak — és megértőnek vallotta magát a magyarság szenvedéseivel kapcsolatban. De kormánya éppen olyan kegyetlenül és következetesen magyarellenes volt, mint a királyi Jorga, vagy az Antonescu kormány — aki 1944 márciusában további egy millió katonát ígért Hitlernek az Oroszország elleni háborúhoz, ha Hitler hozzájárul Magyarország rumán megszállásához —, vagy a jelenlegi kommunista kormány, aki a Szovjetunió jóváhagyásával és fegyveres védelme által biztosítva, telepíti be Erdélyt rumánokkal. Azután, hogy a Szovjetunió kiparancsolta a rumán hadsereget és közigazgatást Észak-Erdélyből, Márton Áron Grozának írt levelében is kifejezte, hogy bízott abban, hogy a Szovjetunió és a nagyhatalmak..., hogy saját szavaival éljünk: “...felismerik, hogy egy autonom, vagy független Erdély létesítése nem oldja meg az erdélyi vitát, mert a magyar nemzettestből erőszakosan kiszakított erdélyi magyarságot kisebbségi élete győzte meg arról, hogy román fennhatóság alatt sem egyedeiben, sem mint nemzetiség nem élhet szabad emberhez méltó életet.” Márton Áron szabadsághőstől és püspöktől. A levél 1946. januárjában íródott Petru Groza, Románia miniszterelnökéhez. Grozát Ceausescura javítjuk és a dátumot 1980. október 1-re — azzal a megjegyzéssel, hogy 1944 augusztusától, az erdélyi magyarság elleni rumán atrocitások megsokasodtak. Azóta beteljesült a moldovai magyarság és a rumániai németek és bulgárok majdnem teljes kiirtása, a rumániai zsidóság kivándoroltatása. Hóhéraink békés egymás mellett való élésről, jószomszédsági viszonyról, egyenlőségről, szabadságról beszélnek... Most, gyászunk minden keservével idézzük Márton Áron 34 évvel ezelőtt írt levelét — szóról-szóra, betűre-betűre... MÁRTON ÁRON LEVELE GROZA MINISZTERELNÖKHÖZ Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr! A Nagyméltóságod részéről ismételten tapasztalt kitüntető szívélyesség folytán kötelességemnek látom, hogy a román hatóság alatt élő magyarság helyzetét feltárjam. Mivel a kérdés éppoly kényes, mint amilyen nagy horderejű, úgy vélem: legcélszerűbb, ha véleményemet szépítés és kertelés nélkül elmondom. A konklúzió miatt kénytelen vagyok ez előzményekkel is legalább vázlatosan foglalkozni. Ezért előre is szíves elnézését kérem, hogy egy hosszú és nem kellemes levéllel veszem igénybe idejét. I. A román kormány az 1944. aug. 25-i események alkalmával hivatalosan a demokratikus elvek mellett foglalt állást, ezen elveknek megfelelően meghirdette az állampolgárok egyenjogúságát is, ugyanakkor azonban — ellentétben a hivatalos kijelentésekkel — olyan általános támadást indított a magyarság ellen, mely népünket megsemmisítéssel fenyegette. A magyar kisebbség sorsa román fennhatóság alatt soha nem volt rózsás, sőt egyre súlyosbodott, de kisebbségi életének ez volt a legsötétebb szakasza. A magyarság ekkori sérelmeinek egy részét néhányon 1944 őszén Nagyméltóságod elé terjesztettük, ezért azokra itt csak utalok: Azzal kezdődött, hogy a kormány elrendelte a magyarság vezetőinek internálását. E rendelet végrehajtásaképpen a hatósági közegek több ezer magyart fogtak össze és hurcoltak el emberkínzásba menő módon különböző lágerekbe. Akiket nem xdttek lágerbe, azokat a lakásukon vagy lakhelyükön internálták. Az egyéni internálásokon kívül az egész magyarságot lakóhelyére internálták egy másik rendelettel, mely úgy intézkedett, hogy a magyarok speciális belügyminiszteri engedély nélkül sem gyalog, sem közlekedési eszközökkel nem mehettek egyik helyiségből a másikba. Alulírottat is ezen a címen kísértette vissza a rendőr-questor 1944. nov. 3-án Nagyenyedről Gyulafehérvárra. A 16—20 éves ifjakat az ország keleti részébe kezdték szállítani munkaszolgálatra, anélkül, hogy megfelelő élelmezésükről és szállításukról gondoskodtak volna. A háborús szükségletre való tekintettel a kormány súlyos állat- és terménybeszolgáltatásra kötelezte a lakosságot és a végrehajtóközegek a titkos rendeletre való hivatkozással a kivetett kvótát a kisebbségeken hajtották be kíméletlen módszerekkel. A helységeken átvonuló, vagy odavezényelt katonai egységeket a helyi hatóságok elsősorban a kisebbségekhez szállásolták el akkor is, ha a kisebbség a lakosságnak csak elenyésző töredéke volt. A katonai kórházakban és más katonai munkára kisebbségeket osztottak be, asszonyokat, tekintet nélkül családi állapotukra, férfiakat, tekintet nélkül korukra. Nem egy esetben csendőrség éjjel verte fel a falu magyar lakosságát, hogy reggelre a munkahelyre, a városba szállítsa. Egyesek, köztük sajnos egyházi személyek is, a magyarok ezen nehéz helyzetét arra használták fel, hogy prozelitizmust üzennek. A megrémült és védelem nélkül álló magyar lakosságot azzal biztatták, hogy mentesítik a rekvirálásoktól, fiaikat a behívásoktól stb., ha valamelyik román vallásra áttérnek. Ha ezek az ígéretek nem vezettek a kívánt eredményre, a további zaklatástól sem riadtak vissza. A családfenntartó férfiak jelentős része — immár több év óta — még mindig munkatáborban sínylődött, embertelen körülmények között, amit később a baloldali újságok is szellőztettek. A csendőr- és rendőrterror mellett külön csapásként jelentkezett az ún. Maniu-gárdák. Fegyveres bandák portyáztak a magyar falvakban, a magyar lakosságot verték, fosztogatták. Ezek a bandák a harcoló magyar hadsereg nyomában bevonultak Eszakerdély magyarlakta területeire s ott már nemcsak fosztogattak, hanem gyilkoltak, és hajmeresztő kegyetlenségek sorozatát követték el, terror alatt tartva egész vidékek lakosságát. Ezekről a kegyetlenkedésekről az újságok is megemlékeztek. A magyar-ellenes román támadás legnagyobb sikerét azáltal érte el, hogy a városokból és falvakból Eszakerdélyben a békés magyar földművesek, munkások és értelmiségiek ezreit vitette el, mint “partizánokat”, az óromániai és oroszországi táborokba. Pedig az így elhurcoltak között sokan voltak olyanok is, akik megszöktek a harcoló csapatoktól és résztvettek a megszálló németek ellen szervezett magyar ellentámadásban. A szintén kiszolgáltatottság állapotában lévő délerdélyi magyarságnak heteken át kellett látnia a magyar foglyok elszomorító sorsát. Az őszi esős időben hosszú útszakaszokon gyalog és élelmezés nélkül hajszolták ezeket az embereket. A nemzeti parasztpárt és a liberális párt újságjainak gyűlölködő cikkei a magyar-ellenes hangulatot még fokozták, és bátorították az amúgyis magyar-ellenes hatóságokat. Ennek a gyűlöletszításnak és a román vérengzéseknek nem a román belátás vetett véget, hanem az orosz hadseregparancsnokságnak az a rendeleté, mellyel 1944 november elején Eszakerdély területéről kiparancsolta a román fegyveres alakulatokat és az oda visszatért román közigazgatást. II. Az általános gyűlölködés közepette megértő hangon csak Nagyméltóságod szólott. Ennek tulajdonítható, hogy a magyarság a Nagyméltóságod elnöksége alatt 1945. március 6-án alakult kormányt rokonszenwel fogadta, abban a feltevésben élve, hogy ez a kormány az állampolgárok egyenjogúságát őszintén értelmezi és végre meg fogja valósítani. Sajnos, a magyarságnak ez ehhez fűzött reménye nem ment teljesedésbe. A helyzet alakulásának illusztrálására legyen szabad felhoznom az alábbi eseteket: 1. Az 1945. február 6-án megjelent rendelettörvény, az ún. kisebbségi statutum kimondja, hogy a nemzetiségeknek is joguk van anyanyelvi oktatáshoz minden fokon. A magyar iskolafenntartó hatóságok megkapták az ezen a törvényen felépülő nemzetiségi iskola-törvény tervezetét, azzal kapcsolatos javaslataikat el is juttatták az illetékes Minisztériumhoz még 1945. év közepén. A tervezetből azonban a mai napig nem lett törvény. A magyar kisebbség iskolaügyét ma is rendeletekkel intézik el, s ezekben a rendeletekben általában a Magánoktatási Törvény kisebbség-ellenes szelleme érvényesül. Az állami magyar tanerők nagy többségének az ígért fizetés helyett a kormány olyan kisösszegű előlegeket folyósít, amelyek a megélhetéshez teljesen elégtelenek. A kormány megígérte a magyar hitvallásos iskolák tanerői részére is az államsegélyt. Késedelmesen némi előleget folyósított is, a kérdés azonban távolról sincs rendezve sem gyakorlatilag, sem törvényileg. Mégis Potov közoktatásügyi államtitkár úr már 1945 október végén Kolozsváron helyénvalónak látta kijelenteni, hogy a magyar egyházi iskolaépületekről is a román minisztérium rendelkezik, mert — mondotta — az egyházi tanerőket az állam fizeti. Jellemző felfogás: a magyar kisebbség kulturális célú adójából az arányos rész kiadását a román kormányok 25 éven át következetesen megtagadták, a Gróza-kormány ígéretet tesz segély folyósítására, de az ígéretből még nem lett valóság — azonban a közoktatásügyi államtitkár máris jogot formál az egyház tulajdonát képező épületekre! 2. Az 1945. május 29-én megjelent rendelettörvény biztosítja Kolozsvárott egy magyar egyetem működését, az egyetem 42 épületét azonban a visszatérő román egyetem vette birtokába, a magyar orvosi fakultást pedig a román egyetem meg nem értő magatartása miatt átkényszerítették Marosvásárhelyre. 3. Az ugyancsak május 29-én megjelent rendelettörvény szerint az aug. 30-a után Eszakerdély területéről elmenekült összes román iskolák kötelesek további működési helyükre visszatérni. Ez a rendelkezés lehetőséget nyit, hogy a hírhedt kultúrzónás állapot visszaállíttassék és újból megkezdődjék a magyar nyelvű állami iskolázás szétzüllesztése. Csak példaképpen említjük meg, hogy a 86%-ban magyar lakosságú Kolozsváron az állami középiskolák összes épületeit ezen a címen átvették a román tanügy céljaira. 4. Az 1945. március 22-én megjelent földbirtokreform-törvény végrehajtása során hozzávetőleges becslés szerint a magyarságtól több mint 100.000 hold földet vettek el. Ennek 75%-át a román igénylők kapták, holott a magyarok között vannak nagy arányban földnélküliek. Viszont a román birtokosok jelentős részét — mintagazdaság címén — mentesítették a kisajátítás alól. 5. Az 1945. február 10-i 91. számú törvény az ellenséges vagyonok záralávételéről intézkedik. A törvényt 1946. április 25-i rendelettel kiterjesztették Északerdélyre. A törvény végrehajtására a CASBI-it létesítő rendelet (a CASBI azoknak a vagyonoknak felszámolására alakult, melyet a román kormány azon a címen kobzott el 1944 után, hogy tulajdonosaik az oroszok elől elmenekültek. Természetes, hogy ez az igazságtalan rendelkezés a magyarokra, de főképpen a németekre vonatkozott. Óriási vagyon felett rendelkezett ez a szervezet. A megvesz
