Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
6. oldal «ITTVAKÖM 1979. december hó származására vonatkozó történelmi adatokat — egyáltalán megjelenhetett a Magyar Történelmi Szemlében. Ugyanis — szerény véleményünk szerint —, ennek az írásnak valamelyik politikai lapban, vagy szemlében kellett volna inkább közkézre kerülnie. Ha azonban megnézzük, hogy mi lehetett a célja — a személyeskedésen és a tudománykivüliség otromba szavainak használatán kívül —, azt hiszem igazam van abban, hogy ez az írás sem az emberiség, sem a magyar történelem tudományát előbbre nem vitte. Sőt — inkább azt mondhatjuk, hogy a destruktív irányzatával azt hátráltatja. Konkrét példának a következő kitételét idézem: “Szárnyakat kap a dilettantizmus és a magyar őstörténet délibábjait kergeti Közel-Keleten. Holott az ottani országok őstörténetének semmi közvetlen kapcsolata a magyar őstörténettel nincs.” Nem hihetetlen, hogy ekkora valótlanság egy történész szájából hangzik el? Függetlenül attól, hogy még magyar is hozzá. Anatolia és a Kaukázus nem tartozik a Közel-Kelethez . . .? Subar-tu nem ott van . . .? Hát miért hivja a “bíborban született” Árpád népét” sabartoi-asphaloi”-nak?...? Hiszen az Alsó Zab folyót, a Tigris egyik mellékfolyóját hívják Zab el Asphal-nak, ahol nyilván az “asphal” jelenti az “alsót”. Ha elhagyjuk a görög végződéseket Sabarto Asphal kifejezést kapunk, ami az előbbiek szerint Alsó Sunartu-t jelent, mely rögtön földrajzilag felderíti Árpád népének származását. Nem kell ahhoz magyarnak lenni, hogy a szabiroknak magyarba átmenő történetét megtalálja, mert ugye Artamonov sem magyar és magyarul se tud, de ékesen beszámol a kaukázusi Szabináról és a magyarokról is. (“A Kazárok Története” c. munkájában.) Gosztonyi Kálmán sorbonne-i tanár pedig így magyarázza: “A magyarok a IX. sz.-ban a Don és Meotisz mellékén laknak. Régi nevük Konstantinnál, görög végzőkkel: Sabartoi Asphaloi. E név a Kubán melletti szabír népre ... és egy Subartu és Subir nevezetű, évezredek előtti, mezopotámiai lakóhelyükre utal, melyet őshajdan el kellett hagyniuk.” (A Kazár Anyanemzet Birodalma és Nyelve” c. munkájából átvéve.) Hogyan lehet azt állítani ilyen adatok birtokában, hogy “a közel-keleti országok őstörténetének semmi kapcsolata a magyar őstörténettel nincs”, miként dr. Bartha igyekszik olvasóit így félrevezetni . . .? Hát az i.e. 263. évtől kezdődőleg még 500 éven át létező és a Római Birodalom egyetlen egyenrangú ellenfelének nyilvánított Pártos Birodalom története sem tartozik a magyar őstörténetbe? . . . Hisz ez a Pártos Birodalom csaknem egész Közel-Keletet uralta és van írott, nyugati forrásunk a Kr. utáni X. századból, mely a magyarokat ötször nevezi pártosoknak. (Modus Ottinc — Ebert: Überlieferungen, Dresden, 1826, 8. I. kötet, 81-82. oldalakon.) Ezeknek az adatoknak a negligálása annak az általános hiedelemnek lesz a forrása, mely szerint a valóságos magyar őstörténet elferdítése a tulajdonképpeni célja a finnugor történelem-szemlélet vallóknak és azért van a sok személyeskedés, leértékelés, csúfolódás és “nyelvöltögetés” a sumirmagyar ősiség bizonyítékai felé, hogy a lepocskondiázott “reakciósok” hiteles adait ne kelljen történelmi igazságnak elismerni. Ez megint rút és n.é.sz.v. Most már azt is meg kell említenem, hogy ebben a vak gyűlölködésben Bartha Antal annyira elveszítette a mértéket, hogy maga sem tudja mit akar. A Magyar Történelmi Szemlében a “repülni nem tudó sumir csodakacsát” (ez aztán valóban “történelmi értekezési” tárgy) összeköti megint a politikával, mondva: “Sajnálatos, amikor a magyar (értsd alatta “finnugor”. B.J. beszúrása.) őstörténetnek problematikus nyitott kérdései, nehezen ellenőrizhető vonatkozásai (ez valóban így van a finnugor hipotetikus alapú történelem-szemléletben. Megint B.J. beszúrása.) és mindezeknél fogva fennforgó hiányos magyarázatok szinte kivédhetetlenül kerülnek újkori mítoszok és a belőlük kisarjadó reakciós eszmék érveibe. E fejlemény jól ismert a leszerepelt ‘turanizmus’ példáján.” A Turannal foglalkozó adatokat tehát “reakciónak” minősíti és nem történelemnek. Ugyanakkor azonban a budapesti “Magyar Nyelv Hete” záróülésen — 1979. április 29-én — azt sürgeti, hogy “nyelvtudományunk fordítson nagyobb figyelmet az iranológia és a semiológia felé.” Tekintve, hogy Iran és Turan egybe tartoznak az őstörténelemben, ha az “iránizmus” tudománynak van minősítve — miért “reakciós” a “turanizmus”? . . . Hiszen Iran és Turan történelme megint úgy egybe tartozik, mint a valóság és tükörképe. Persze Túrán történelme s Hunok nélkül el nem mondható — de ugyanakkor Iran is a Hun terjeszkedés területe. Valószínűleg Bartha “történész” hun nélküli iranológiára gondolt. Ez éppen úgy lehetetlen, mint turáni népek nélkül foglalkozni iranológiával. Ha csak Fidruszi írásait vesszük alapul, mint történelmi adatot — feltétlen ki kell egészítenünk az embertani kiértékelésekkel, melynek értelmében turáni fsy’ok ma is léteznek és az antropológia tananyagába tartoznak ilyen terminus technikussal: “turáni f^júak” a Káspi-tengertől a Pamir- és az Altáji-fensíkig települők (Henrie V. Vallois: Las Razas Humanas, ed. Universitaria Bs. As. 1964. 35. old.). Iráni fajtát azonban a mai embertan “iráni” meghatározással — nem turánizmus? . . . Kedves dr. Bartha, ez megint n.é.sz.v. és — maga szerint — rút is ez. De, ha megemlítettem a hunokat, azt is meg kell mondanom, hogy a “marxista-finnugor történelemszemlélet” — ugye — nem ismeri el a hunmagyar azonosságot, de még a “folytonosság” számbajövetelének lehetőségét is elejti. Hát ha ilyen nem lehetséges, akkor miért laknak maguk ma is Hungáriában? ... És honnan jön ennek az országnévnek a neve? . . . Nem a sumir-mahgar nyelv szabályai szerint írja le így maga is? . . . Vegyük csak sorra: hun, az hun-gar — a Labat szótár szerint “elárasztást” jelent (1. 597). — I — sumir birtokrag. Az ékiratokon sokszor szerepel az Ur városból valóság így Ur-i. A szó végi “a” a kiemelés ragja, a határozott névelő. Hun-gar-i-a tehát a sumir-mahgar nyelven A Hun Áradat-i értelmet kap, ami szabad fordításban Hun-országot jelent. Hát miért ez a nevünk, ha semmi közünk nincsen a hunokhoz? Nagyon jól tudom, hogy maga most Ligeti Lajosra fog hivatkozni, aki — szerény véleményem szerint — csúffá tette ezzel az elmélettel az atyai örökségét. Ugyanis az öreg Ligeti — mint jó magyar csizmadia — rámás csizmákat rakott a nógrádi palócok lábaira. Fia azonban lehúzta a “huncsizmát” a magyarok lábáról és finnugor bocskorral cserélte fel azt. (Itt bocsánatot kell kérnem az olvasótól — hogy Barthához hasonlóan én is személyeskedem —, de a Ligeti Lajos iránt táplált szeretetemben való nagy csalódás adja az indítékot ehhez. Szavaimat nem szabad sértésnek venni, mert azok inkább minősíthetők “familiáris kifejezésnek”. Ugyanis én Ligeti Lajos térdén ülve tanultam meg az “egyszeregyet” is — jó hatvanegynéhány évvel ezelőtt —, lévén Lajos, a balassagyarmati gimnázium büszkesége, nálunk a házitanító.) Kérem az olvasót, hogy hagyjuk figyelmen kívül ezt a Ligeti Lajosra vonatkozó családias személyeskedést és állapítsuk meg együtt azt a valóságot, hogy az “iránológiában igen sok turáni történés hagyott méltó üzenetet”. Említsük meg ide vonatkozóan a pontos adatú örmény történészt — Chorenei Mózest, aki a ránkvonatkozó egyik legfontosabb történés igaz üzenetét ekképpen közli: “Hatvan évvel Sándor halála után a kusok földjén, Áriának Bahl városában, a pártusokon a hős Arszák uralkodott.” Hogy ki volt ez a “hős Arszák”, azt Sebeos mondja meg nekünk nagyon értelmesen: “Antiochus országlásának tizennegyedik évében a pártusok lerázták a macedónok igáját és az Eutaliták királyának fia lett királyuk, kinek nemsokára Kelet—Észak-Ázsia minden népei meghódoltak” (Sebeos: Heraclius történetei, 1851, Konstantinápoly, 10. old.). Kelet- és Észak-Ázsia minden népei közé beletartozik Irán is és Túrán is, és az eftalita hun királyfi uralkodott mind a két területen. A turánizmus történelemtudománya tehát nem lehet “leszerepelt”, hisz az iránológiától el nem választható és igazságos történelemírás nélküle az iránológiában nem lehetséges. Itt megint meg kell állapítani dr. Bartha Írásában azt, hogy n.é.sz.v., mert a tudományos “turánizmus” időszerű és Közelkelet országainak őstörténete összekapcsolódik a magyar őstörténettel. De a semitológia gyakorlatára is ösztönzi a magyar szakembereket. Vizsgáljuk hát meg a semitológia eddigi eredményeinek magyar őstörténeti kapcsolatait. Az “Ősi Gyökér”, 1979. 4. számának 111. és köv. oldalain Árkay László munkatársunk számol be “Meglepő eredmények” címmel a Zsidó Lexicon (Budapest, 1929) “Magyar—héber nyelvrokonság” című fejezetének alapján, arról a “tizenöt” kiváló magyar tudósról, akik — még a sumir táblák kiásása és megfejtése előtt — a magyar nyelv tökéletes ősi voltának tudatában, a nyelvkutatások útján keresték az őstörténelmi vonatkozásokat és így a héber—magyar rokonsági lehetőségeket is vizsgálták. Végigtanulmányozva a Zsidó Lexiconban található 15 magyar tudós munkásságát és eredményeit, nagyon érdekesen kerül felszínre — 15 oldalról nézve — az az egyetlen kiértékelés, hogy: “A két nyelv — héber és magyar — közül a magyar volt az ‘átadó’ és a héber az ‘átvevő’ nyelv.” A sumir táblák anyagát nem ismerő tudósaink (1700—1850 között éltek) fenti kiértékelésének igazságát ma két perdöntő adattal tudjuk kiegészíteni. Nézzük meg — ismét együtt — mind a kettőt. Az egyik: maga a Biblia. A háromnyelvű Targum, Jonathan ben Uziel munkája, mely forrása minden nyelvű mai Bibliának. Ennek segítségével állapíthatjuk meg a korkivánta módosítások bevezetését is. Így láthatjuk, hogy a ma használatos ószövetségi könyvek is “módosultak” azóta, mindenkor a héber nép politikai érdekének szolgálatában. Bemutatok egy minket érdeklő részletet, mely azt bizonyítja, hogy a Génesis (Mózes I. könyve) 16. rész 5. versének mai szövege nem egyezik az eredetivel. Az alábbiakban közlöm a Targum héber és latin szövegét facsimileben. Az eredeti szöveg magyar fordítása így hangzik: “Ne legyen szükségünk HáGáR fiaira, aki a Fáraó lánya, aki viszont azon Nimrudnak fia, aki titeket a tűzkemencébe vetett.” A minket érdeklő és nagyon érdekes üzenete a bibliai történésnek az, hogy a “Hágár”-nak fordított héber “HGR”, mint “Hungroe” (Hungar) népnévként és nem személynévként szerepel a következő bibliafordításokban: 1. A Walton-féle Biblia Sacra Poliglotaban (London, 1657, III. kötet 218., 83. zsoltár. Krónikák könyve, V., 10, 19, 21). 2. Biblia Hebraica Amstealedami, 1715. f-jnpb -pp'ij «bi tF'cj"*a"VnyiD rvu *unn Jl?£_ opus habcamut filiis Haftir. filix Pluraonis filii NiroroJ. qui pro« jccic ic in fornacem ign;<_ 3. Biblia Hebraica Augsburg, 1680. Ezek a régi és eredeti szövegű Bibliák tehát a hungar népet már ismerik Ábrahám idejében, mint Nimrud fiait és így ezek a hiteles adatok megerősítik a magyar néphitben élő Nimrud ősapánk Közelkeleten való uralkodásának valóságát is, hiszen a Biblia mondja, melyet a judai-kereszténység “Isten szavának” tanít és hisz. Ha az “Isten szava” mondja így, talán dr. Bartha is elhiszi — mert a Biblia talán mégsem nevezhető “tápanyagnak a reakciós érzelmek élesztéséhez”, hiszen a jelenlegi magyar kormányzat kulcspozícióiban ülő, rendelkező és uralkodó réteg nagyobb százalékú judai tagjainak ez a Szentkönyve. A másik perdöntő adatom: a héber nyelv és kultúra eredetére vonatkozik. Ide segítségül hívom a nagyhírű semitológust, Cyrus H. Gordont (B.A., M.A.Ph.D.), aki “The Common Background of Greek and Hebrew Civilization” c. könyvében ékesen bizonyítja, hogy a “héberek a sumir-babilóni nyelvből és kultúrából sajátították ki mindazt, amit magukénak vallanak, a héber nyelvet is és a bibliai mitológiát is.”
