Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
8. oldal 1979. november mindenkit, aki valaha patkót rúgott velők össze, aki valaha útjukban állott, aki valaha csak egy szóval is megbántotta őket, nem mint zsidót, hanem mint egyént. Nem kellett irigykedve gondolni a donokra és szenkorokra, sőt azok irigykedhettek rájuk a túlvilágról. Sok magyar rejtegetett zsidót a háború utolsó fázisában, de a háború után nem akadt zsidó, aki igaztalanul, ártatlanul megvádolt, elítélt magyarok védelmére kelt volna. A zsidó hitközség dologtalan zsidó-suhancokat és vénasszonyokat küldött napidíjjal megfizetve a népbírósági tárgyalótermekbe, hogy a fölséges nép nevében halált kiáltsanak a vádlottak fejére, vagy szükség esetén hamis tanúvallomást tegyenek. A náci intemálótáborok üdülőtelepek voltak a kommunistákéhoz képest — írja Sulyok. Elképzelhetjük, hogy milyenek voltak a rendőrségi pincék és vallató helyek. Az 1945—47-es úgynevezett magyar demokratikus kísérlet még csak kísérlet sem volt. Kiszolgálást, gyáva meghúnyászkodást, a bolsevista népi-demokrácia, vagy másképpen a proletárdiktatúra előkészítését láthatta a nemzet, semmi egyebet. Nem csoda, ha ily népárulás mellett a Kisgazda Párt az 1947-es választáson már elvesztette mandátumainak 72 %-át. A nemzet ellenállási lelkületének egyetlen kifejezője volt, a politikai életen kívül álló hercegprímás : Mindszenty József. A kálvinisták egyházi vezetői — tisztelet a kivételnek — elfeledkeztek nyakas mivoltukról, vastag nyakukról. Mindszentyt azután a Nagy Ferenc csizmáival meggyőzött Kisgazda Párt beleegyezése révén meghozott hóhértörvény alapján félreállították az útból. A nemzet teljesen magára maradt. A nemzeti öntudatot hordozó, a nemzeti ellenállás megszervezésére képes vékony intellektuel réteget már a demokrata purim idején az Ellenállási Front pártjainak segítségével likvidálták. A magára maradt munkásság és parasztság passzív rezisztenciával folytatja 1947 óta, majd a sikertelen 1956-os forradalom után azt a hősi ellenállást a bolsevizálással szemben, amelyet a szélső jobb és jobboldal tanúsított előtte végig a háború folyamán. A hősök és mártírok áldozata nem volt hiába való. Emlékük világító fároszként ég a nemzet előtt, amelynek már minden tagja tudja, hogy mi volt a helyes út 1944 október 15-én. Gyávák, árulók soha sem voltak a nemzet ideáljai és nem lesznek ezentúl sem. A magyar demokraták már két ízben játszották el végzetes szerepüket: 1918—19-ben és 1945—47-ben. A tiszta demokrácia jobb sorsra érdemes eszméjét sikerült teljesen diszkreditálniok. Ezek a demokraták mindkét ízben a gyávaságot, a meghunyászkodást, a nemzeti erők lezüllesztését, vagy elpusztítását hozták magukkal és halálos pontossággal a bolsevizmus következett tehetetlenségük után. Még a legelemibb életszabályt sem ismerték : két rossz közül a kisebbet választani, ök még 1944 végén is a meggyengült németet tartották a veszedelmesnek, pedig akkor Németország totális győzelméről már nem lehetett szó. De annál inkább a Szovjetéről. Annak viszont nem álltak ellen, hanem közreműködtek vele. Elbuktak és bukásuk végleges. Mi lesz a jövő ? Az, amit Szálasi Ferenc mondott 1946 február 5-én az utolsó szó jogán: „Az én meggyőződésem az, hogy az általunk hirdetett világnézet egyáltalában nem bukott meg s a Nemzet a mi világnézetünkben olyan szilárd alapokat fog találni, amelyek segítségével egyedül fogja megépíteni nagy jövőjét.“ * * * SZERKESZTŐI MEGJEGYZÉS: Kedves Olvasóink közül többen is fordultak szerkesztőségünkhöz, kérve a Szittyakürt állásfoglalását Nagy Ferenc volt miniszterelnök hazalátogatási szándékával kapcsolatosan. Olvasóink kérését teljesítve jelentettük meg most Koós: Voltunk, vagyunk, leszünk c. könyvéből, "A baloldal történelmi missziója” című fejezetet, amely teljes mértékben a Hungárai Szabadságharcos Mozgalom és a Szittyakürt álláspontja is, a “koalíciós időknek” nevezett nép- és nemzetirtó gyászos időszakáról és ez időszakban szereplő gyászmagyar politikusokról. Fajvédő lapként indultunk és maradunk továbbra is a magyar fajvédelem napszámosai. Ezért szükségesnek tartjuk ismételten hangsúlyozni, hogy 1945. április 4-ike után a koalíciós időszakban változott koncentrációs táborrá a maradék Magyarország a II. világháború egyetlen és igazi győzőinek vértanúkat és rabszolgákat szülő kegyetlenségében. Nagy Ferenc, az “utolsó demokratikus miniszterelnök" idejében, 89.154 magyar “háborús bűnöst” ültettek a vádlottak padjára. Kádár János “Forradalmi Munkás-Paraszt” kormánya viszont 1956. november 4-én, a szovjet páncélosok segítségével gázolja vérbe a magyar nép szabadságküzdelmét. Ezért semmi meglepő vagy politikai szenzáció nem volt a nagyferenci hazalátogatási szándék mögött. A Kádárkormány igényli “koalíciós összefogásra” a magyar nép egykori hóhérait. Z. Nagy Ferenc kisgazdapárti képviselő, ez a “birtokos parasztok osztályában született” gyászmagyar, aki azt vallja önmagáról, hogy “földi jelek láttán” lett Saulusból Paulussá, így vall: Ahogy én láttam című könyvében (Gondolat, Bp. 1965) a koalíciós időkről: “Abban az időben Mindszenty bíboros már nagy politikai tevékenységet fejtett ki az országban. Járt-kelt, különböző vallásos ürüggyel rendezett összejöveteleken félreérthetetlen politikai agitációt folytatott. Voltak emberek, akik ezt a tevékenységet a személyi kultusz eluralkodásával kapcsolatos törvénysértésekkel hozták összefüggésbe, nekünk azonban — régi kisgazdapárti tapasztalataink alapján — más véleményünk volt. Rákosi későbbi szerepére még nem is gondolhattunk, amikor Mindszenty Esztergomban és Budán már maga köré gyűjtötte a régi Keresztény Párt megcsontosodott reakciós politikusait, azokkal szőtte terveit, amelyek még a mi pártunk olyan — radikálisnak igazán nem mondható vezetőiben is, mint Varga Béla, nagy aggodalmakat keltett. Kovács Béla pedig roszszabbnak, veszedelmesebbnek mondta a prímást a leggőgösebb cselédnyúzó arisztokratánál is. Kedves Olvasóink!Eddig csak a Flungária Szabadságharcos Mozgalom diplomáciai munkásságát ismerték meg ellenségeink, de ígérjük, hogy rövidesen a csapást mérő erőinket is megfogják ismerni. Major Tibor TÓTH ILONKA Irta: PATAKI P. LAJOS Ó — szabadság ragyogó csillaga —, te kis Tóth Ilonka, — Miért hurcoltak téged is vérpadra — Pesten 56-ban...? Mikor még oly fiatal voltál, — alatta a törvényszabta kornál... De ha fedi is ezt még homály, — hős emléked él, mig a hon áll. Tán még gyermekjátékid sem feledted, mikor a sir bezárult feletted... Iskoláidat még be sem fejezted, hogy mint orvos ments meg életeket... Ám téged ért találat, — vérzett a sebed, — de nem az lett halálod. Egy harcosnak járó golyó sem adatott, neked a bitófa alá kellett állanod... Szüleid nem voltak arisztokraták, — apád proletár volt, csendes gyárimunkás. Rongyos volt ruhátok, — kicsi a lakás, — sorsotok mint egy rabszolgaság. Mindenben a jót, a szépet kerested, — ajkadin az imát is csak halkan rebegted. Isten nevét is hangosan életedben, Bem apó szobránál Himnuszban ejtetted, — Mikor oda felvonultatok, — hogy a zsarnokságnak “nemet" mondjatok, — Mit epedve vártak a magyar otthonok, hogy a rádión is hallják majd hangotok... De sor arra nem kerülhetett, mert egy hang titeket utcasöpredéknek nevezett. Ti csak a szabadságért tüntettetek, — mitől az "Ávó" oly szánalmasan reszketett. “Hát még ez is bűn volt”...!? — döbbenve kérdezted, mikor ott a rádiónál belétek lőttek. Most lett minden világos előtted, — s ezer ifjú szív sikoltott, — mint fergeteg: "Szabadság! — Szabad nyugati világ — figyelsz-e most miránk...?!" Nálad is, mint a többi pesti srácnál, — benzines üveg lett a gránát. — Éjszaka lett, — harcotok állt..., feledéd, hogy Édesanyád otthon vár reád... Jó apád a Korvinközben meg is talált, — de Ö is közétek állt. — Egy ávós golyó a szívén hatolt át, — s karjaidban lelt apád hősihalált. “Gyilkosokra halál!"... — sikoltva kiáltád, — s az utcára rohantál... Semmi mást, csak a tankot láttad — és egy “molotov-koktéllal" telibe találtad... Sebet kaptál, — s ledőltél az utca porába, — de a tank égve világított az éjszakába... S mikor homályosult szép szemed világa, — úgy érezted, — az a szabadság lángja. De egy hős ifjú, amint ezt meglátta, — hozzád rohant és felölelt karjába. — Beköték karodat, s vérző homlokodat, — testvéri szeretettel ápoltak, viselték gondodat. De pihenni sem hagyott soká a gondolat, — hogy tudod még használni a másik karodat.— Rekedten kiáltád: "Gyerünk! — A laktanyába, — hogy nekünk is legyen fegyverünk!” És száz torok reá: "Megyünk! Itt a régi zászló, lyuk a közepén, de ezzel is győzünk!" Ó te kis hősként harcoló leány, — te drága kis új Dobó Katicánk, — Téged November 4 is ott talált, — mikor elkezdődött a pokoli tánc... Az ország már semleges... Nyugattól kért segítséget, felmentő sereget, De az nem adott egyebet, csak zászlómeghajtást és üres ígéretet... Harcotok csak egy kis nép nem becsülte, mert Nyugat figyelmét Pestről elterelte, Hogy Egyiptomban pont akkor tört be, — mit azóta sem kísért szerencse... Bár így az olaj tovább folyhatott, — de Kelet ellen egyedül kellett harcolnotok! A szabadságharc bár így el is bukott, de Te és társaid örökre hősök maradtatok! Menekülni nem volt erőd már?... Vagy tán nem is akartál?... Pedig úgy vártunk az andaui-hídnál, — s végig az osztrák határnál... Majd “bírák" ültek össze, s halálra ítéltek, — egy gyermeklányt, ki hazáját szerette: Mártírsors teljesült feletted... Világ! Ezt a szégyent soha el ne felejtsed!!! Ártatlanul felakasztottak, — mint sorsa volt ez már oly sok hős magyarnak... Bocsásd meg — és azok is, kik veled haltak, — hogy a nyugati ifjak magatokra hagytak. Mi nem felejtünk el kicsi Tóth Ilonkánk, —szívünkben emeltünk szellemednek oltárt, Mert van-e nagyobb hős azoknál, — kik vérüket a szabadságért ontják?! . . . U.S.A. 1973. november 3. ÁLLÍTSUNK FEL SZABADSÁGHARCOS EMLÉKMŰVET CLEVELANDBAN! Főtiszteletű DÖMÖTÖR TIBOR szabadságharcos püspök javaslata! Október 21-én, a clevelandi Egyesült Egyletek rendezésében megtartott szabadságharcos emlékünnepélyen nagy hatású beszédet mondott Főtiszteletű Dömötör Tibor szabadságharcos püspök. Beszéde végén javaslatot tett egy clevelandi szabadságharcos emlékmű felállítására. Szószerint a következőket mondotta: “Elérkezett az ideje annak, hogy Amerika legnagyobb magyarlakta városában maradandó emlékművet állítsunk az 1956-os szabadságharc hőseinek és mártíijainak. Javaslom, hogy a clevelandi magyar egyházak és egyesületek összefogva kezdjék meg egy szabadságharcos emlékmű felállítása terveinek azonnali kidolgozását, hogy az emlékmű a szabadságharc 25. évfordulójára a város egy kiemelkedő helyén felállításra kerülhessen. A magam részéről felajánlom segítségem minden vonalon e terv mielőbbi kidolgozására és a szükséges pénz előteremtésére.” A Hungária Szabadságharcos Mozgalom elsőként csatlakozott Ft. Dömötör Tibor szabadságharcos püspök javaslatához. Hinni kell a feltámadásban! Minden nemzetnek megvan a maga sajátságos küzdelmes története, mert az élet kemény és többnyire könnyes-véres napok láncolatából áll. A küzdelmet azonban nem egyforma mértékben szabta a Teremtő a népekre. Nekünk sok jutott a harcból, alig maradt időnk biológiai erősödésre. A népe sorsán aggodónak, de sokszor ajkára tódul a kérdés: miért kellett őseinknek éppen ezt a földet választaniuk ahol lakunk, kelet és nyugat választó vonalában? Miért kell örökké az erdő szélén álló viharfogó tölgy szerepét betöltenünk? Lovakon száguldó nép voltunk, így kötve voltunk a síksághoz. Ezer éve védjük a nyugati erdőket. Jutalmunk vállveregetés volt csak, de abból egy nemzet nem élhet meg. Hiába voltunk pajzs a “nyugati civilizáció védelmében” mondta II. Pius pápa 1456-ban. Ez mind nagyon szép volt, köszönjük az őseinknek, akik mindig helytálltak. Legutóbb mi is megtettük kötelességünket, a II. világháborúban, azután az 56-os Szabadságharcban, de a túlerő legyőzött bennünket. Elvesztettünk mindent, de a becsületünk az megmaradt. Mióta földönfutók lettünk, sokan közülünk megfeledkeznek az ősi parancsról, amely megszabta mindenkor cselekvésünket. Sokan közöttünk parancsszegők lettek, abban a hiedelemben, ha megbarátkoznak az ellenféllel, akkor jobb lesz. A magáramaradt Európában csak úgy lehetünk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar honvédek életüket adták, és soha sehol még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat... Uram Isten, hányán próbálták igazolni száműzetésünkben a győző gyilkost és igyekeztek fehérre mosni a véres leplet, de abból nem lesz soha többé fehér lepel. Mint ahogy a közmondás mondja: “kutyából nem lesz szalonna”. Mire való ez a nagy igyekezet, a magyar nép sorsa még mohibb, még mohácsibb lett. Isten szerelmére kiáltsatok: Állj, ne tovább! Ne romboljatok tovább! Ha ez a megbocsájtó szellem tovább uralkodik a nemzeti emigráció sorában, akkor soha nem lesz feltámadás, el fog nyelni bennünket a hínár, még hírmondónk sem marad. Ez a kis közlemény arra jó, hogy figyelmeztessen bennünket az ősi parancsra, a kitartásra. Ma éppen erre van szükség. A feltámadás jelei mutatkoznak az égi jelekben és az elnyomottak szívében, ezt erősíteni és fokozni kell és nem rombolni.
