Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-07-01 / 7-8. szám
1979. július—augusztus hó »ITTVAKÖfcT 7. oldal fogadók kézigránátos virágcsokrokat nyújtottak át az érkező katonáknak. Ez a megdönthetetlen igazság nemzetközi vizsgálatok által is bebizonyított tényállás. Ennek ellenére a fasiszta uszító Paunescu lapjában, a Flacarában, az ez évi április 27-i számában ezt olvashatjuk: “A nácizmus itteni hűséges kiszolgálói a horthysta gyilkosok a kegyetlenségben és elvetemültségben túltettek a hitleristák oradouri és lidicei bestialitásán is.” Mi elítéljük ezeket a gyilkosságokat és nem keresünk mentséget rájuk, mégha megtorlás volt is a céljuk. De ne feledjétek: a mérlegnek van egy másik serpenyője is, ahová azok a bűnök kellene kerüljenek, amelyet románok követtek el magyarok ellen. Éppenséggel volna mit elősorolnunk. Nem kicsi a mi gyászunk és fájdalmunk se. 1944. októberében, tehát jóval Románia átállása után a szövetségesek oldalára, a Bihar megyei Gyanta községben 41 személyt, közöttük egy négytagú román családot gyilkoltak meg a román katonák. A székelyföldi Szárazván bárddal fejezték le a magyarokat. Csíkszentdomonkoson lefűrészelték a román katonák a magyarok nyakát. Hosszú lenne a sor, ha minden ellenünk elkövetett, emberéletet követelő vétket felsorolnánk. Kérdezzük: van-e értelme mindezeket a barbár tetteket felemlegetni? Szerintünk nincs, mert ezzel csak a gyűlöletet szítjuk fel — mindkét oldalról —, márpedig ennek a sokat próbált földrésznek békességre, az itt élőknek az egymás iránti testvéri szeretetre van szükségük, még azon az áron is, hogy felednünk kell. Sajnos nem hagynak feledni senkit. Naponként olvashatjátok a hisztérikus magyar ellenes gyűlöletet szító cikkeket a napi- és hetilapokban, a folyóiratokban. Nem idézzük őket, mert Ti éppúgy elolvassátok őket, mint mi. Csupán egyre szeretnénk utalni — épp mert nem valószínű, hogy az írás a kezetekbe került. Az Előre 1978. május 5-i számáról van szó. Szent Bertalan hosszú éjszakája a címe, szerzője pedig Ion Spalatelu. Ékes bizonysága ez az irás a mértéktelen elfogultságnak és féktelen gyűlöletnek, mivel Spalatelu végsőfokon egyenlőségjelet tesz a fasizmus és a magyar nép közé. “Mint ismeretes — olvassuk —, a még 1920-ban hatalomra jutott Horthy rendszer gyakorlatilag a fasizmus megalapítója volt Európában, s a fasizmus legveszélyesebb változatát képviselte . . Nyilván mindezt úgy kell érteni, hogy a hortyzmus veszélyesebb volt a nácizmusnál is. Olyan lemez ez, amit a magyar kollektív bűnösségéről forgattak a felszabadulás után olyanok, akik éppúgy szerettek volna leradírozni bennünket Európa térképéről, mint most a szocializmus védőbástyái mögé búvó román nacionalisták, akikkel semmiképpen nem azonosítjuk a román népet. A cikk szerzője felemlegeti, hogy hány románt űztek el a magyar hatóságok az új államhatárokon túlra, hányat toloncoltak ki. Nem menti a túlkapásokat, törvénytelenségeket, az a körülmény, hogy Dél-Erdélyben ugyan így jártak el a magyarokkal, de tény, hogy ez történt. Évádnál, a románok kitoloncolásánál azonban meg kell állanunk egy pillanatra. Nem szívesen tesszük, de mégis meg kell állapítanunk, hogy az 1940-ben Magyarországhoz visszacsatolt területekről különösen a Partiumból történtek kitelepitések. Történelmi oka volt ennek. A kitelepítés azokat a román falvakat érintette — az Előrét idézzük —: Félegyháza, Szalárd, Horia, Diószeg, Scariseara, Szalonta, Licaceni, Genes, Ianculesti, Terem, Lázár, Pelesul Maré, Vadaspuszta, Baba, Novae — amelyeket a Trianoni Békeszerződés megszegésével, a román—magyar határterületek etnikai összetételének megváltoztatása céljából Olténiából telepítettek oda a 20-as évek elején. Amint az köztudott, a népesség összetétel megváltoztatását a békeszerződés szigorúan megtiltotta, ám a román kormány ezt figyelmen kívül hagyta. Román telepek létrehozásához nem volt joga az akkori kormányzatnak. Ezt meg kell értenetek. Ti épp oly jól tudjátok, mint mi, hogy egyetlen kormánynak sincs joga az etnikai egységek fellazítására. Ezt a tilalmat egyébként az ENSZ alapokmánya is tartalmazza. Itt kell felhívnunk a figyelmet arra, hogy az 1940-es bécsi döntés záradéka világosan rendelkezett a falvak lakosságának kitelepítéséről, utalva a Trianoni Békeszerződés ide vonatkozó rendelkezéseinek megsértésére a román kormány részéről. A ZSIDÓSÁG ÜLDÖZÉSE AZ IGAZSÁG FÉNYÉBEN Mi semmilyen ide-oda telepitésnek nem vagyunk hívei, de kívánatosnak tartjuk ugyanakkor a higgadt mérlegelést, az okok világos föltárását és a sorrendiség betartását. A román nép iránti maradéktalan tiszteletünket hangsúlyozva kívánatosnak tartjuk leszögezni, hogy a magyarság ellen elkövetett jogsértéseket nem a román népnek, hanem a mindenkori kormánynak tulajdonítják, azt tesszük érte felelőssé. Tesszük ezt annak ellenére, hogy az Előre cikk Írója szerint a román kormányok másokkal ellentétben nagyon is demokratikusak voltak. “Itt említjük meg azt is — olvasható az említett írásban — hogy mint Románia egyike volt azon kevés országoknak, amelyekből a hitleristák nem rabolhatták el a zsidó lakosságot, hogy aztán krematórium-lágerekbe internálják őket. A horthysták Erdély északi részéből csaknem 150 ezer zsidót küldtek Auschwitzba, Dachauba és más hitlerista németországi kivégző táborokba, akik közül több mint százezret meggyilkoltak.” Nem tudjuk hány észak-erdélyi zsidót gyilkoltak meg a megsemmisítő táborokban, csak arról vannak ismereteink, hogy mintegy félmillió zsidó pusztult el a Magyarországról elhurcoltak közül a megsemmisítő táborokban. így hát elképzelhető, hogy közülük százezer észak-erdélyi lehetett. Akik ezért az emberirtásért felelnek megkapták méltó büntetésüket, legalábbis nagyrészt megkapták. A felszabadulás után Magyarországon a népbíróságok több száz embert ítéltek háborús bűnökért halálra és több ezret súlyos börtönbüntetésre. Ezt csak helyeselni lehet és a felelősségrevonást mi magunk is helyeseljük. De kérdezzük: Szabad-e a II. világháború történetét úgy értelmezni, mintha egyik nép makulátlan demokrata, a másik viszont fasiszta lett volna? Vajon nem fajelméletre emlékeztető kategorizálás ez?! Újra csak azt kell mondanunk, hogy némelyik román történész a legdurvábban meghamisítja a történelmet csak és kizárólag azért, hogy a román tömegekbe tudatosítsa a felsőbbrendűség érzését. Ki kell ezt mondanunk, mert az események nem adnak lehetőséget más alternatívára. Épp csak kérdezzük Tőletek: vajon nem lenne helyesebb, ha a történészek megvallanák, hogy Romániában épp úgy volt fasizmus, mint más államokban? Vagy a Vasgárdát is demokratikus tömegpártnak kell tekintenünk?! Nem volna-e helyesebb azt mondani: igaz, hogy Romániában nem deportáltak el senkit a németek, de a hazai és nemzetközi statisztikák, a különböző tanulmányok tanúsága szerint nem kevesebb, mint 465 ezer zsidót gyilkoltak meg utcán, tereken, parkokban már a háború első napjaiban, de már jóval korábban is?! Nem volna-e helyesebb megemliteni a bukaresti Iasi, Ploiesti, Galati és a Dnyeszteren túli megszállt területeken elkövetett embertelenségeket? A felelősség alól még Marin Préda Deliriu című munkája sem keres kibúvót, még ő is megírja, aki pedig Antonescut rehabilitálja, hogy Bukarestben halott-hegyek voltak. És nem lenne-e becsületesebb dolog őszintén bevallani, hogy az életben maradott romániai zsidókat már 1942-ben különböző falvakban, kényszer lakhelyen gyűjtötték össze és hozzátenni, hogy a magyarországi zsidókat csak az ország megszállása után 1944 júniusában deportálták, tehát csak azután, hogy Magyarország megszűnt szuverén állam lenni. Nem ez lenne a tisztességes?! Épp csak kérdezzük Tőletek, a józan ész nevében, annélkül, hogy mentséget keresnénk, akár a magyar, akár a román fasiszták bűneire. Állítható-e jó lelkiismerettel, hogy a magyar nép fasiszta volt, a román viszont demokrata?! Ha csak naivitásról lenne szó, bizony nem tennők szóvá az áradó rágalomhadjáratot, amelynek az a célja, hogy lejárassa a világ közvéleménye előtt az egész magyarságot. De amikor az embernek nem sorsáról van szó, hanem egy népcsoport jövőjéről nem egzisztenciájáról, hanem létéről, akkor kötelessége, kötelességünk tiltakozni. Ha tovább hallgatnánk, amit eddig tettünk bűnt követnénk el egész népünk ellen. A hallgatásunkat nem bocsátanák meg az utánunk jövők. Mi őszintén reméljük, hogy megértitek, semmi mást nem akarunk csak védekezni, ha lehet hozzájárulni népünk becsületének, tisztességének megvédéséhez; semmi mást nem akarunk, mint felnyitni a ti szemeteket, hogy megértsétek a helyzetünket, hogy felfogjátok, tekintettel a körülményekre. Kívülről senki nem védhet meg bennünket, magunkra maradtunk akaratlanul két malomkő közé kerültünk, ahol lassan, de biztosan felőrlődünk, ha ti nem álltok mellénk. Ezért kiáltunk Hozzátok — reménykedve. A tények elferdítése, a kimódolt hazugságok ellen emeljük fel szavunkat, lelkiismeretünkre hallgatva, reménykedve abban, hogy legalább töprengésre késztettünk benneteket is, akik ezeket a sorokat olvassátok. Töprengést és lelkiismeret vizsgálatot kérünk tőletek — a méltányosság nevében. Azt akarjuk, hogy hallgassatok meg bennünket, hallgassátok meg végleges ítélet előtt a másik felet — minket. Ne ítélkezzetek elhamarkodottan. Ne legyetek elfogultak, mérlegeljétek higgadtan, ne tegyétek azt. amit ezrek és ezrek tesznek Ion Spalatelu cikkének elolvasása után. Ö csak vádolni tud, de képtelen a mérlegelésre. Azt állítja — egyoldalúan állítja azt —, hogy “a román iskolákat csaknem mindenütt felszámolták, a tanítók és tanárok többségét elüldözték, vagy letartóztatták . . .” Spalatelu egyoldalúan, sőt elfogultan mérlegel. Csak a dél-erdélyi viszonyokra van tekintettel. Mi is elítéljük az efajta eljárást, elitélünk minden diszkriminációt, minden olyan tegnapi és mai eljárást, amellyel megsértik bárhol a világon a legelemibb emberi jogokat. De visszatérve az erdélyi viszonyokra mi csak két adalékkal szeretnénk hozzájárulni a kép tisztázásához. Az egyik, hogy Dél-Erdélyben egyetlen állami elemi iskolában sem volt szabad magyarul tanítani, ezt az iskolai bizonyítványok és osztálynaplók egyaránt bizonyítják, ám még tragikusabb volt, hogy a magyar gyermekek még szünetben, osztályban, vagy iskola udvaron sem szólhattak anyanyelvükön, amiként, hogy a lakosság sem szólalhatott meg a hivatalok épületeiben magyarul. Az iskolás korúaknak minden vasárnap kötelességük volt csoportosan részt venni a legközelebbi román faluban az ortodox, vagy görög katolikus misén. Mi volt a helyzet ezzel szemben Magyarországon? Egész Észak-Erdélyben kötelező volt az állami középiskolák alsó négy osztályában a román nyelv oktatása. Mindenütt kezdő és haladó csoportokra osztották az osztályokat, attól függően, hogy a diákok mennyire ismerték a román nyelvet. Ismételjük, Magyarországon a középiskolákban kötelező volt a román nyelv oktatása. Ez megint csak bizonyítható osztálynaplókkal. iskolai értesítőkkel. A horthyzmust mi is vádoljuk, de nem mindenek előtt az iskolapolitikája miatt, bár természetesen abban is akad bőven kivetnivaló. Azonban, ha összehasonlítjuk a két népellenes rendszert — a románt és a magyart — akkor egyértelműen megállapítható, hogy a román fasizmus maradéktalanul végrehajtotta a romanizálást, míg a horthy-rendszer mindegy, hogy milyen meggondolásból, érezhetően “demokratikusabb volt. Ion Spalatelu azt kérdezi említett cikkében: “El lehet-e felejteni a múltnak azt a fájó és kemény leckéjét? Vajon a népek törvényszéke bárhol a világon felmentheti-e a fasizmust, bármely nevet viseli is az, felmentheti-e a gyilkosság felelőssége alól?” Mi jó lélekkel mondjuk, s ti talán egyetértetek velünk, hogy a kérdésre csak az lehet a válasz, hogy a fasizmus e szörnyű bűnök alól senki nem mentheti fel: akkor sem, ha magyar fasizmus volt a neve, akkor sem, ha román. Elítéljük a múltbeli, más népek vagy népcsoportok ellen elkövetett bűnöket, de nem adhatunk felmentést azoknak sem, akik napjainkban a múlthoz hasonló módszerekkel törekednek a nemzetiségi jogok csonkítására, sőt eltiprására. Szeretnénk remélni, hogy higgadtan, a történelmi körülmények megkívánta bölcsességgel mérlegelitek ezt a levelet. Remélni szeretnénk, hogy nemcsak tudományokban jeleskedtek, de bizonyságot tesztek emberségről is, arról, hogy felelősséget éreztek itt és most nem csupán saját népetek sorsáért, de a nagyobbik haza Európa polgáraiként a mellettetek élők mindennapjaiért és holnapjaiért. Azzal, hogy mellénk álltok a haladás ügyét szolgáljátok az általánosan érvényes humánumot óvjátok az elnyomás ellen. A mi reménységünk a szocializmus volt és maradt, aki e reménységünket hátbadöfi, az emberiség legszebb álmát pusztítja ki. Ezt akarjátok? Mi tudjuk, hogy nem így van. Épp mert az a meggyőződésünk, hogy legalább passzivitásotokkal adjatok nyomatékot rosszallástoknak, amiatt, hogy bennünket üldöznek, hogy jogainkat semmibe veszik. De ha tehetitek, baráti beszélgetéseken, megbeszéléseken is adjatok hangot tiltakozásotoknak, de legalább rosszallásotok
