Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-07-01 / 7-8. szám
8. oldal «lifVAKöirr 1979. július—augusztus hó nak. Ha így cselekedtek, méltók lesztek Európa népeinek elismerésére, mindazoknak az elismerésére, akik a haladás ügyét szolgálják. ROMÁNIA NEMZETISÉGI POLITIKÁJA Ma sokkal inkább szükség van a ti határozott állásfoglalásotokra, mint bármikor azelőtt. A ti magatartástok a záloga, a két nép közötti békességnek. Ti nem akarhatjátok, hogy egyszerűen leradírozzanak bennünket Európa térképéről. Nem támogathattok olyan politikát, olyan nemzetiségi politikát, amely mélyen ellentétben van marxista-leninista nemzetiségi politika szellemével, de az ország alkotmányának betűjével és szellemével is. Maniuék és Bratilanuék már 1919-ben elhatározták, hogy “megtisztítják” a magyarságtól Erdélyt. Ezt a politikát — az erőszakos, türelmetlen romanizálást — folytatták a kormányzatok a két világháború között, ezt fokozták a maximumra a 38—40-es esztendőkben, m^jd a háborút követő mintegy évtizedes megszakítás után megint az lett a gyakorlat. A különbség csak annyi, hogy a két világháború között meg volt a lehetőségünk a tiltakozásra: az erdélyi és nem erdélyi magyar lapok napirenden tartották a törvényszegéseket, amíg a parlamentet és szenátust fel nem oszlatták, a magyarság képviselői ott is hallatták szavukat. A népszövetségben és más nemzetközi fórumon ugyancsak szerepeltek az ellenünk elkövetett bűnök. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy nem egy román lapuns mellénk állt, elítélte az erőszakos romanizálást. Mi ezzel szemben a helyzet manapság? A lapok hallgatnak annak ellenére, hogy mélyen elítélik a mai nemzetiségi politikát, sőt kénytelenek olyan cikkeket közölni, amelyek egyáltalán nem tükrözik az írók, újságírók felfogását és álláspontját. Nincs aki megvédjen bennünket. Ezért kell elszenvednünk ennyi féle megaláztatást, újabban még azt is, hogy már a legkisebbek számára alakított “politikai szervezetben” a Soimi Patrisi-ban a Haza Solyómjai nevű gyülekezetben is a gyűlöletre tanítják az 5-6 éves gyermekeket . . . Ügy látszik, az uszítást nem lehet elég korán kezdeni, amiként, hogy némelyek szerint a barbár magyarok kiirtását sem lehet elég korán befejezni. A nemzetiségi kérdésekben illetékesek nagyon türelmetlenek amiatt, högy még mindig létezünk, ezért találnak ki új meg új módszereket elhallgattatásunkra, a magyar szellem megnyomorítására, gyermekeink anyanyelvi tanulásának akadályozására. Hogy milyen eredményeket értek el, az elég egyértelműen kiviláglik a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának miniplénumának munkálataiból is. Péterffy István jelentése, aki ennek a szervezetnek volt elnöke egészen addig, míg el nem húnyt — szándékai ellenére is éles dokumentuma annak, hogy a kormányzat meddig jutott el az etnikumok fellazításában. A Péterffy jelentéséből idézünk: . .a municipium! néptanácsok magyar nemzetiségű képviselői Hargita megyében a 86.49%-ot, Szatmár megyében a 47.06%-ot, Bihar megyében pedig 40.49%-ot képviselnek. A városi néptanácsokban Hargita megyében 73.16%, Kovácsna megyében 56.57%, Kolozs megyében pedig 27.40% a magyar nemzetiségi képviselők aránya. Ezeknek a számoknak nagyjából tükrözniük kellene a nemzetiségi lakosság arányát az illető közigazgatási egységben. Könnyen megállapítható a számok tükrében, hogy a pillanatban hol tartunk. Bihar megyének egy municipiumi tanácsa van: Nagyvárad, ahol Péterffy adatai szerint a magyarság aránya 40.49%-ra süllyedt, Szatmáron 47.06%-ra. Mindkét város színtiszta magyar város volt, ezen csak kevéssé tudott változtatni a két világháború közötti román politika. A felszabaduláskor nem lakott túl sok román e két városban — magyarok lakták és magukat magyaroknak valló zsidók. És elég volt 30 év ahhoz, hogy a szocializmus védelme alatt, tekintvén a nemzetiségi ügyet, szigorúan belpolitikai kérdésnek, alapvetően megváltoztassák az etnikai összetételt. Az utolsó 20 esztendőben hatalmas román tömegek áramlottak Moldvából és Olténiából, de még Dobrudzsából is az erdélyi részekre, mindenek előtt pedig a határvidékre, ahol ingyen lakást kaptak, miközben sehol nem volt szabad a felépített új lakásokból 10%-náI többet magyaroknak juttatni. Így történhetett meg, hogy az etnikum fellazult, hogy a magyarság aránya egyre csökkenőben van, míg a románok napra-napra sokasodnak a Partiumban éppúgy, mint a Székelyföldön. Ugyanakkor az egyetemi végzősök kihelyezési rendszerével sikerült elérni, hogy a legtöbb magyar értelmiségit épp azokon a vidékeken szórják szét, ahonnan a román kétkezi munkások Erdélybe áramlanak. Hogy ezzel végsőfokon a magyar tömegeket megfosztják vezető rétegeitől már alig kerül szóba. Pedig az értelmiség jelenlétére lenne leginkább szükségük az erdélyi magyaroknak, csakhogy a mai nemzetiségi politika a szétszórást tudatosan tervezi. Kérdezzük: Mi ez, ha nem tudatos nacionalista politika, ha nem a magyar nemzetiség etnikai együvé tartozásának fellazítása?! Kolozs megyében amint Péterffy adatai jelzik, a nemzetiségi kérdést már “megoldották”, hiszen a városban már alig lehet magyar szót hallani. És kérdezzük tőletek, hogyan volt lehetséges a színtiszta Hargita megye magyar városaiban 73.16%-ra leszorítani a magyarságot, Kovásznában pedig még drasztikusabban 66.67%-ra csökkenteni a magyarság lélekszámát? A felelet igen egyszerű: napról-napra özönlenek a románok az újonnan felépült lakásokba, és így minden épület átadásával változik az etnikum összetétele. Miközben így folyik Erdély elrománosítása, kitartóan folyik az agyak mosása is, a nemzetiségi tudat erőszakos kilúgozása. Ugyancsak Péterffy állapította meg, annak a szervezetnek a plénumát, amelyek egyetlen erdélyi magyar sem tekint a magáénak, lévén, hogy kinevezett és nem választott tagjai nem védik a magyarság érdekeit, ellenkezőleg, a legszolgaibb módon képviselik a minden demokratizmust nélkülöző, nacionalista román nemzetiségi politikát. Tehát épp Péterffy mondotta el beszámolójában, természetesen “elégtétellel”, hogy 52.580 óvodáskorú gyermek jár magyar óvodába. Most nem áll módunkban ellenőrizni a pontos számot, de kérünk benneteket, hogy olvassátok el a Dolgozó Nő évekkel korábban rendezett ankétjét és abból megtudhatjátok, hogy mi az igazság. A lapban megírták, és ha az ankét egész anyagát átnézitek, nyilván többet is megtudhattok e kérdésben, hogy sok helyen az óvónők még magyarul sem szólalhatnak meg, hogy a gyermekek — a magyarokról beszélünk — egyetlen magyar éneket sem tanulhatnak meg. Ez különösen érvényes a román—magyar határmenti sávra, de a belső megyék állapotára is. Tudunk olyan eseteket is, amikor óvónőket fegyelmiben részesítettek, amiért magyarul szólaltak meg olyan óvodákban, ahol a gyermekek több mint a fele magyar. Azt is jól tudjuk, s ti is ellenőrizhetitek, hogy törvény írja elő, amikor a gyermekeket beíratják az óvodába, a szülőnek ki kell töltenie egy kérdőívet, amelyben kötelező megjelölnie, hogy akarja-e gyermekét magyar oktatásban részesíteni. Ám a kérdőív állandóan hiánycikk, a szülőnek nem adják át, aminek az a következménye, hogy felfelé már azt jelentik: a szülők nem igénylik a magyar nyelvű óvodai oktatást. A módszer nagyon ismerős és hatékonyságát mutatja, hogy évről-évre kevesebb gyermek tanul meg magyarul az óvodákban. Péterffy adatait senki nem veszi komolyan, azok a magyar anyanyelvű óvodások számát jelzik, s nem a magyarul tanulóékat. De menjünk tovább, hiszen az adatokat ti nem figyelitek annyi szívszorongással, mint mi tesszük. Péterffy azt mondotta a plénumon, hogy a romániai magyar líceumok nappali tagozatain 29.028 diák tanul, ami nagyjából azt jelenti, hogy a romániai ossz magyarságot alapulvéve, minden hetvenedik magyar polgárnak van lehetősége középiskolába járni. Közülük is 20.526 ipari líceumba jár, ahol — mint azt ti is nagyon jól tudjátok — nem a tantárgyak összességét, hanem csak egyes tantárgyakat tanítanak a diákok anyanyelvén. A fentiekből kitűnően még 10.000 gyermeknek sincs módjában elméleti magyar líceumba járni, olyan iskolatípusba, amely az egyetemi tanulmányokhoz biztosítja az előkészületet. Két millióból 10.000-ren. Gondolkozzatok el ezen az arányon. Hol vannak a többiek? Ki tudná megmondani? Lemorzsolódnak az egyenlőtlen versenyben, egyrészük — a nagy részük — pedig román líceumokba kényszerül. Ezeknek a száma 26.614. A magyar iskolákat elsorvasztó politika már-már elérte céfját. Olyan nagymúltú iskolaközpontokban, mint Kolozsvár, ahol a magyar tudományosságnak egyik bölcsője ringott, vagy Nagyvárad, Szatmár, Zilah, e pillanatban alig van magyar Iiceumi osztály. E városokban, s még hányban az országban, mindössze három-négy magyar osztályban végzik el a magyar diákok a líceum II. fokozatának második osztályát, ennyien: 100— 120-an érettségiznek . . . Megdöbbentőek ezek a számok, reméljük ti is annak találjátok őket. Vegyetek annyi fáradságot és vessétek össze a magyar liceumok mai helyzetét, mondjuk a harminc évvel korábbival, azzal az időponttal, amikor államosították az iskolákat. Vegyétek elő a statisztikai adatokat, nézzétek bele az évkönyvekbe, és meggyőződhettek róla, hogy csak az említett négy városban több mint 15 ezer diák tanult anyanyelvén. Ma ennek egytizede sem tanulhat magyar líceumban, vagy magyar tagozatos líceumban. Ma már külön kegy, ha valaki magyar iskolába járathatja gyermekét, és tudjuk, hogy a szülőket különböző módon hátrányok érik, ha gyermeküket magyar iskolákba járatják. Az is közismert, hogy minden nyáron folyik agitáció házról-házra, hogy a magyar szülők román iskolába írassák gyermekeiket. Hol vannak már azok az idők, amikor az iskolák államosítása után külön magyar tanfelügyelőségek intézték a magyar tanintézetek sorsát. Előbb a tanfelügyelőségeket szűntették meg, azután a Bolyai Tudományegyetemet, majd elkezdődött az iskolák összevonása, átszervezése, “profilirozása”, a nemzetiségi osztályok létesítésének különféle megcsorbítása. Például az alsó létszámszint megállapítása. Ördögi kör ez, a nemzetiségi létünk ellen, a szocializmus védőbástyái mögül folyik a támadás, anélkül, hogy módunkban lenne hatékonyan védekezni, mert ha kinyitjuk a szánkat, rögtön azzal a váddal illetnek bennünket. hogy irredenták, soviniszták, sőt mi vagyunk a nacionalisták, pedig mi mást se teszünk mint védekezünk — az életünkre, jövőnkre, létünkre törő intézkedések ellen. így őrlődünk a megszüntetésünkre szőtt összeesküvés és a nemzetközi közvélemény tehetetlensége között. Ezért tartottuk halaszthatatlannak, hogy hozzátok forduljunk, hogy elmondjuk aggodalmainkat, hogy figyelmeztessünk benneteket történelmi felelősségetekre, az értelmiségi ranggal járó kötelességetekre. Vegyétek tudomásul a tényeket, és álljatok mellénk. Tudjuk, hogy a ti lehetőségeitek is korlátozottak, mégis arra kérünk benneteket, hogy tegyetek bizonyságot emberségről, felelősségről, ne hagyjátok magatokat belehajszolni szocialista jelszavakkal egy nacionalista lázálomba. Legyetek józanok, ezzel használhattok leginkább nekünk és másoknak is. * * * Bennetek van minden reménységünk román barátaink. E hit maradt az egyetlen fegyverünk, s ha abban is csalódnunk kell, akkor Európa és az emberiség szégyenére veszünk ki a Kárpátok karéjából és nem lesz senki számára se vigasz, se felmentés, hogy nem fegyverekkel pusztítottak el bennünket, hanem “csak” politikával. Ezt a levelet reménykedve írjuk hozzátok, a román értelmiségiek legjobbjaihoz, nemzetközileg is jól ismert tudósokhoz, írókhoz, olyan személyiségekhez, akiket mi romániai magyarok maradék nélkül tisztelünk, nem utolsó sorban azért, mert soha nem voltatok hajlandók állástfoglalni ellenünk, nem támogattátok a magyar ellenes hajszát. És ne essetek kétségbe, mert bár a levelet hozzátok újuk, az eredeti példányt (aláírásunk nélkül) a RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának küldtük el. Először ők kapták meg, s csak ezután kapjátok ti. Ügy ítéltük helyesnek, ha előbb a legfelsőbb vezetésnek adunk alkalmat a levél tanulmányozására. Ezzel úgy véljük, állampolgári kötelezettségünknek is eleget tettünk. Azt reméljük, hogy legalább Ilje Verdet vesz annyi fáradságot magának, hogy elolvassa, s talán annyi bátorságot is, hogy beszámoljon annak tartalmáról a testületi ülésen. Balga reménység ez, mi is jól tudjuk, de mégis hadd reménykedjünk. Ezt a levelet vagy agyonhallgatják az illetékesek, amiként már nem egy esetben előfordult, vagy pedig ha valamilyen módon megállnak rá, a szerzőket, illetve aláírókat fasisztáknak, irredentáknak és nacionalistáknak fogják titulálni. Már rég megszoktuk az efajta megállapítást, azt, hogy kénytelenek vagyunk eltűrni megaláztatásunkat, amióta kisebbségi sorban élünk. Ennek ellenére mi mindig türelemről tettünk tanúságot és még végső elkeseredettségünkben sem hagyta el gyalázó szó a szánkat. A román népről mindig tisztelettel szóltunk és mindig sorstársunknak éreztük őket a közös múlt, a közös szenvedések okán. (Folytatás a 11. oldalon)
